Céklarépaságok

Valamikor két évvel ezelőtt (amikor még csecsemőkorú volt a blogunk) szinte mindig írtam arról, hogyan próbálkozok egy-egy zöldség termesztésével. Sokféle gezemice felvonult ezekben az irományokban, egypár el is maradt, s ennek a kimaradásnak a méltatlan áldozata a cékla. Sosem írtunk róla rendes, becsülő sorokat, csak éppen megemlítettem, hogy ültettünk, meg termett, satöbbi. Pedig ha belegondolunk, ez a növény a kert egyik legbiztosabban termő, legnagyobb hozamú és egyik legegészségesebb zöldsége. Mondjuk olyanra még nem vetemedtem, hogy natúr céklalevet igyak az egészség jegyében; nekem az nagyon gyomízű. A céklasaláta levével locsolt kirántott hús az más kategóriába tartozik, na meg a majonézes cékla és egyéb nyalánkságok…. (A harmadik kategóriába meg a céklasaláta levétől pompás bíborszínű ruhák meg asztalterítők. Tényleg, még ki se próbáltam, hogy a céklalé természetes indikátor-e?)

Ez olyan okosan hangzik, de ettől még mi csak céklasaláta formájában esszük, abból viszont nagyon sokat. Így a céklaágyások nálunk elég méretes helyet foglalnak el a többi vetemény közt.

Régebben nem is vetettem céklát, megvettük csak a boltban, de az után, hogy Nyunyi megszületett, magam is ültettem, hogy pépecskét gyárthassak belőle a kis békámnak. Ez annyira bejött, hogy utána évről évre nagyobb darabot vetettem be. A kertszomszéd néni riogatott, hogy milyen „rosszul kelő” meg betegségbegyűjő növény lesz ez, de ez így nem igaz, a kert egyik legigénytelenebb növénye nálunk. Igaz, a kertszomszéd néni is olyan, hogy ha megpillant egy levéltetvet, szívidegességet kap, a kert apokalipszisét látja benne, és fut a permetezőért. (Boldog ember leszek, ha hetven évhez közeledve olyan vehemenciával tudom cipelni a 20 kilós háti permetezőt meg a 2 x 12 literes locsolókannát, mint ő.)

A cékláról annyit tudok, hogy a latin neve Beta vulgaris, és a cukorrépának, a mángoldnak, takarmányrépának és uram bocsá’, a disznóparéjnak az unokatesója. Ahogy eszembe jutott, hogy a paréj rokona, bevillantak a két hete a földicserkóból kirángatott paréjok. Kapitális méretű gyökereik tényleg elmehetnének valami kisebb répának.

A cukorrépával való rokonság is elég nyilvánvalónak tűnik. Zsenge elemista korunkban mindig volt politechnikai gyakorlat címén répaszedés az egyik közeli tsz földjén. A hetedik-nyolcadikosokat terelték ki, hogy a cukorrépaszedő gép által a földben hagyott maradék répadarabokat a szocialista mezőgazdaság jegyében hatékonyan kitermeljük. A művelethez a fent említett kertszomszéd néni biztosított kézi cukorrépaszedőt, ami egy söprűnyél volt, a végében L alakban meghajlított szeggel. A szedés úgy zajlott, hogy a szeget bele kellett döfni a cukorrépába és a nyelet egyenesen felrántani, majd a földből kiemelt répát kupacba hordani. Ez a gyakorlat közutálatnak örvendett, mert a répa sokszor rohadt volt, az eső gyakran esett, és különben is az almaültetvényre kerülő politechnika-gyakorlatosok sokkal jobban kerestek, mint a szegény cukorrépaszedők, és betegre ehették magukat almával. (Attól még mi is megettük a nyers cukorrépát, és dartvédert játszottunk a szedővel…) Itt láttam először kettészelt cukorrépát, és már akkor feltűnt a hasonlósága a cékla gyökeréhez, csak annak fehér a színe.

A cukorrépatermesztésről találtam otthon egy régi, érdekes könyvet. 1978-as kiadású, a címe: Szántóföldi növénytermesztés, írta: dr. Láng Géza. Kíváncsiságból olvastam bele a kicsit idejétmúltnak tűnő könyvbe. ( Nem akartam nyilván cukorrépát termelni...) Azonban egy muris dolgot felfedeztem, és ez a répagomoly. Hogy ez hogy jön ide? Répagomolya nemcsak a cukorrépának, hanem – mint kedves rokonnak – a céklának is van. És hogy ez micsoda?

Ha a céklamagos papírtasakot feltépjük, kis barnás gombóckákat találunk benne. Ezek a furcsa, markunkban ide-oda gurigázó bucik valójában nem maguk a pőre magok, hanem afféle magházikók. Szakszerűen: „A répagomoly több, 3-5 virágból keletkező, egymagvú csalmatok összenövésével keletkező áltermés (a termés kialakításában ugyanis nemcsak a termő, hanem más képletek, a lepellevelek is részt vesznek). Egy-egy tokban csak egy mag van, így a gomoly annyi magot tartalmaz, ahány virágból összenőtt.

A tokok szabálytalan alakú fedele csírázáskor felnyílik, és kibújik rajta a gyökér és a két sziklevél. A tulajdonképpeni mag valamivel nagyobb, mint a fedéllel elzárt nyílás, úgyhogy azt nem lehet a tokból kivenni.”

A leíráshoz az alábbi kép is tartozik:

Jól bírja a hideget, én április első napjaiban szoktam először elvetni. Nagy baja a gyenge fagytól nem lesz, de azért kísérletet nem folytatok, hogy mennyire bírja, inkább később kerüljön földbe.

A magot – bár elég nagy – aránylag sekély árkocskába szoktam elszórni, és betakarni. Nem kel ki túl gyorsan, az újszülött csírák muris piros-zöldek. A "gomolyságuk" miatt sokszor kis pamatokban csíráznak, aztán ahogy növekednek, a kis céklacsoportok szétforognak, az üres hely felé nyomják egymást.

Van a gombóc és guriga piros céklán kívül gyűrűs és tudomásom szerint sárga is.

Amiket vetettem: bevált és klasszikus a kertben a Cylindra, a Bíborhenger, a Detroit, és idén mindezeket kiegészítettem a Chioggia gyűrűs céklával. Pátyolgatása eddig a vetésből, nulla locsolásból, a gyomok miatti szitkozódásból, egyszeri kapálásból és gazolásból állt. Minden más növénnyel jól kijön, nálunk bab és kukorica övezi most, tavaly a paradicsom mellett volt, de mindenhol szépen fejlődött. Igaz, tavasszal ügyeltem arra, hogy ne kerüljön ugyanoda, ahova tavaly. Rendkívüli talajjavítást sem igényelt.

És már most elkezdhettük enni a tojásnyi, pofás terméseket.

Jó alkalom volt ez a hagyományos meg a gyűrűs cékla összehasonlító elemzésére. Kiderült, hogy a hagyományos guriga ugyanolyan karikás belülről, mint a gyűrűs, csak a karikái nem az osztrák sógorok zászlóját szimulálják, csak világospiros-sötétpiros mintásak. Az íze az a hagyományos, földes céklaíz. A gyűrűs cékla azonban egész más ízű: olyan, mint a hónapos retek, csak sokkal édesebb, és nyersen is finom, meg ropogós. Még az lesz a vége, hogy tényleg rákapok a nyers céklára, vajas kenyérrel.

Ha ezen bebuzdulva kieszem a fél télre szánt termést, azzal senkinek se teszek jót, így előkotortam a másodvetésre szánt céklamagokat is már, és előkészítettem egy darab földet a hamarosan következő újabb céklaültetvénynek. Csak Detroit magom van, meg egy adag a gyűrűs céklából, idénre ez már kitart. Azért az ilyen nyári vetés ápolásánál a szitkozódás helyére a locsolást kell illeszteni, hogy a nyári szárazság hátramozdítója ne legyen a megfelelő fejlődésnek.

A céklát a növények betegségei nálunk túlságosan nem gyötrik, viszont a gyökerét meg szokta rágni néha felületesen valami föld alatti féreg. A levélen liszteskék is feltűntek tavaly, de nem túl sok, a káposztaféléken ehhez képest egész liszteske-települések voltak. Ami nem volt gusztusos, hogy őszre a sok esőtől a tavasszal vetett céklákon valami mohapárna-szerű zöld pamatok nőttek, amelyek eléggé gyomorforgatóan néztek ki.

A céklák közt lettek marharépa – nagyságúak is, ezek meg bepudvásodtak.

Pedig ez az egyik legjobban tárolható zöldségféle, csak egy faládában letettük mindenfajta homok és egyéb hókuszpók nélkül a pincébe, és tavaszig ettük. Nem rohadt, nem penészedett, csak tormát kellett mellé ásni.

Egyszerű termesztésű, kis igényű, bőtermő és egészséges növény, minden kiskertben ott a helye. Mindenféleképpen érdemes vele foglalkozni. Még időben vagyunk, így neki lehet látni a céklanevelde kialakításának, kapát a marokba, rajta, kár lenne kihagyni!