Farakáslakó látogató

Egyik nap, ahogy a talicskát toltam a kert felé, észrevettem, hogy a kapun túl mozog a keserűfű az út mellett. Eleinte azt hittem, hogy a macskák mórikálnak megint a farakás mellett a gazban, de közelebbről nézve láttam, hogy egy növendék süni masírozik az út szegélyén.
„Ha sünt szeretnél a kertben, akkor csinálj kint farakást!”-mondta egyszer egy kedves ismerősöm, amikor egy szép csillagos estén dunaszentpáli házuk udvarán a felújításból megmaradt bontott épületfa alól a lakásavató buli lármájával mit sem törődve két süni is előjött. Harmadik éve fűtünk fával, de csak most jutott eszembe ez a tanács, és ezek után nem is volt nehéz rájönni, hogy került jószágunk a kertbe. Sünikénktől öt méter távolságban volt a favágító, a nyáron kivágott moníliás cseresznyefa rőzsekupaca, és a télre felhasogatott tűzifa nagy rakása. Biztos innen jöhetett elő, de hogy mit keresett fényes nappal a kertben, az teljes rejtély. Mivel elég kicsi volt, valószínűleg anyukája mellől csavargott el, hogy körülnézzen a nagyvilágban. Nyunyi is nagy örömmel szemlézte, egyszer megérintette, amitől egy percre tüskegombóccá vált.

 Aztán újra kidugta az orrát a tüsik közül, és morogva szaglászott, röfögcsélt.

Nyunyi hozott egy hatalmas, félérett Bosc kobak körtét, hogy azt felszúrja a süni hátára: vigye el ajándékba a sünimamának és a többi kicsikének. Nem volt nehéz lebeszélni róla, mert a körte majdnem nagyobb volt, mint a süni. (Meg igazából szerintem mese az, hogy a sünik úgy gyűjtik be a sok potya elemózsiát, hogy felszúrják a tüskéikre. Egy dolog felszúrni, de hogyan szedné le onnan? )

 

Végül beletettük egy vödörbe, és a cseresznyefarőzse rakásánál szabadon engedtük. Nyunyi nem akart letenni állatetetési szándékáról, így a körtét eldarabolta, és odatette a kupac széléhez. A kis sün végül – apró lábait meglepő gyorsan szedve – eltűnt az ágak közt. Másnapra a körte is eltűnt – igaz, azt a legelni kiengedett tyúkok is összecsipegethették.
Nem a blogírási teljesítmény top foka, amikor az ember más könyvéből idézgetve ír posztot. Most mégis teszek ide egy szemelvényt a sünről Brehm: Az állatok világa című könyvéből. Ezzel nem tudok betelni bizonyos szempontból, mivel a leírásai sokkal mulattatóbbak, mint a száraz biológiai szakkönyvekéi. Más dolog, hogy a szemléletmódja enyhén szólva túlhaladott. Mégis szeretem tanulmányozni, mert csak úgy „olvastatja magát” . Emberi jelzőkkel ír le állatokat, és ebben találok valami bájosat.

„A sün félénk, de komikus és jó legény. Nem társalkodónak való, s majd mindig egyedül van, legföljebb nőstényével és közösségben. A legsűrűbb bokrok, vagy rőzserakások és sövények alatt mindegyik külön tanyáz, lehető kényelemben. Vacka levelekből, szalmából és szénából áll, amelyet egy oduban, vagy lyukban, vagy sűrű ágas-bogas bozótban készít el. Ha nem akad kész odura, vagy ehhez hasonló, alkalmas helyre, akkor nagy munkával maga ás magának lakást. Ez rendesen körülbelül 30 cm mélyen van a földben és két kijárata van; ezek közül az egyik délnek, a másik éjszaknak néz. De ezeket a nyílásokat éppúgy, mint a mókus, megváltoztatja, különösen nagyon erős északi és déli szélnél. Magas gabonavetésben rendesen csak nagy fészket csinál. A nőstény lakása soha sincs messze a hímétől, rendesen ugyanabban a kertben. Megtörténik az is, hogy a meleg évszakban a sün-pár egy fészekben lakik. Sőt akadnak gyöngéd érzésű sünök, amelyek nem válnak el párjuktól, s rendesen együtt maradnak és szerelmesek módjára kedvesen enyelegnek, incselkednek, játszanak, kergetőzne egymással. Ha a hely biztos, akkor nappal is folytatják játékaikat, zajos helyen azonban, csak éjjel kerülnek elő. Futása meglehetősen esetlen, s közben folyton szimatol, mint a kutya, minden tárgyat gondosan megszagol, s ilyenkor orrából és szájából állandóan folyik a nyál.
Ha útjában valami gyanús hangot hall, megáll, figyel és szimatol, igen világosan észrevehető, hogy szaglása a legélesebb, különösen a látáshoz képest. Nem ritkán esik meg, hogy a sün a lesben álló vadásznak a lábáig jut, meghökken, szimatol és elmenekül, ha nem tartja jobbnak fegyverét igénybe venni és összegömbörödni. Ilyenkor az állat alakjából nem látunk semmit, csak egy gömbölyű tömeget, amelynek csak egyik oldalán van mélyedése. A mélyedés a has felé vezet, és ilyenkor ott rejlenek jól odanyomva az orr, a végtagok és a rövid farok. A tüskék között a levegő akadálytalanul hozzáférhet, tehát hosszabb ideig is ellehet úgy, mert lélekezni tud. Ez az összegömbörödés nem okoz neki fáradságot, mert a hátizmok, amelyekkel ezt eszközli, oly módon vannak nála kifejlődve, mint semmi más állatnál, és oly erővel hatnak, hogy megfelelő kesztyűkkel fölszerelt férfi és alig képes az összegömbörödött sünt kigöngyölni. Ezt a vállalkozást természetesen a tüskék is érezhetően akadályozzák. Míg az állatnak csendes mozgásánál a tüskeköntös símának látszik, a sok hegy tetőcserépszerűen laposan egymásra borul, mihelyt az állat gömbalakot vesz föl, minden irányba kimerednek. Valamennyire gyakorolt embernek akkor is sikerülni fog a sündisznót kézben elvinni. Úgy kell elhelyezni a gömböt, a hogyan állana, ha az állat járna, s ekkor elülről hátra felé kell a tüskéket végigsimítani és többé nem alkalmatlankodnak.
A falusi nép ős idők óta azt tartotta a sünről, hogy gyümölcsérés idején a fák alatt lévő lehullott gyümölcs között hengergözve, azt tüskéire szúrja és így hazaviszi. Ez olyan valószínűtlenül hangzik, hogy az újabb természetrajzi írók nem késtek – több más népi hagyománnyal együtt – kiirtani. Annyival inkább kötelességünknek tartjuk Ottó D. R. nyug. erdőmesternek 1908-ban egy vadászlapban közölt megfigyelését idézni. „Egy szeptemberi estén üregi nyúl lesen voltam... Naplementekor egy nagy sün baktatott előttem a mező felé: Körülbelül 100 m-nyire a szabad mezőn egy ősrégi vad körtefa állt, amelynek lehullott gyümölcse hívogatólag sárgállott a fa alatt. Ide ment a sün, s azonnal lakmározott, mikor jóllakott a földön hengergözött, s aztán ugyanazon az úton visszatért. Midőn közelembe ért, csodálkozva láttam, hogy legalább tizenöt kis körtét szúrt fel a tüskéire. Miután szeretem az állatokat megfigyelni, a következő este egy órával előbb mentem arra a helyre. Valamivel korábban, mint tegnap, újra láttam a sünt, de nem vettem észre, honnan jött. Eltűnt ugyanazon az úton, mint az este, és húsz perccel később ismét megjelent; tüskéi túlon-túl meg voltak rakva körtével. Midőn tőlem 30–35 m-nyire volt, jól hallható hivogató hangot hallatott, mire azonnal 3 fiatal, alig félnövésű kis sün jelent meg. Ekkor az öreg megrázta magát, mint ahogyan a kutya rázza le a vizet; a körte minden irányban szerte ugrált, mire a fiatalok éhesen és falánkul estek a vacsorának. Később még többször láttam sündisznókat, almát, körtét, szilvát, gombát stb. így szállítani. Tovább nem figyeltem, de bizonyosan így gyűjtik össze készleteiket is.” S ilyen eseteket, noha csak hallomás után, mások is közöltek. A sün párosodási ideje március végétől június elejéig tart. Hét héttel a párosodás után 3–6 kölyköt ellik, ritkább esetekben nyolcat is. A kölykök vakok, fészkük szép, nagy, kitűnően bélelt. Az újszülöttek körülbelül 6.5 cm hosszúak, eleinte egészen fehéreknek látszanak, s csaknem egészen csupaszok, miután a tüskék csak későbben bujnak elő. Hogy már a születéskor megvannak, Lenz figyelte meg a szobájában született állatokon.
Egy hónap múlva a fiatal sün egészen olyan színű, mint az öreg, akkor már egyedül eszik, habár még szopik is. Meglehetősen későn éri el azt a készséget, hogy összegömbölyödni tudjon és feje bőrét az orráig lehúzhassa. Az anyjuk már korán hord nekik gilisztát, csupasz csigát, lehullott gyümölcsöt a fészekbe és valamivel később esténként magával kiviszi a csemetéket.
A téli szállás nagy bozontos szalma-, széna-, lomb- és mohából álló rakás, amely belül azonban nagyon gondosan ki van bélelve. Az anyagokat a hátán hordja haza, meghengergetvén magát ott az anyagban, ahol az a legsűrűbb, nagymennyiséget szurkál így fel magára, s valóban komikus, amikor rakományával tovamozog. Az első fagy megjelenésére beássa magát az odujába, s a hideg időszak alatt megszakítás nélkül alussza téli álmát; ez Németországban, Altum szerint, november elején történik. Fent leírt tanyáját olyan helyre rakja, ahová a szél még hozzáhordja a lombot, s ő maga munka közben pikkelyszerűen egymásra rakja rendesen a leveleket, s rendesen napsütötte oldalakat keres fel. Ritkán helyezkedik el más állatok elhagyott oduiba vagy fák odvas gyökerei közé. Téli pihenőidejét néha moha alatt tölti el, akkor fekhelye alig nagyobb, mint egy nagyra sikerült lúdtojás.
A sünt nem nehéz megszelidíteni, csak számára alkalmas helyre kell tenni. Az embert a legrövidebb idő alatt megszokja, elfogadja tőle az eleséget, s maga is keres magának. Konyhában az alkalmatlan svábbogarak pusztítását nagy buzgalommal végzi. Altum pedig a görényt tartja a sün fő ellenségének. Hogy tél idején a görény lyukában sünbőröket lehet találni, ismeretes. Piszkos, és kellemetlen szagot terjeszt, de komikus voltánál fogva nagyon mulattató. Könnyen szokja meg a legkülönfélébb táplálékot és italt is.
Halála után is kell még hasznot hajtania. Húsát valószínűleg csak cigányok, s hasonló csavargók eszik meg, de Spanyolországban régebben, különösen bőjt idején, gyakran ették. Az ókorban a gyógyászatban is szerepelt. Vérét, zsigereit, sőt még ürülékét is gyógyszerül használták; vagy megégették az egész állatot, s hamuját hasonló módon használták, mint a kutya hamvát. Még ma is gyógyhatásúnak tartják a zsírját. Tüskés bőrét pedig a rómaiak gyapjúkendőik kártolására használták; ezért a sün bőrével élénk kereskedelmet űztek, amely olyan jövedelmező volt, hogy a szenátus határozataival kellett szabályozni. Azonkívül még gerebennek használták a sün bőrét. Még manapság is használják némely gazdák a tüskebőrt a borjúknak a szoptatástól való leszoktatásra; a borjúnak az orrára kötnek ilyen darab bőrt, s így eresztik az anyja alá, a tüskék persze szúrják a tehenet, s így a tehén elrúgja magától a borjút, s ennek meg kell szoknia más eleséget.”

Igen bízom benne, hogy ez a kis látogató itt marad a kertben. Kitelelnivaló helye bőven van a farakások alatt. Csak talál magának ott valamilyen háborítatlan kuckót, ahol a télben meghúzódhat, hogy jövő tavasszal újra találkozhassunk.

Egyre még kíváncsi vagyok. A közvélekedésben mifelénk úgy él, hogy a sünnek mifelénk két fajtája van, az egyik a most említett sündisznó. A gyerekek és felnőttek közt egyaránt elterjedt az a közhiedelem, hogy létezik valamilyen "sünkutya" nevű állat is vadon, amely nagyobb mint a sündisznó, és morog, mint egy harapós eb. Szerintetek milyen állat lehet ez a "sünkutya"?