Tavaly szeptember óta nem mazsoláztam Kovács Antal Járok-kelek gyöngyharmaton című könyvéből (pedig tudom, hogy legalább egy főt érdekel...). A múlt héten azonban a taknyos zsebkendőkkel körített táppénz kellemetes állapotában leledzettem, és ráértem egy kicsit csemegézni. Találtam is érdekes dolgokat, mégpedig a madarakról szóló fejezetben. Úgy gondolom, ha már ennyit foglalkoztam a kis szárnyasokkal, ezt a bejegyzést bátran idetehetem, mert egyszerre kedves, mulatságos és tanulságos. Nézzük tehát, hogy az etetőm és a házunk környékén megjelent madarakat miféleképpen ismerték a régi szigetközi emberek!
"Csuríz, csuri, spocc: Passer domesticus) Házi veréb. Minthogy errefelé is tömegesen él, a madarak közt mindig megemlítik. A verébfi az kiscsuri, a tollatlan fióka neve tökösveréb, csupaszveréb vagy mesztelen csuri, ezután tokosveréb lesz, később pölhösveréb. Utoljára kikelt fióka a fészekfentő, gyakran visszamarad, csünt vagy csünött lesz. A hímet pedig kanverébnek hívják.
Dómányszűrös vargyú, dómányos varjú, hammas vargyú, nyári vargyú vagy varnyú: dolmányos varjú (Corvus cornix). Néha csókának is nevezik. Ragadozónak tekintik, mivel a kiscsibét, fácáncsibét, kismadarat is elviszi. Megkülönböztetik a teljesen fekete tollazatú téli varjútól (Corvus frugilegus). Ez utóbbi a Szigetközben is túlzottan nagy számban él, nevei: feketevargyú, csókavargyú, csóka, kánya, gányó, orosz fácány, kőműves fácánnyo, szegínyember fácánnyo. Valaha, még a jobbágyság idején a szegény emberek úgy jutottak húshoz, hogy a varjót megfogták. A mai öregek mesélnek róla: „Főmásztunk a nyárfa tetejére, a vargyúfit kiszettük, vót, aki a kisvargyú lábait összekötötte és csak akkor ment érte, mikor elég nagyra nőtt. Közülük igen sok kiesett a fészekből, ha időben megtalálták, még megfőzték. Kitűnő levesse vót.” Sokan tőrrel, azaz hurokkal, csapóvassal, vidravassal, rugattyúval járó erős csapdával fogtak madarat. (…) Egy „odaátrú” (Mátyusföldről) származó ember elmondta, hogy valamikor a fekete varjút pápista varjúnak nevezték, a másikat, mivel húst is eszik, kálomistának.
Fadoktor, fakopács, favágó, fakopogtató, madarak ácsa, herkál, herkály: a harkályok neve (Picidae). „Ha kopog a fán, a nyűvek menekülnek.” A fekete harkályt(Dryocopus martius) szélkiáltónak, szélmadárnak hívják: „Amikor repül, éles hangon rill, ezt mondja: szél lesz, szél lesz.” „Előre jelzi az időjárásváltozás legalább fél nappal.” Dunakilitin szélkiáltónak a nagy tarkaharkályt mondják (D. maior). Ugyanitt kiliti csődör-nek ill. kiliti monyas-nak is hallottam nevezni, mondván, hogy nyerít.
Föcske: Fecske, amelyből többfélét ismernek. „Ollyan túróacskufészke van a házak eresze alatt” a mónárföcskének (Delichon urbica). A villásfarkú föcskemadár is az istállóba fészkel, a parti föcske „likat csinál magának és hosszú csöveket vájkál a partokba.” (Hirundo rustica és Riparia riparia). Kisbodakon mesélték, hogy a múlt télen a verebek beköltöztek egy elhagyott fecskefészekbe. Mikor aztán tavasszal a fecskék megérkeztek, nagy lármát csaptak és némi tanácskozás után befalazták a verebeket (!), majd a régi mellett új fészket építettek. Azt is megfigyelték, hogy az öreg fecske a fiókákat sorban eteti, s mindig tudja, melyik következik. Azt is meglesték, hogy egy észér fecskefi előretolakodott, de akkor a szülő kihagyta a sorból.
Gyászos cince, gyászcinke: Széncinege (Parus major). Fekete fejéről nevezték el. Tavaszi hangja jellegzetes: „Nyitni-kék!” és a „Pi-pi-tér! Ki-csit-ér!”
Királmadár, kirámadár:Ökörszem (Troglodites troglodites). „Azír királmadár, mer amikor a madarak versenyt vívtak, hogy ki tud magasabbra röpűnyi, mer az lesz a madarak kirájja. Az ökörszem a sasnak szárnya alájja bújt, s mikor a sas már elfáradt, az ökörszem hirtelen előbútt, fővágott, és még föjjebb röpűtt, ű lett a királ. Hanem a sas igen megharagudott rá és a többiek is, ekezdték üldözni. Ekkor bebútt egy egérlikba. Azt mondták a bagúnak, vigyázzon rá. De a bagú elálmosodott és azt találta ki, hogy csak az egyik szeméve níz, a másikat becsukja. Egyszer az egyiket becsukta és a másikat elfelejtette kinyitni, így az ökörszem megszökött. Azóta lenn bújik a földön, és el akar tűnni, ha más madarat lát.” A mese leírva olvasható Miskolczi Gáspár Egy Jeles Vad-Kert című művében, ezzel a tanulsággal: „….ma sem illik akárkinek is ellenségét semminek alítani, ámbár csak igen kicsiny és erőtlen légyen is az.”
Kölesveréb: mezei veréb (Passer montanus). Kisebb és sötétebb a házi verébnél. Facsoportokon tanyázik a gabonafélék közelében, a másodvetésű kölest igen szereti, de sok rovart is eszik.
Mónárcnege, kékcinege: (Parus caeruleus). Cincének csak ritkábban hívják, inkább cinege, cinke a neve. „Ki-csi-tér, ki-csit-ér!” – utánozzák.
Őszike, hosszúfarkú cinke: Őszapó ( Aegithalos caudatus). „Hosszúfarkú aranyos kismadár, kicsi mint a tehén szeme.”
Sármánka, sármáli, sármán, sármány: Citromsármány (Emberiza citrinella). Többféle sárga énekesmadarat is hívnak sármánnak. A citromsármány régi kazlakban keres menedéket a ragadozók elől.
Stiglic, stiglinc, istiglic: Tengelic (Carduelis carduelis). Gyommagvakat pusztító tarka kismadár. „Dunaremetibe így mondtuk: >>Istiglice simonyice…<<, és a kezünket keresztbe tettük”- emlékezett egy öreg néni valamilyen gyerekkori játékra.
Vidéki, vidíki, évelő gellice: Balkáni gerle (Streptopelia decaocto) „Vidii-ki, vi-di-ki”-„Tuu-dom, tuudom”- feleli a párja. Kisbodakon más változat van: „Vidéki jön! Vidéki jön!” – mire a párja azt feleli „Nem-ide-való! Nem-ide-való” Azt mondják, hogy csak a negyvenes évektől terjedt el nálunk, azóta hűségesen kitart, mint a veréb, a házak körül. Tollazata barnásszürke, nyakán fekete karika.”
Több madárka népi neveinek leírása hiányzik: nincs rigó, zöldike, vörösbegy, pedig nem olyan ritka madarak. Nyilván a vízimadarakra vonatkozó megjegyzések lényegesen bővebbek, a szerző meg a nyelvi csemegéket kereste, nem az összes madár leírását. Kedves olvasmány nekem.
Az etetési időszak idén tavaszra lezárult, átáll itató üzemmódba, aztán novembertől teljes erőbedobással folytatódik. Nagyon remélem, hogy addig is a ház körül még számos érdekes madár megfordul, és őket is megismerhetem közelebbről. Várom jelentkezésüket!
(Azért a szokás hatalma elég nagy... Akárhányszor az etető felé lődörgök, mindig odapislogok, van-e ott madárka. És menetközben rájövök, hogy tegnap 18 fok volt, a télnek leáldozott, végérvényesen itt a tavasz, a madaraim maguk kosztolnak. Ez így van rendjén, mégis egy kis szomorúságot érzek, hogy nem gyönyörködhetek bennük. Sebaj, viszlát ősszel!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése