Előkészületek tavaszra – odakinn

Ez a bejegyzés nem született volna meg, ha csütörtökön nem lett volna 10 fok körüli meleg és ragyogó napfény. Bizisten ki se dugtam volna az orromat öt fokban vagy havazásnál. Ez a gyöngy idő azonban kicsalogatott, és arra csábított, hogy kint is rendezkedjek egy kicsit.

Nem kell mondani, hogy akinek legalább egy tepsi nagyságú kertje van, már az is talál szöszmötölnivalót szabad idejére. Hát még én! Először is felmértem a terepet. Olyan takaros téli virágokat nem tudok felmutatni, mint tesóm, azért egypár barka akad, a hóvirágok már bimbóikkal döfködnek a levegőbe, 

és egy-két elszánt kákics,

 meg százszorszép is kivirult. A krizantémok is kinövesztették már az idei hajtásaik kezdeményeit. 

Az árvácskák is elég jól tartják magukat, vagy talán mirelitek lettek? :-)

Aggódom is egy kicsit a túlzott enyheség miatt. Bár nem kell annyit fűteni, azért nem akarom, hogy majd valami kései hideghullám tegye tönkre a pukkadozó rügyeket és az idő előtt előtolongó hajtásokat, bimbókat.

Az áttelelő zöldségek kertjét is megszemléltem. A csapadék végett sziklevélből rendes, kicsi levelekbe ment át a spenót.

Az áttelelő póré inkább valami fagyott gyomszárkupacra hasonlít, mégis él, sőt hajt is. És még azt is tudom, mit rontottam el vele kapcsolatban. Túl kicsi, vékony hagymákat ültettem ki. A pórék csak telelni tudnak, de télen növekedni nem. Ha már a teleltetéssel vacakolok, és érdemi termést akarok a tél folyamán, akkor korábban ki kell majd ültetnem a hagymapalántákat, hogy nagyobbak legyenek, mire jön a november, mert úgy lesz a hidegebb hónapokban komolyabb szednivaló, nemcsak ujjnyi hagymácskák. 

A zöldjéért visszaültetett petrezselyem úgy hedereg a fölben, ahogy november elején leástam. 

Az enyhe időben a kelfélék is hajtani kezdtek, 

a mák elbokrosodott, de így is kicsi a tavalyi vetés 2011. januári nagyságához képest. Kevés volt neki vetéstájt a csapadék, ilyenkor meg még nem növekszik. 

A fokhagymából a varjak – minden takargatás ellenére – többet felhúzkodtak. Már nincs ötletem, mit tegyek rá, hogy ne szedjék ki ezek a drágalátos madarak a gerezdeket. A háló alól kipiszkálják, a deszka alatt sötét van, a fólia alatt berohad.  Rendületlenül kotornak emellett a kert kalapnyi hantjai között, meg a hamuban is. A kevés maradék foki azért nődögél, 

és nagy csodálkozásomra kikelt néhány abból a félig berohadt dughagymából is, amit ősszel találtam a sufniban, és nem elduggattam, hanem csak úgy beszórtam egy kihúzott üres sorba, hátha kihajt. (Vajon miért nem húzták ki ezt a varjak? Ezt nem sajnálnám annyira, mint a fokhagymát.)

Az ágyásszegély betonkeményre taposott földjén és a szántott részen is apró, sárgászöld növényekre lettem figyelmes, amik nemigen hasonlítottak semmihez, csak a salátamagoncokhoz. És rájöttem, hogy mik ezek. A magoncok helyén voltak a magszárba ment római saláta kórói ledobálva még az ősszel, az égetés előtt. A magházakból kiszóródott magvak keltek ki, és a mínuszokkal dacolva kihajtottak. Igen megörültem a kis növényeknek, mert a Téli vajfej saláta igencsak ócskán sikerült a gyenge minőségű mag miatt. Úgy látszik, ez a salátafajta nemcsak a nagy hőséget viseli jól, hanem a hideg sem árt meg neki. 

A mustra után előkotortam egy vödröt, és a gyümölcsfák alsó ágairól elkezdtem leszedegetni a rászáradt gyümölcshullákat, amikből még akadt a gallyakon.

 A kannányi ramatyot beborogattam a kazánba.

Közben összeszedtem a palántázóedényeket, hogy tavasszal kéznél legyenek. Utána egy vödörbe engedtem forró vizet, bele fertőtlenítőszert, és elkezdtem a ládákat meg az alátéteket mosni. Bár utálok ilyet csinálni, ezt kifejezetten élveztem. Ez már olyan „előremutató” feladat, nem a tavalyi év ramatyainak eltakarítása, vagy tétlen várakozás a majdani termésre. Mindent kisúroltam. Megállapítottam, hogy az alátétek száma igen megfogyatkozott, ezt pótolnom kell. Viszont helyette egy ismerősömtől kaptam nemrég olyan palántázótálcákat, amelyeket a virágkertészetekben használnak. Igaz, nem újak – így mindet ki kellett alaposan sikálnom – de ötven palántának jut bennük hely, erősek. 

Utána – bár már sötétedett – még körül akartam nézni vakondtúrásföld-ügyben. A palántázáshoz ideális a vakondtúrások földje: mivel a föld felszíne alól túrja ki a vakond, nincsenek benne gyommagok, a túrás miatt a föld omlósan morzsás. A korábbi években így januárban már többször felszedtem túrásokat, hogy a kupac anyagát homokkal és palántafölddel bekeverve és a kazánházban átmelegítve használhassam palántázáshoz.  Egy földhányást se találtam, csak egy lyukat. És mellette ezt:

És a tettesek is megvannak: a három (kan)grácia, az udvar rémei.

A szomszédból a föld alatt érkező vakondot is kipiszkálták a járatából és elkapták, aztán hamarosan meg is ették. Úgy tűnik, kitört rajtuk a házőrző ösztön. Igaz, egerünk sincs, még a tyúkólban sem, pedig oda rendszeresen jöttek a búzára. De a madarak sem jöhetnek. Ezt találtam az udvar sarkában:

 Nem gondoltam, hogy ilyen vérmes jószágok. Különösen a vakondot sajnálom, hiszen hasznos. De kénytelen vagyok belenyugodni a garázdálkodásukba, mert az egeret ki nem állhatom, mint tudjátok. 

Így le kellett mondanom a palántaföld összeállításáról. Azonban nem vagyok elkésve, egypár hét van a vetések megkezdéséig.

Még egy jókora kosár tűzifát vittem be, és aznapra befejeztem. Másnapra megérkezett a havas esővel kísért viharos szél, ki sem dugtam az orrom. Úgy gondolom, kezdésnek ez egyenlőre bőven elég!