Barackaszalás

Azt hiszem, nem ez a hónap lesz az, amikor bejegyzések sorozatával örvendeztethetjük meg olvasóinkat. Hédinél kitört az informatikai kék halál – nincs internet – , én meg boldog ábrándozással várom azt a szép napot, amikor gipsz nélküli bal kezemmel vígan tellegetve jövök ki a mosonmagyaróvári Régi Vámház tér 2. szám alatti épületből….   A lényeg: tesómnál pazar a kert, nyírott a gyep, tarka gyümölcsök ringatóznak a fákon, de nem tud erről beszámolni, nekem van netem, de nem tudok kertészkedni, írni is csak alig, ezért nem ontom a posztokat.  

Mindazonáltal az élet ettől nem áll meg: a kertben vészesen burjánoznak a gazok, de a répák híznak, a krumplik gömbölyödnek a föld alatt, beérik lassan a hagyma és az első paradicsomok, kinyíltak a mályvák, és… megérett a barack.  Méghozzá rengeteg, valami csoda folytán. A virágok és fejlődő termések túlélték a késői fagyokat, és amikor kilátogattam a határba, megnézni egyetlen, öreg barackfámat, a látvány egészen lenyűgözött.  Az öröm azért különösen nagy, mert a fél országban elfagyott a gyümölcstermés, és látatlanban én is letettem már arról, hogy idén lesz kajszi.

A barackfám a határban van, tehát nem a kertben. Szerintem az egyik legöregebb gyümölcsfa a környéken. Élő cáfolata annak a tévhitnek, hogy a barackfák nem élnek soká. Egyszer vagy húsz éve faggattam mamát, hány éves lehet, de ő csak azt mondta, hogy már kislány korában ott állt a fa. Vagy húsz méter magas is megvan. Magról kelt, nem oltvány, barackjai nem túl nagyok, de igen zamatosak. Kicsi korom óta hol a túl sok termés, hol a gutaütés, hol az alatta elhaladó traktor, hol a vihar tett tönkre egy-egy ágat, de a fa mindig megújult. Most is letört két ága, de alul a törzsön van egy ígéretes, új hajtás. Hédivel számtalanszor másztuk meg, dobáltuk egymást rohadt vagy éppen zöld barackkal, szórtuk és köpködtük egymásra a megrágott héjakat meg magokat. Persze évről évre szedtük a termést, és főztük be a sok lekvárt rendületlenül.

Idén is rengeteg gyümölcs termett. Még jó, hogy a lekvárt sikerült elkészíteni az előtt, hogy begipszeltek volna, de még az eset után is szatyorszám hordtuk haza a barackokat. Lekvárból már volt elég, de vétek lett volna a sok hibátlan, apró, húsos gyümölcsöt veszni hagyni.  Ilyen sután mit lehetne kezdeni ezzel? Befőzni nem tudok… De aszalni igen!

Egyszer már próbáltam barackot aszalni, és igen pocsékul sikerült.  Tökéleteset akartam kapásból  előállítani, olyat, ami a boltban van: hibátlan, élénk narancssárga, a közepén lágy, kívül száraz. Ehhez a barackot forró vízbe mártva lehámoztam, elvágtam kisebb darabokra, és úgy tettem az aszalóba. Hát az eredmény valami undorító lett: tyúxarszerű, betonkemény, mégis ragacsos, széttertyedt trutyikat szedtem ki az aszalógépből. Vagyis hát inkább kikotortam, mert a darabok szinte rágyógyultak a rácsokra.   A ragacsos maradványokat csak leáztatni lehetett az aszalótálcákról a fürdőkádban.  Ennyit a tökéletes aszalt barackról. Így érthető is, hogy vonakodtam a barackaszalástól. Azonban nem tudtam mit kezdeni ennyi gyümölccsel, végül rávettem magam az aszalásra (megjegyzem, jelen állapotomban úgyse tudtam volna mást csinálni a barackkal). Most meg pont a lehető legtrógerabbul álltam hozzá. Szimplán megmostam a barackot, egy-két helyen kibicskáztam a hibás részeket, megfeleztem és kimagoztam a gyümölcsöket, aztán mentek az aszalótálcákra meg a papírral kibélelt tepsiken a csepplángon fűtő gáztűzhelybe.  És két nap alatt, némi átforgatás  után kész lett a nem tökéletes, de igen zamatos aszalt barack. Ennyi.

Még jó, hogy nem volt lehetőségem túlbonyolítani a műveletet. Korábban annyira tökéletesen akartam csinálni, hogy azzal el is rontottam ezt a csemegét. Most nem volt hámozgatás, amitől puhává és ragancsossá vált volna a gyümölcshús. Nem volt darabolgatás, amitől kicsurgott volna a cukros lé. És rájöttem, hogy ahhoz, hogy jól sikerüljön, először magasabb hőmérsékleten, tehát a sütőben kell „megkapatni” a gyümölcsöket. Így hamar elkezdtek a darabok kiszáradni, cukortartalmuk kicsit megpirult, karamellás ízük lett. Utána már az aszalóban is elszikkadoztak. Belsejük lágy maradt, külsejük egy kicsit keményebb, mint a bolti baracké, és jobban össze is estek. Az ízük azonban hibátlan.

Egyet nem tudtam elérni: hogy aranyló rózsássárga színük megmaradjon. Ezt nem tudom pontosan, hogy érik el a bolti aszalt kajsziknál, valahol olvastam, hogy előtte mésszel kezelik, hogy keményebb, kénnel, ájnslóggal füstölik, hogy színesebb, tartósítós löttyel vonják be, hogy jobban elálló legyen.  Nos, ilyen attrakciókat én nem vetettem be, ezek éppen  megfelelnek Lucifer alkalmazottainak a pokolban, hogy az elkárhozott lelkeket kezeljék, odavaló a mész és a kénkő.  Az aszalt gyümölcsök színe olyan narancsos barna lett( a fodrásznál ezt a színt melírozáskor „világosvörös mahagónibarna” nevű árnyalatként kenik fel  :-) ). 

 Végre egy tűrhetően sikerült aszalvány. Hétvégén még létrával is megmászatom a fát, és a sok kis gyümölcsből még szekérderéknyi szárított gyümölcsöt gyártok. Lehet télen sütögetni, csemegézni: jelentem, barackból hozzákészültem!