Szigliget

Pünkösdkor végre elszökhettünk otthonról kirándulás céljából, hosszas szervezés után. Nem tudom, máshol hogy van, de nálunk hosszú hétvégék szinte mindig katasztrofálisak, ilyenkor menetrend szerint támadnak a kórokozók, vagy változatosság kedvéért valamelyikünk a baleseti ügyeleten köt ki, esetleg félig levágja az ujját, illetve rozsdás szögbe lép. Szerencsére most csak a kirándulásra szánt pénz felét hagytuk itthon, illetve egy behányást produkáltunk, ez már sejtette, hogy biztosan jól fog sikerülni a hosszú hétvége. Nem tetanuszoltás után kellett kajtatnunk, mint a majáliskor…

Először úgy volt, hogy megint Kemenesaljáig jutunk el, aztán hirtelen ötlettől vezérelve Szigligeten kötöttünk ki.Nem ritka, különleges látnivalókat kerestünk, csak a nagyközönségnek nyitva álló, kedvelt látogatóhelyekre mentünk el, teljesen ötletszerűen. Így kaptattunk fel a várba.

Szigliget várát a Balaton várának is nevezik, állítólag a XIII. században épült a pannonhalmi bencés apátság várépítő munkájával.  Maga a vár a környező sík területről nem olyan meghökkentően kiugró és impozáns, mint például a sümegi. Viszont ha felmegyünk az emelkedőn, és végigjárjuk az építményt, nagyon-nagyon kellemes élményben lesz részünk. Egy régi, romos, de érdekesen és szemléletesen felújított erődítménybe léphetünk be.

A vár belső része érdekesen tagolt, az egyes épületek közt a szintkülönbség is elég  nagy, amiket meredek lépcsők kötnek össze egymással. A kőfalak méter vastagok, nem egykönnyen boldogulhatott itt az ellenség!

Viszont sok helyen romosak a falak, hajdani lőpor-robbanások emlékeként.

Nekem ezek a régi, de megtisztogatott romok sokkal beszédesebbek, mint a pazarul felújított várak, amelyeknek mai (pl. égetett tégla, dryvit, beton), de korhűnek álcázott anyagokkal javították fel a falait.

A bejárattól nem messze farkasverem felett áthaladó felvonóhíd vezet fel a várba.

Ahogy felfelé haladunk, a kilátás úgy válik egyre pazarabbá, gólyák, galambok, szarkák szállnak az alattunk levő erdő felett, most mi látjuk madártávlatból a madarakat.

Puskaporos tornyok itt is voltak, mindkettő felrobbant, az egyiket egyszerűen „Felrobbant” toronynak nevezik, a másik a Bencés torony: csak kihegyesedő romjaik maradtak meg, rájuk cakkos mintákat rajzolnak a fodorkapáfrányok.

A Király-torony is hasonlóan régi. A feljáróknál és a torony lábánál a kilátás egyszerűen pazar a Balatonra, a Balaton-felvidék hegyeire és a környező településekre.

A hajdani várkastélynak is csak az ablaknyílásai maradtak meg,

a torony falai, amelyben a rabok voltak, jobb állapotban fennmaradtak. Hát a mai dutyik összehasonlíthatatlanul komfortosabbak középkori társaiknál…

Amit viszont rendkívül izgalmasnak találtam, az az, hogy nem csak a várkastély, börtön és a falak maradtak meg. A régi mindennapi életet is megismerhetjük: fennmaradt a vár kútja és ciszternája. A kútba hajított kő csobbanását nem lehetett egyáltalán hallani, talán már ki is száradt. Azért a kútba behajolás és bebámulás nem maradhatott el most sem.

A vár víztartálya és a levezető vaslétra sokaknak nem mond semmit, pedig érdekes kérdés, hogyan tudták ellátni a vár védőit vízzel fent a magasban abból a kis kútból. Gondolom a lehulló csapadékot is ide vezették, hogy elegendő legyen a víz. Most már üres, a lenti nyirkos félhomályban pajzsikák vertek tanyát.

A konyha is fennmaradt. Igaz, hogy a berendezés minden bizonnyal újabb kori, mégis ízelítő arról, hogy milyen módon készítették azelőtt az ételeket. Az üstnek a kannibálok is örülnének: én is könnyűszerrel elfértem volna benne! El tudom képzelni, hogy ebben a félig föld alá süllyesztett helyiségben ha üzemben volt az üst és kenyeret is sütöttek, milyen hihetetlen hőség uralkodott!

A vár kápolnáját néhány évvel ezelőtt újították fel, a berendezése szerény, de a rendeltetésének megfelelő, falait régi címerek ékesítik.

Érdekes még a Martonfalvi rondella, itt fel lehet menni a hajdani bástyák mögé. Bár nem ez a legmagasabb pont, az elhelyezkedése olyan, hogy innen a legszebb a kilátás a környékre és a Badacsonyra.

A bástyán és alatta mindenhol ősrégi ágyúk állnak.

 Szerencsénk volt, mivel épp most zajlottak véletlenül a pünkösdi várjátékok, és ezért a magasból gyönyörködhettünk a fellépő néptáncosokban,

majd a Mazsola és Tádé című bábelőadásban.

Itt állva felfedeztünk egy érdekes dolgot:

Nyunyi megállapította, hogy ez nem lehet más, csak a vár pottyantós budija, közterületi kivitelben. Az „ülőkén” többen is álltak, figyelve a műsort. A „budi” azonban valószínűleg valamiféle csapadékelvezetést vagy hasonló célt szolgáltatott, mert az „ülőke” nem vezetett máshova, mint az alatta levő kavicsozott területre, amelytől nem messze a lejtős domboldalba vágott padok álltak a műsorszámok megtekintéséhez. Ezekre a padokra letelepedve - nagy mennyiségű pecsenyezsíros kenyér elfogyasztása mellett - valami hihetetlenül sikerült felégnem válltól felfelé. Azért érdekelne, hogy mi ennek a "budinak" a valódi funkciója egy várban.
A várjátékok programjait egy jó darabig néztük, volt íjászat, kovácsmester bemutatója, bábszínház, néptánc. Kisgyermekkel lévén kénytelenek voltunk megismerkedni a várban levő mosdóval is, amely egy középkori börtöncellára emlékeztetett, krómozott, űrkorszaki berendezéssel, meghökkentő, de szép tiszta összhatással.
Nagyon ötletesnek tartottam, hogy a vár területén van játszótér is, vagyis egy forgóka, egy emeletes mérleghinta és egy kétüléses hinta, kicsit csiricsáréra festett, lovagot formázó fafigurákkal. Csicsásság ide vagy oda, be kell vallanunk, hogy egy hétévesnek a várfalak megmászása, az ágyúk egy bizonyos idő után nem túl lebilincselőek. Egy kis hintázás, pörgés a csodás balatoni panoráma előtt azonban mindjárt izgalmasabbá tette a várlátogatást.

Hamarosan beborult és esni kezdett, így lementünk a vár lábához, ahol egy cukrászdában somlói galuska mellett pünkösdi rózsavizet ittunk. Ez valamiféle citromos-narancsos, rózsavízzel ízesített limonádéféle volt, piros rózsaszirmokkal, nagyon üdítő ízzel.

Utána már nem menünk vissza, hanem átmentünk Tapolcára a tavas barlangba. Egyszer már jártunk itt, és  sejtettük, hogy hatalmas tömeg lesz, de ennyi? Egy órát szobroztunk, hogy lemehessünk, de a kasszás néni megvigasztalt, hogy ma gyenge a forgalom, máskor a 100 méterre levő pizzériánál szokott állni a sor vége a jegyekért... Mindenesetre kivártuk, mert a barlang, és a tavon csónakázás nem mindennapi látvány, aki már járt itt, bizonyára tudja. A barlang afféle tömeges turistalátványosság, csónakkal lehet körbemenni, elvileg szakszerű vezetés mellett. A szakszerű vezetés abból áll, hogy két emberke kísérgeti fel-le a látogatókat a barlang mélyébe, illetve segíti beültetni a csónakba a terjedelmesebb ülepű látogatókat. Ezenkívül kap minden csónaknyi ember egy evezőt, és úgy közlekedik a barlangban, ahogy tud. Ezért mindenki legalább egyszer beszorul a szűk járatokba. Nekünk ez olyannyira sikerült, hogy kis híján a vízbe fordultunk... Szerencsére a csónak úgy van megszerkesztve, hogy nehezen billen. Egyébként a barlang gyönyörű és a megvilágítása is profi. A víz kristálytiszta, a színe meghökkentően türkizkék, mindenfelé szűk barlangjáratok nyílnak a szintje alól a mélybe.

Úgy emlékeztem korábbról, hogy a vízszint alacsonyabb, és a barlang körüli oldalsó, magasabban levő járatokban egyáltalán nincs víz. Jelenleg azonban a barlang száraz oldalágainak végében megcsillant a nedvesség, a szaladgáló gyerekek nagy örömére.

A levegő is hihetetlenül tiszta, párás, nincs kipufogógáz.
A barlang mennyezetén a hajdan bőségesen lecsorgó csapadékvíz meghökkentő formákat csiszolt ki:

Nagy bőgés azonban a billegő csónak és a föld alatti majdnem ruhástól fürdés miatt volt, és Nyunyi vadul fogadkozott, hogy ő életben sem fog többet barlangba menni, csak olyanba, ami a föld felett van. Így gyorsan a földfelszín felé tartottunk. :-)

A Kissomlyó volt a következő célunk, felkutatni azt az epermezőt, amelyről évekkel ezelőtt olyan jót lakmároztunk. Gyönyörű este volt, a dombtetőn a fű mellig ért,

benne számtalan üstökös gyöngyike, harangvirágok, mindenféle pillangósvirágú tarkaság,

és rengeteg szamóca, rengeteg terméssel.

Azonban csak egyetlen szem érettet találtunk az egész réten, túl korán jöttünk szüretelni. Két héttel később pukkadásig ehettük volna itt magunkat gyümölccsel. Vigaszként az elhagyott kertekben levő korai érésű cseresznyefák kínálták gyümölcsüket a kőbánya mellett.

Mielőtt a nap lement, még elgyönyörködhettünk a Somló látványában.

Másnapra azt terveztük, hogy felmászunk Somló várához. A délelőtt még heverészéssel telt, mondván, ráérünk délben bármerre elindulni. Tizenegy óra körül azonban már sötét felhők gomolyogtak a hegy felett, hamarosan özönlött az eső a nyakunkba. Inkább hazaindultunk. Egészen Csornáig szakadt az eső, csak itt ragyogott fel a nap. Szilsárkány határában érdekes dolgot láttunk. Egy frissen kaszált lucernás réten harmichét gólyát számoltunk meg.

 

 Hogy mi lehetett a gólyagyűlés oka, nem tudhatom, de gyanítom, hogy a föld teli lehetett egerekkel és pockokkal, ezekre vadásztak a piros lábú madarak. Nyunyit nem lehetett visszatartani, berohant a cappogóan sáros lucernásba gólyát hajkurászni. Szegény madarak majdnem szívbajt kaphattak, sorra felszálltak. A kisleány még begyűjtött egy egész sereg elhullajtott gólyatollat, amiket a hajába tűzött, utána hónaljig sárosan, de boldogan jött vissza. "Sokkal jobb ez a tavas barlangnál!" - kiabálta.Nyakig sárosan, felégve, kellemes fáradtsággal a tagjainkban tértünk haza, rég volt ilyen kellemes hosszú hétvégénk, amikor nem lázcsillapítással telt a nap, és egyikünk sem járt a baleseti ügyeleten...