Kerti és természetjáró kalandok

Csemege nyelvünknek, zene füleinknek

2 megjegyzés
Elképzelhető, hogy uncsi témákon nyargalászok, mert újra könyvekből citálgatok, meg hát elfogultan is írok, hiszen megint a Szigetközre hegyezem ki a mondandómat. De ismételten csak nem bírom fékezni magam: kezembe került a Mosonmagyaróvári Helytörténeti Füzetek VI. kötete, Kovács Antal tollából, címe: „Járok-kelek gyöngyharmaton…”, alcím: Növény- és állatnevek a Felső-szigetköz tájnyelvében. Ez csemegefalat a kerttel kombinált magyarnyelv-rajongók számára. Hibának tartanám, ha nem adnék ebből az apró, édesded nyelvi örömből másnak is. Ez az öröm kézzelfogható, hajdani győri lakos mivoltomban szabolcsi, borsodi lakótársaimnak felülmúlhatatlan szórakozást jelentett a helyi „tájszólás”, én meg legalább ilyen jól mulattam az ő ízes szövegeiken, amiket aztán jól eltanultunk egymástól.
Na de a könyvecske a kezünkben: apró kis kötet, majdhogynem füzetke, régimódi stencil-szerű, Erika-írógépes szöveggel. Csak a teljesség igénye nélkül szeretnék belőle falatokat – apró ízelítőt - porciózni, azokat, amiket a leggyakrabban hallottam én is kiskoromban, és csak a konyhakerti növényekből, gyümölcsfákból. Szerintem ez is mulattató; itt-ott saját magam is tudok egy-egy adalékot hozzátenni. Nézzünk a bevezetőbe:
„A Szigetköz az utóbbi évtizedekig megőrizte tájképi sajátosságait, az ártéri erdők, berkek még némileg vadregényessé is tették. Megőrizte bizonyos mértékig a tájnyelvi sajátosságait is, ami a zártabb tájegységekre jellemző.”
„A lakosság zöme régebben nem a földből élt, az erdőn, >>mezzőn<<, vizeken talált megélhetést.” „Csak a vizek szabályozása (1886-96 között) tette lehetővé a termőföld meghódítását, a földművelést. A kenyérgabonák megtermelése – beleértve a kölest is – meghatározó volt. Sokféle kultúrnövényt ismertek és termeltek, a házak körül mindenütt zöldséges -, gyümölcsös-, és virágoskert díszlett. A földeken takarmányt nem termeltek, így a rideg és félrideg pásztorkodás alakult ki. A mezőgazdasági kultúra fejlesztését elősegítette az is, hogy Magyaróvárott 1818-ban az ország első mezőgazdasági akadémiája létrejött. A hagyományok őrzése mellett jellemző erre a vidékre az új fajták, szokások átvétele is. Ez a kettősség a népnyelvben is megmutatkozik.”
„A civilizáció behatolt az ősi tájra, megfogyatkoztak a halak a folyókban, az erdőkben, a madarak, maguk az erdők. A hajdani csordapásztorok unokái, a halászok, vadászok gyerekei a városba járnak dolgozni, tanulni. De az idősek emlékezete még sok titkot rejt. Most van a lehetőség ezen kincsek összegyűjtésére.” És Kányádi Sándor sorait idézi:
„Be kell hordanunk, hajtanunk mindent.
A szavakat is. Egyetlen szó,
Egy tájszó se maradjon kint.
Semmi sem fölösleges.”
Most pedig elénk a szigetközi magyarnyelvi zöldség-és gyümölcscsemegefalatkákkal!
„Bab: veteménybab (Phaseolus vulgaris):. A szigetköziek egyik legfontosabb tápláléka. Nagyon régen borsónak is nevezték. Néhány érdekesebb fajtáját sorolok fel: guggonülő vagy guggos, sövín, bukor, egyszem, drót, hús, gyík, nímet, narancs, citrom, kíngyertya, banán, amerikai, (az 1954-es árvíz után kapták >>Colorado<< zsákokban), apáca (fekete-fehér foltos, vajai, barrancs, berrencs, békahéj, bözsi, feketehasú menyecske, kűbab, libamáj, máj, menyecske, cseresnye, cirmos, póka, vili, zsuzsi, pacsmag v. patymag, kurva és még sok más babnév hallható a piacon vagy a termelőknél. Többnyire némi magyarázatot is tudnak hozzá fűzni. Egészen régies a kaszaborsó fogalom, ezt talán a babhüvely kardszerű alakja is indokolta. "
(Amivel én találkoztam: az az egyszembab: ezt az iskola gyakorlókertjében ismertem meg – technikaórákon itt dolgoztunk-ültettük mindig-, egy szem fehér bab volt csak a hüvelyekben, amit imádtak a zsizsikek, de maga a bab igen jó ízű volt. Az amerikai babot vízkári babnak nevezte mama, mert 1954-ben kapták „AZ AMERIKAI NEP ADO MANYA” feliratú zsákokban, megenni. Vetettek is belőle, most is van a kertekben, apró tarkabab, ugyanígy a vajai is, ami a mi kertünkben bajai néven nőtt, de már nem ültetjük, mert az a fajta, amitől meg lehet fulladni, igazi fing@tó.)
„Borsó, ritkán bossó: kerti borsó (Pisum sativum): Itt is sok név van, pl. gömbölű, kardos,de a legérdekesebbek az eferdítettek, mint petiborsó, v. petriborsó (Petit provencal), vagy a kelvidám v. vidámkelborsó” (Na, ettől a „kelvidámtól” kész voltam, én is vidám lettem, hogy az oldalamat fogtam!)
Disznótök, paraszttök: tök (Cucurbita pepo). ….”Az istengyalulta tök, márvány- vagy zebratök díszes zöld-fehér héjú. …A selemtök, sapkanagytök (C. maxima) a sütőtök itteni neve… Az úritököt itt cérnatök, bukorfőzőtök, spárgo névvel illetik. Szólni kell még a patisszonról, amit a helyi agráregyetem kutatói honosítottak meg. Ufótök, csillagtök, tányértök elnevezést hallani.”
Gyingye, gyinnye: a dinnyék neve, a másik a görgő, sárga görgő.”
Káboszta: fejeskáposzta (Brassica oleracea var. capitata) Valamikor messze földön híres volt a szigetközi káposzta, még a századforduló után is dereglyén szállították a Dunán. A kertek végén külön helye volt a káposztának a víz közelében. >>Nagypínteken kő a palántot elűtetnyi, akkó nem lesz fírges<<. Ha nincs feje, akkor azt mondják, csak potrogója van. A savanyó káposzta szintén híres volt, a toroskáboszta elmaradhatatlan ünnepi étel.”
(Régen nagyszüleinknek is nagy káposztáskertje volt a Mosoni-Dunánál, a falu Gyermekkert nevű dűlőjében. Itt úgy öntözték a káposztát, hogy befogták először a lovakat a szekérbe, felraktak két jó nagy vizesrocskát, aztán tengelyig be a Dunába! Először megfürdették és lecsutakolták a hőségben megizzadt lovakat, majd megmerték a faedényeket vízzel, és azzal locsolták a káposztaágyást. Hat-nyolc kilós fejek is lettek, nem csak afféle kis „dizájn-káposzták”, mint ma. (Más dolog, hogy mit csinálnék egyszerre egy nyolc kilós káposztafejjel?) A potrogóról meg annyit, hogy azt potlohó néven nap mint nap hallani a kertekben mifelénk, és nem csak káposztára, hanem minden olyan növényre, ami nagyy lapukat hajt, de termést nemigen akar. Nekem is van potlohó patisszonom, meg karfiolom is…
Körti, körtefa: körte (Pyrus sativa). Az almával együtt a legszebben díszlő gyümölcs volt és ma is kedvelt. A körtének itt a környéken több, mint 70 nevét jegyeztem fel. Érési időt jelez az árpás-, búzás-, zabos-, köles-és rozsraérő körte, valamint a névnapokkal jelölt rókus-, lőrinc-, magdolna-, ilona-, istvánkirály-körte. Az árvízes körte az 1954-es árvíz után kapott csemeték révén terjedt el. Van vörösbélű bárányvérekörte, mucskos körte, daarázskörte, (belül darás), pöttöskörte, szögfűkörte, szalonnakörte, szotyáskörte, mízkörte, kalapácskörte, macskafej, a gyümölcs minőségére utalnak. Jellegzetes az idegen nevek magyarosítása, mint a zsiráfkörte (Giffard), a kapakörte, sőt klapkakörte (Clapp kedveltje), izompor(Isembart), gyulakörte (Guyot), boszkobaktya (Bosc), Sándor cár körte (Alexander) stb…”
Az árvizes körtét én vízkári körteként ismerem, van még egypár fa belőle a határban, korán érőkörtefajta, az árpával érővel egyszerre. Vízkári dióról is hallottam.
Ez a hat pont épp elég, ha bárkit is érdekel, még csemegézhetünk ezen az ízes témán!

2 megjegyzés :