A veteményezés első és második napja

A kezdő veteményezéseket mindösszesen olyan háromszor kétórányi munkával sikerült elvégezni. Mire a vetésre került a sor, a szerszámokat Laci előkészítette, nyélre rakta, kifente. Aztán – még mielőtt a vetésbe belevágtunk volna – előböngésztük a magokat, átnézve, mit is vessünk. Mivel esteledett, hatalmas munkába már nem akartam belevágni, így csak a retek, salátafélék, borsó magvait kotortam elő, meg a dughagymát.
A retek bolhaellenes vetéséhez összekapartam egy kis fűrészport, egy szép nagy fej vöröshagymát megreszeltem, összekevertem ezt a moslékot a magokkal, majd állni hagytam.

Balról jobbra: fűrészpor, magok, hagymapép:

És mint ocsmány, de hasznos keverék: A Francia reggeli nevű fajta hozza a mi kertünkben a legszebb, legbiztosabb termést, ezért idén is ez a fajta került az ágyásba. Csekélyke, egypár centi mély sorokat húztam neki, belekentem a pépet, és gyengéden betakartam, a sorokat pálcára szúrt magtasakkal megjelölve. Remélem, most is éppúgy beválik ez a módszer bolhák ellen, mint ősszel.

Mellé új-és főzőhagymának való makói vöröshagymát duggattam. A következő sorba Május királya saláta és lollo rosso került. Ezeknél nem szoktuk megvárni, hogy kifejesedjen, már hatleveles korban is buzgón fogyasztjuk.
A borsót egy csuporban már pár órával korábban beáztattam. Magam is meglepődtem, mennyi vizet beittak a szemek, újra meg kellett az áztatóedényt tölteni.

Két fajtát vetettünk, Zsuzsi borsót és Kelvedon csodáját. A korai és elterjedt Rajnai törpe nevű fajtát töröltük a repertoárból. Igaz, hogy korai, de nálunk nem ízes, puskagolyószerű. Inkább várunk még egy-két hetet az édes, csodásan üde velőborsóra, minthogy ezzel a kifejtőborsóval töltsük az időt és helyet.
A borsót nem sorba ültettük, hanem bokorba. A sorban és a bokorban felnövekvő borsók egyaránt erősen összekapaszkodnak kacsaikkal, szinte összeforrnak. Ha sorba vetnénk, az állandóan fújó szél teljes sorokat fektetne ki, mert a növények – pláne hüvelyekkel teli – elhúznák egymást. A bokorba vetett borsók jobban elviselik a szelet. Öreganyánk szerint ez azért is jó még, mert a nap így jobban „körbesüti” a növényeket, ezért jobban fejlődnek. Hogy ez igaz-e nem tudom. A borsónak lyukakat vágtunk a földbe, löktünk bele egy csepp komplex műtrágyát is, és tizenhármasával beleszórtuk a szemeket. A kitúrt földet gereblyével ráhuzigáltuk. A vetés végeztével gereblyefokkal mindkét kis ágyáson finoman ledöngöltük a földet, hogy a meleg, nyirkos talaj körülvegye a magokat, csírázásra serkentve őket.
Másnap egyedül folytattam, de ez nem volt különösen nehéz: a jó talajmunka után a földet pehelykönnyű volt eldolgozni. A kerti munkától elszokott kertészt általában sújtó derékfájásból semmit sem éreztem. Ennek okán elsőként csináltam egy ágyást a máknak. Mivel ez magas növény, úgy próbáltam a szomszédságát is megválasztani, hogy ne legyen mellette később nagyra növő vetemény, nehogy fojtogassák egymást. A sorok közt félméternyi távolságot hagytam. Az elvetett fajta neve Kék Duna, és tavaszi mák. (Ezek szerint van őszi mák is?) A vetőmag a mákostésztán is megállta volna a helyét… Hogyan sikerül a vetés és a termesztés, arról majd júliusban írok, amikor elvileg teremni fog…
Közben elfelejtettem, hogy a mák helyére virágágyást akartam eredetileg, így a virág - a legényfogó - a mák után került sorra. Találtam vagy öt tasak tavaly decemberben lejárt szavatosságú magot, ezt összekevertem a saját szedésűvel, és vastagon bevetettem egy öt centi mély árkocskába.
Gyorsan elkészültem vele, mellé makóiból egy nagy dughagymatáblát készítettem, hat nyolcméteres sort. Ezt utálom a legjobban: négykézláb kúszni a sorban, az ember orra szinte beleakad az ágyásból kimászó gilisztába, és a tavaly beszántott, a tárcsázással előkerült félrohadt jégcsapretekbe… Igyekeztem gyorsan túllenni rajta. Ezt a „kúszást” még egyszer el kell játszanom azonban: tavaly igen kevés lett a hagyma, ezért idén dupla annyit ültetünk, és a dughagyma fele még nincs az ágyásban. A dughagymákat egymástól olyan tíz-tizenöt centire, és öt centi mélyre ültettem. Ez az ágyás lesz a nyár folyamán megfőzendő és elfogyasztandó hagyma otthona. Dolgomvégeztével gyorsan takartam és gereblyével ledöngöltem az ágyást, és kezicsókolom. Utána alakíttootam ki a sárgarépák helyét. Korábban mindig Nantesit ültettünk, ami egy friss fogyasztásra alkalmas, finom ízű répa – más kertjében… Az íz oké, de minálunk a kemény földben csököttek maradtak a répácskák. A két fajta viszont, ami nálunk jól bevált, a Vörös óriás és a Danvers 126. Nagy, erős színű, ízes, kiválóan tárolható répák. Sok kell, rengeteget megettünk a télen! Sekély árkocskába szórtam el a magjait, takarás, tömörítés, és már készítettem a következő ágyást a pórépalántáknak. A póré – és más hagymamagokat már pár hete előneveltem, tíz napja szoktattam ki. Palántázásukhoz kiskapával szoktam árkocskát húzni, amit alaposan belocsoltam. Ebbe rakosgatom – sorba rendezve – a ládából kiszedett kis növényeket. Hiábavaló munka lett volna a zsákvarrótűnyi növénykéket egyenként, szálalva vetni, ezért a ládából kis pamatokban szedtem ki őket, benyomtam a beiszapolt földbe, és úgy tapicskoltam a tövek köré a sáros talajt, hogy a kis növények egyenesen álljanak.
A következő parcella a petrezselyemé lett. Nem bolti magot használtam, hanem egy ismerőstől kapottat, ami elég jól csírázónak tűnt, megpróbáltam. A magvakat már egy nappal korábban vizes homokba kevertem be.

Keverés előtt: középen a nyirkos homok, a két szélén a magvak.Ezt a szemcsés misungot hintettem a sekély vetőárkocskákba.
Utána egy vegyes hagymaágyást szerkesztettem össze, de erről majd holnap írok. A beültetett részt végül egy vegyes ágyás zárta, amelyben összekerült jégsaláta, őszirózsa, pasztinák, koriander. Ezzel befejeződött az első veteményezés. A kivitelezés nem mentes a szokásos hibától: a girbegurba soroktól, amin a szomszédból kölcsönkért sorhúzó se segített. Mindegy, a répa nem sztrájkol azért, mert nem sakktáblaszerűen precíz az elrendezés. A későbbi ültetésekkel a kép még kaotikusabb lesz, de ez így van jól. Holnap folytatom a kerti mesét.