Erdei pintyek

A pintyőke az etetőmnél meglehetősen gyakori, de közelről nemigen tudtam megszemélni, félőssége okán. Hogy megismerhessem, egy újabb keletű madárhatározót lapoztam fel. Ez Frieder Sauer Szárazföldi madarak című könyve.
„Erdei pinty (Fringilla coelebs)
Jegyei: a hím fejtetője és tarkója kékesszürke, szárnyán kettős fehér szalag van. Mindkét ivar farcsíkja olajzöldes. A hím begye és melle borvörös, a tojóé szürkésbarna. A hím csőre a költési időben ólomkék, egyébként szaruszínű. Az Észak-Afrikában élő erdei pintyek sokkal világosabbak, a távolból csaknem kékesnek tűnnek. Ott félénk erdei madár maradt.
Élőhelye: mindenütt előfordul, ahol csak fák vannak. Megelégszik a rét szélén álló nyárfasorral, a nagyváros parányi temetőjével, de éppen úgy megtelepszik a ritkás szálerdőben, mint a sűrűs fenyvesben, ahol a búbos és fenyvescinege mellett szinte az egyedüli madár. Az erdei pinty Európa egyik leggyakoribb madara, az északi fahatártól a Földközi-tenger medencéjéig 10-20 millió példánya él. Egyedül Olaszországban ritkította meg a kíméletlen vadászat.
Szaporodása: az öreg hímek Közép-Európában telelnek, a fiatalabbak néhány héttel a tojók előtt érkeznek dél felől. Innét a tudományos fajneve, coelebs, ami azt jelenti: még nem házas. A hímek már az enyhe februári napokon „verni” kezdenek, azaz mindig ugyanazt a strófát ismétlik. A pintyverés alapjaiban veleszületik a fiókákkal, de később még tanulnak hozzá, és így helyi dialektusok alakulhatnak ki. A múlt században helyenként kedvelt népi sport volt az „erdei pinty énekversenye”, akkor még a madarászok gyakorlott füle egy sor különböző verést tudott megkülönböztetni. Ezeknek külön-külön nevet is adtak. A verseny idején a pintyeket fehér vászonnal letakart (lehúzott) kis kalitkákban hosszú asztalokra helyezték, majd lassan közelítették őket egymás felé. A természetben a pintyverés a revírhatárok megjelölésére szolgál, ezért valamennyi hím igyekezett minél hangosabban énekelni. Ahogy a konkurens hang a szomszédban mind közelebb jött (a madarak nem látták, csak hallották egymást!), egyik hím a másik után adta fel, hallgatott el, és az lett a győztes, amelyik a legtovább énekelt.
Amikor az erdő már zöldelleni kezd, a párok szinte egyszerre kezdenek fészkelni. Csak a tojók építenek.
Az erdei pinty fészke apró mestermunka. Kívülről zuzmóval és mohával álcázott, a mély csészét a tojó tollakkal és szőrszálakkal puhára béleli. A park még kopasz fái között néha megfigyelhetjük munka közben. A mellével formálja, csőrével és lábával igazgatja a csészét. Rejtély, hogy ilyen kevés anyagból hogyan lehet ilyen művészi fészket építeni. A szemétlerakóhelyek környékén a tojó néha kizárólag papírdarabkákból építi, máskor üveggyapottal béleli a fészkét. A legközelebbi eső aztán eláztatja a pappírt, az üveggyapot szálak pedig összeszurkálják a csupasz fiókákat. Az erdőben jól bevált fészkelésmód tehát a szeméttelep környékén végzetes lehet.
Az erdei pinty tojásai rendkívül jellegzetesen mintázottak, barnásfekete foltokkal és zegzugos vonalkákkal. A tojó egyedül kotlik, párja legfeljebb néha és rövid időre váltja fel. Általános szabály, hogy a hímek annál kevésbé vesznek részt a költés munkájában, minél jobban eltér a színezetük a tojókétól. Ahol a két ivar egyformán színezett, felváltva kotlanak. Kivételek persze akadnak, így például a baglyoknál vagy a ragadozó madaraknál. Az erdeipinty-párok április és június közt kétszer költenek. A 4-5 tojásból 11-13 nap alatt kelnek ki a fiókák, és 13-14 naposan hagyják el a fészket. Miután az első költés idején a fák még nem lombosodtak ki, és nem nyújtanak elegendő védelmet, sok fészekalja megy tönkre.
Tápláléka: az erdei pinty magevő madár, legalábbis télen főképpen magokat keres, amelyeket rövid és erős csőrével pattint fel. Fiókái rovarokkal eteti, hasonlóan más magevő énekesek fiókáihoz, a növekedés idején szükségük van az állati fehérjére.”

Ezt a madárkát közelről istenigazából csak Hédi etetőjénél tudtam megcsodálni, a teraszajtón keresztül, de ott meg fényképezni nem lehetett a fix szúnyogháló miatt. Az ő házuk mellett egész csapat él a pintyekből a kiserdőben, ott találnak búvóhelyet, jól odaszoktak. Azért énhozzám is átmerészkednek. Nagyon félősek és gyanakvóak. Csak akkor közelítik meg az etetőt, amikor már más madarakból egész seregek tolonganak. Az etetőn sose kutatgatnak, mindig a földről szedik fel a nekik tetsző magokat erős csőrükkel. Szotyira vadásznak.A legkisebb zajra már el is tűnnek a bokorban, és csak nehezen merészkednek elő. Egymagában szinte sosem szállnak a földre, kis csapatban jönnek, de a fő tolakodásból mindig félrehúzódnak. A rigóktól kifejezetten félnek.

Igazi, kicsit vad erdei madárként viselkednek, nem úgy, mint mondjuk a rigók, amik szemrebbenés nélkül üldögélnek a fán akkor is, ha mondjuk fél méterre baktatok el mellettük,és pofátlanul a tyúkólban laknak. Bűbájosak, ahogy tesómnál a teraszon kutatgatnak az etető alatt! Van egy vicces, borzas fejű pintyleány, felkacagtam, amikor minkettőnknél megláttam a kis aftertupír csajt!

Jó lenne, ha Hédiék mellett a kiserdőben megfészkelnének. Élnek ott verebek, tengelicek, egyik évben még szarkafészek is volt. Pont jó helye lenne szerintem egy ilyen kismadárpárnak ott, hogy a dalát is meghallgathassuk!