Verebek és verebek mindenütt

Vagyis dunántúliasan csurízok. Fekete István - rajongók (azt hiszem, akad köreinkben néhány) műveiben szerepelnek ilyen néven említve ezek az egyszerű, barna tollú kis madarak.

Ma szintén egy régi kötet segítségével tanulmányozzuk a verebet, ez pedig Chernel István: Magyarország madarai, különös tekintettel gazdasági jeletőségökre című könyv lesz.
A HÁZI VERÉB. Passer domesticus (L.) 1758.
[Fringilla domestica L. – Pyrgita domestica Cuv., BRHM.]
Népies nevei: pirip (Szt. Ágotha, Fehérm.); csuli vagy csuri (Fehérm.); bazsar (Fonyód).
Jegyei: az öreg hím pofája szürkésfehér, fejebubja szürke, oldalt gesztenyebarnán szegve; a tojó különbözik a hímtől, torka nem fekete, szemsávolya agyagsárgás.
Leirása. Nem szükséges bővebben ismertetni e madár külsejét, mert mindenki ismeri, azért csak arra figyelmeztetek, hogy az öreg hím télen némileg más szinezetű, mint nyáron, a mennyiben ekkor fekete. torokfoltja, fehér, keskeny félholdszerű foltokkal tarkázott, a gesztenyebarna szín pedig, mely nyáron szemei mögött és nyakán (felülről nézve) igen élénk, inkább szürke; hátának alapszine is sárgás rozsdabarna, nem gesztenyeszínű; csőre pedig sárgásbarna szaruszínű, ellenben nyáron kékesfekete. A fialalok a tojóhoz hasonlítanak, de kopottabbak s szájzugok sárga.
Mértéke: H. 14,7–15; Sz. 7,4–7,9; F. 5,8–5,6; L. 1,9–2; Cs. 1,2–1,4 cm.
A veréb, a szárnyas világ ez igazi proletárja, legismertebb, legközönségesebb tagja, egész Európában és Ázsia jó részében el van terjedve s a hol az ember lábát megvetette és gabnát is termeszt, ott alig fogjuk nélkülözni. Afrika északi részein is otthonos, sőt betelepítve Észak-Amerikában, Ausztráliában és Uj-Zeelandon is elszaporodott. Olaszországban a verebek szinezete némileg eltérő, a mennyiben fejök bubja egészen gesztenyebarna, mellök felső része pedig fekete, világos tollszegésekkel [Passer italiae VIEILL. 1816 (cisalpina TEMM. 1820)]. A kisázsiai, észak-afrikai és spanyolországi, de a Balkán félszigeten is előkerülő berki verebek [Passer hispaniolensis TEMM. (salicicola VIEILL.)] inkább mocsaras füzesekben, nádban tanyáznak s a közönségestől annyiban különböznek, a mennyiben fejök és tarkójuk vörösbarna, válluk és hátuk fekete, világosabb tollszegélyekkel, a szemsáv fekete, pofák, nyakoldalak fehérek, az alsó test sötéten sávolt.
Mindenütt hol házak, falak vannak s a közelben kertek, gabona földek terülnek el, néha kellemetlen sokaságban tanyázik s folytonos csiripelésével, kihivó magaviseletével az utczai gyerek figyelmét csak úgy magára vonja, mint azét is, ki minden egyébre gondol, csak madarakra nem. Egész éven át hűségesen kitart lakásaink környékén, akaratlanul is lépten-nyomon beléje botlunk az udvaron, kertben, szemétdombon, háztetőn, utczán, mezőn stb. Kotnyeles, könnyelmű, szemtelen, e mellett ravasz, eszes állat s a mint ilyen «svihákhoz» illik, nemesebb tulajdonságok nélkül szűkölködve, a percznek él. Jelleme több, mint századvégi. Ingatag, csak az élvhajhászatban, anyagi érdekek kielégítésében következetes. Hevesvérűsége számtalan léha kalandokba ragadja, a mi erkölcsösségére nem a legjobb világot veti. Az emberhez való szoros viszonyának tanulságait jól kihasználja s megjegyzi: bizalmas, tolakodó, mikor nincs mitől tartania, máskor meg félénk, óvatos; minél tapasztaltabb, öregebb lesz, annál inkább. Értelmi fejlettségének bizonyságait lépten-nyomon megfigyelhetjük. A társaságot szereti, de önzését, egyéni érdekeit sohasem felejti el, azért czivakodó, más bajából – még ha avatatlanul is – előnyöket szerez magának, gyengébbek ellenében kiméletlen, gőgös, csak úgy mint a hatalmasabbakkal szemben sunyi és kitérő. Akár bőségben él, akár szükséget szenved: kedélye egyformán vidám, s ábrázatja nem változik. Ebben is hasonmása az igazi «világfiaknak», kik egyik nap teli erszénynyel csak oly képpel járnak, mint a másikon üressel. Szívós természetök nem egyhamar törik meg. Tisztességre nem sokat adnak, a becsületnek is inkább csak látszatát őrzik, hangoztatják anélkül, hogy szorosan ragaszkodnának hozzá. Modoruk – s ebben nem «világfiak» – nyers, parasztos, mint megjelenésök sem finom. A földön nem lépkednek, hanem ugrálnak, az ágak közt is többnyire nyugtalanok, csak ha egymagukban vannak, ülnek tovább egy-egy helyen hetykén csiripelve, megvetve, lenézve környezetöket. Reptük sebes, gyors szárnycsapású, de nem könnyed.
Alig olvadt el a hó, az első melegebb napsugarak fellobbantják bennök a szerelem szikráját; hangos csiripelések, elkeseredett veszekedések – miközben a vetélytársak gyakorta a földre hullanak – hirdetik a párszerzés idejét. Fészköket többnyire jó magasan, hol valami hasadékba, falilyukba, padlásgerendázat vagy a házak ékítményeinek rései közé s egyébb helyekre rakják, néha azonban megszorulva, szabadon, fákra is fészkelnek. Hogy a molnárfecske fészkeit is szeretik lefoglalni, eléggé ismeretes; bitorlását a kicsüngő szalmaszálak szokták elárulni. Néha egy-egy fán több pár, sőt alkalmas helyeken – különösen házak, nád- és szalmafödelében – valóságos telepekben szaporít. Aránytalan nagy fészke szalmából, tollakból, szőrökből, czérnából, pamutból, kóczból s mindenféle lim-lomból összehordott meleg tákolmány. Fészekalja 5–6 tojásból szokott állni, melyek rendes alakuak, fehér alapon szürkés és vörösbarnás foltocskákkal behintettek; általában meglehetősen változók.
Tojásmérték: H. 21–23,6; Sz. 14,5–16,5 mm.
Márczius végén már letojnak s áprilisban javában kotlanak. Évenként azonban 2–3-szor is költenek. A fiókák 13 nap alatt kelnek ki. Otthonát, családi életét nyiltan kitárja, nem rejti el. Ott ül a «kanveréb» háza portáján, akár csak azok a bizonyos, falusi házaink előtt nyugodtan pipázó alakok, kiknek arczáról a háziur kényelmes önmegelégedése sugárzik, az a kifejezés, mely mást alig mondhat, mint: «Itt én vagyok ám az úr!»
A költésben, a fiókák nevelésében hím és tojó egyformán kiveszik részöket: e tekintetben szemrehányással nem illethetjük. Már hogy azután házasságuk minden izében kifogástalan és példás-e? azt nem akarjuk erősíteni. Hogy hűségök nem rendíthetetlen, valószínű. Búslakodást nem ismerve, vesztett párjukat is hamar felejtik: gyászév, özvegyi keserv előttük teljesen idegen fogalmak. Kisérletképpen egy verébpárból ellőttem a hímet; a délelőtt megözvegyült tojó délutánig már más férjet szerzett magának. A következő napokon ismételtem ezt s még három hímet lőttem el a fészek bejárójából. A tojó mindig fél vagy legkésőbb egy nap alatt szerzett magának új hitvestársat.
Tojásaikat sem féltik valami nagyon s ha fészköket bolygatjuk is, nem egy könnyen hagyják azt el; ha pedig egy-egy tojásukat elveszszük s ezt nap-nap után ismételjük, tovább tojnak, mint a jó tyúk.
Esténként bizonyos védett s éveken át megtartott helyekre járnak aludni s itt sokszor roppant számban gyülekeznek össze. Sűrű borostyánnal, felfutó növényekkel borított falak, áthatatlan bokrok, sövények, padlások, repedések, dús lombozatú, gazdag ágazatú fák s hasonló helyek azok, melyeket legszivesebben választanak hálótanyául. Télen kéményekben, pajtákban szintén szivesen elülnek s molnárfecske fészkekben is. Éjjeli tanyájukra rendesen szürkületben húznak, mikor is csapat csapat után vágódik le a sűrűbe, ágakra s éktelen csiripeléssel tölti be a környéket, míg csak végleg el nem pihennek. A főváros «Erzsébettere» remek példája ilyen alvó helynek, de nemcsak látványosság, hanem csapás számba is megy, a miről e tér környékén lakó családok beszélhetnek. Annyira makacsul ragaszkodnak az ilyen kiválasztott hálótanyához, hogy nem lehet őket onnét egykönnyen elűzni.
Nagyobb városokban a szénraktárokban, kéményekben tartózkodó verebek egészen kormosak s feltünök. Habár a rendnek, tisztaságnak nem valami kényes barátai, mégis gyakran fürdenek vízben, porban egyaránt. Tartásuk sem feszes, szárnyukat többnyire kissé lelógatják s hanyagul hordozzák.
A kirepült fészekaljak többnyire csapatosan járnak s ezek a csapatok őszszel néha igen felnövekedve látogatják a gabna földeket, szőlőket. A hol biztos élelmet tudnak, azokon a helyeken rendszerint minden nap bizonyos órákban vagy többször is, megjelennek.
Táplálékuk igen sokféle, hamar megelégesznek valamivel s éppen nem válogatók. A szemetet, hulladékot csak oly mohón keresgélik össze, mint a hogy az édes gyümölcsökből nyalakodnak, s a gabnát és magvakat, növényhajtásokat, rügyeket, rovarokat, hernyókat, legyeket stb. falatozzák. Mégis legfőbb eledelök a gabona, fiókáik táplálásában meg a rovarok – a többi azután jön. A míg gabonát találnak, alig törődnek más élelemmel; a kalászokat letördelik, a kévéket megdézsmálják, a pajták, magtárak, kazalok rendes vendégei s károsítói. Mivel tömegben s ugyanarra a helyre nap-nap után ellátogatnak, a mezőgazdát érzékenyen megrövidíthetik. Nem csoda hát, hogy a tót ember így sóhajtott fel «aranykalászszal ékes» Alföldünkön, látván a garázda verébcsapatokat a buzán:
«Boldog zország tót zország! nincs ott veréb»
a mire persze a magyar ember sem maradt felelettel adós, s találóan oda vetette foghegyről:
«De búza sincs ám!»
TOMPA sem felejtheti el zsiványkodó falatozásukat s méltán panaszkodik reájuk:
«Elnézem a jó magvetőt: Olyan rögös kemény a föld! De ő mégis csak szántogat, Remélve dús kalászokat. S ha sárgulnak kalászai: Veréb pusztítja, vágja ki!»
Tavaszszal, ha gabnához nem jut, dudva- és egyéb magvakat is eszik, de hernyókat, rovarokat, bogarakat, férgeket, pilléket és cserebogarakat is fogdoz, pusztít. A gyümölcsfákon kivált a Geometra brumata hernyócskákat szedegeti. A fiókákat részben szintén rovartáplálékkal nevelik föl s az első költést majdnem kizárólag. Későbbi fészekaljaknak azonban, mikor tejes a gabonaszem, ezt is hordanak. Megfigyeltem, hogy az első pár nap alatt tisztán csak rovarokkal etették kikelt fiókáikat, de azután már a gabonaszem majdnem minden egyebet kiszorított élelmök sorából. A kertben, gyümölcsösökben sohasem támadnak elhatározó erővel a fák ellenségeire s a rovarcsapást, hernyószaporodást korántsem gátolják meg, legföljebb alig észrevehetően korlátozzák. E mellett – mint kétségtelenül tapasztaltam – a gyümölcsfák, cserjék féregmentes virágbimbócskáit, rügyeit is lecsipdesik, s nem csak kivételesen teszik ezt, hanem rendszeresen, úgy hogy védekezni kellett ellenük. Még egy rossz tulajdonságukat is szóba kell hoznom, t. i. hogy ott, a hol befészkelődhetnek, békésen élhetnek s elszaporodhatnak, más kellemes, szép, énekes és hasznos madarakat elriasztanak, kiszorítanak; az oduban fészkelők elől pedig az alkalmas üregeket, kiakasztott költőládikákat elfoglalják, csak úgy, mint a molnárfecske fészkeket is.Hogy a gyümölcstermést, különösen a cseresznyét, szőlőt is rendszeresen rontják, károsítják, szintén meg kell említenem. A méheket is, főleg a leszállókat – mint többszörösen megfigyeltem – gyakran fogdossa, s fiókáit is eteti velük. Összefoglalva mindezeket, azt mondhatjuk, hogy gazdasági értéke bizony nem sok van. Az évnek jó részében, ott, a hol nagyon számos a mezőgazdának tisztán csak kárt okoz; az erdészre egészben véve közömbös; a szőlőgazdának káros, a gyümölcstermelőnek és kertésznek, néhány hónapig hasznos vagy közömbös, esetleg káros. Ott, a hol igen nagy számban él, kellemetlen és káros tulajdonságai előtérbe lépnek, ellenben a hol gyérebben tartózkodik, közömbös. Annak a sok vitatkozásnak tehát, mely a veréb káros és hasznos voltát s a vele szemben követendő magatartásunkat illette, eredménye általánosságban az, hogy egyes veréb vagy kisebb számú helyenként közömbös, esetleg még költéskor hasznos is, elszaporodva s túlságosan elhatalmasodva azonban inkább ártalmas. Hogy nem méltatlanul éri őt ez itélet, bizonyítja az Egyesült-Államok gazd. ornithologiai állomásának vezetője is, ki a betelepített verebeket egyenesen «átoknak» mondja, melyek közérdekből irtandók. A mi viszonyaink közt is gabnaéréskor, őszszel, tizedelhetjük őket s gyümölcsfákon, mák-, borsó-, kender-, köles stb. földeken bizony erélyesen védekeznünk kell ellenük, vagyis minden esetben, mikor károsságuk nyilvánvaló. Inkább legyen kevesebb belőle, mint több; olyan siheder, a ki Amerikában sem javult meg, nem sok kiméletet érdemel.

Szegény verébre csúnyán rásütötték a károsság bélyegét! Sajátos, régies madárvédelmi(?) szempontok jelentek meg itt, amelyek a madaraknak értéket nem önmagukért adtak, hanem az emberi tevékenység függvényében értékelték őket. Az ítélet itt csak kétféle lehet, hasznos vagy káros. Azt hiszem, mindenkinek a fantáziájára bízhatom, hogy a károsnak kikiáltott állatok mértéktelen irtása hova vezet. Az ilyen felfogás manapság már tarthatatlan, és kicsit szánalmas is. Kicsit furcsán néznénk például arra a természetvédőre, aki "özvegyi keservet" kérne számon bármilyen állaton! Ettől azonban a szerző érdemei a magyar madárkutatásban kiemelkedőek!

Herman Ottó azonban óvatosabban fogalmaz, nem nyilvánítja a verebet azonnal a gabonatáblák fő és egyetlen hiénájának, kihangsúlyozva, hogy a károsság vagy hasznosság gyökere a mezőgazdasági tevékenység.

"Hasznossá és károssá a madár csak ott lesz, a hol az ember megbolygatja a szűz természet rendjét és nagy tömegben termeszteni kezdi maga javára az életet, a gyümölcsöt, a majorságot és egyebet. A termesztmények tömege szaporítja és károssá teszi azt a madárfajt, a mi vele él; de növeli ismét ennek azt az ellenségét is, a mely a felszaporodott, kártévő madárral táplálkozik.
Más szóval: a búza tömeges termelése nagyra növeszti a verebek seregeit, így kártékony
a veréb; de a sok veréb megszaporítja a karvalyt, mely verébbel él és így még ez is hasznos." (A madarak hasznáról és káráról)

Sokáig élt a köztudatban a hasznos-káros szemlélet csúnyán leegyszerűsített változata: a veréb afféle "érték nélküli" lényként élt az emberek között. Vadászok, csúzlival, légpuskával szórakozó kamaszok, méreg - mind-mind irtotta őket a többi madárral együtt. Ráadásul még pecsenyének is vadászták őket! A káros mivolt kimeneteléről itt olvashattok pár sort, és ez nem hangzik túl biztatóan, dacára annak, hogy állománya biztos. Káros madárból mára a Greenfo szerint nem védetté hanem az "Európai Közösségben természetvédelmi szempontból jelentős" kis szárnyassá vált . Ebből levonható a tanulság az ember hasznos vagy káros voltára a madarak szemszögéből...

Némi moralizálás után nézzünk az etetőre!

Nekem nem tűnik úgy, mintha a csurik kevesen lennének, legalábbis a hangjukból ez tűnik számomra. Pláne nyári délutánokon olyan ricsajt csapnak a szomszéd kert tujasövényében, hogy néha odavágtam egy-egy kisebb követ, hogy felrebbenjenek, és hallgassanak el- nem sok sikerrel. Mostanság már jobb viszonyban vagyunk. A madáretetés megkezdésekor anyuci azon aggódott, hogy az etető – mivel közel van a tyúkok etetőtáljához – mágnesként vonzza majd a verebeket, akik nem az etetőben, hanem a tyúkólban falják fel derék háziszárnyasaink elől a búzát. Ettől nem kellett tartani, a verebek nem szívesen mennek a tyúkólba. Megtették ezt a rigók, s a kis vörösbegy is mindig a tyúkok közt sertepertél, mint valami pici, vörös kiscsirke.

A csurik mindig csapatban lepik meg az etetőt. A gyengébb idegzetű madarak ilyenkor szélsebesen távoznak. Akik viszont vérmesebbek, nem sokat foglalkoznak velük. Olyanok,mint a tengelicek: amíg jól nem laknak, nem mennek el. Érdekes az is, hogy csapatuk nem oszlik meg: ha a földön kezdenek el keresgélni, mind oda száll, ha az etetőn, akkor az egész sereglet odavonul. Gyakran közéjük elegyedik a pinty, a citromsármány és pár zöldike. Ha megijednek, egyszerre csapódik az összes madárka az orgonabokorba vagy a szomszéd melléképületére felkúszó borostyánlevelek alá. Rendszeresen használják az itatót is. Ha jóllaktak, félrevonulnak, és huzamos csiripelés, tollászkodás-bolhászkodás, és sütkérezés kezdődik. Közben a veréblegények (ha jól megnézzük őket, egész takaros kis fickók!) már udvarolgatnak, szépelegnek a csajoknak, vadul csiripelve.
Belevaló, szemtelen, mégis óvatos madarak. Felülmúlhatatlan érdemük az etetőn, hogy gondtalan eszegetésük sok más madarat is az etetőhöz csalt, akik aztán az én kis kosztosaim lettek. Így ők csalták ide a közelben tanyázó zöldikéket, tengeliceket, pintyeket is. Aranyosak, aranyosak… de azért mégsem enném meg őket!