Feketerigó

A változatosság kedvéért most először Frieder Sauer: Szárazföldi madarak című kötete mesél a feketerigóról, utána én.
„Jegyei: a hím koromfekete, a csőre narancssárga, a tojó felül sötétbarna, alul világosabb. Ilyenek az őszi vedlésig a fiatalok is, de gyengén pettyezettek.
Élőhelye: nyirkosabb lombos és tűlevelű erdők, parkok, városok, kertek. Az erdei feketerigó félénk, már messziről felriad, a városban élők, bár minden újszerű dologgal szemben óvatosak és gyanakvóak, az emberek és a járművek közvetlen közelében is mozognak. A talajon többnyire ugrálnak, időnként meg-megállva futnak is. Ha izgatottak, hosszú farkukat felmeresztik, míg a gyepen velük keresgélő seregélyek szinte megállás nélkül, egyenes tartással szaladgálnak. A városi fekete rigók közt gyakori a részleges albínó, több-kevesebb fehér tollal, de ritkán teljesen fehér, piros szemű (albínó) példányok is előfordulnak.
Szaporodása: a hímek az enyhébb napokon már a tél második felében énekelnek. Eleinte csak halkan, szinte önmaguknak dúdolgatnak, márciustól azonban már hangosan flótázó énekükben gyönyörködhetünk. Ha a feketerigó nem lenne olyan gyakori madár, biztosan sokkal nagyobb gyönyörűséggel hallgatnánk, és talán akadnának olyanok is, akik az európai énekesek sorában a fülemüle elé helyeznék. A feketerigó éneke igazán szép, dallamos, harmonikus, sok fuvolahanggal. A madarak ivarmirigyeinek működését a hosszabbodó nappalok befolyásolják. Így történhet, hogy az örökké világos nagyvárosokban, az általában természetellenes emberi tevékenység furcsa következményeként, néha a téli éjszakákon is hangosan éneklő fekete rigókat hallhatunk. A hímek egyébként legszorgalmasabban a csendes esőben, valamint a hajnali és alkonyati órákban énekelnek.
A költési időben a pár nem tűri meg revírjében a szomszédokat. Ha valamelyik mégis áttéved a határon, csőrrel és karmokkal esnek neki. A verekedő hímek néha annyira megfeledkeznek mindenről, hogy akár kézzel meg lehet fogni őket. Előfordult már, hogy egy váratlanul felbukkant héja mindkettőt magával vitte. A feketerigó a téli etetőn is harcias madár, igyekszik uralkodni a többieken. Néha a végkimerülésig verekszik saját tükörképével egy autóablaknál vagy a kerék fényes dísztárcsája előtt.
Mély fészkét a tojó először sárral béleli, erre gyökereket és növényi szárakat hord. Előfordult már, hogy a naponta öntözött cserépből hordta a nedves földet, a tulajdonos nem kis meglepetésére. A fészek többnyire alacsonyan és gyakran tejesen nyíltan épül fiatal fenyő ágai közt, erkélyen, virágláda mellett, kerti házak teteje alatt vagy az eresz szögletében. Többnyire csak a tojó kotlik, a hím ritkán váltja. A fiókák 12-14 nap alatt kelnek ki, és ugyanennyi idő alatt el is hagyják a fészket. Ekkor még alig tudnak repülni, a bokrok alatt bujkálnak, szüleik még körülbelül két hétig etetik őket.
Tápláléka: más rigófajokhoz hasonlóan főképpen földigilisztákat fogyaszt. A gyepen vagy az avarban keresgélve olyan ügyesen húzza ki őket a földből, hogy nem szakadnak ketté. Gyümölcsérés idején cseresznyét, szőlőt is eszik, amivel gyakran magára haragítja a kerttulajdonosokat. A feketerigó hazánkban védett, tehát ilyen esetekben is csak riasztani szabad, elpusztítani tilos! A földi epret vagy a szőlőtőkéket hálóval lehet letakarni.
A városi fekete rigók viselkedése alaposan megváltozott. Vannak hímek, amelyek soha nem énekelnek, mások nem vesznek részt a fiókák etetésében, akadnak párok, amelyek már télen költeni kezdenek.
Akinek fekete rigó fészkel a kertjében, türelemmel és földigilisztákkal odáig viheti, hogy a madár hívásra megjelenik, és kézből veszi el a csemegét.
A közép-európai fekete rigók régebben mindig elvonultak, de amikor a városokba költöztek, mind többen állandó madarakká váltak. Az erdei és városi állományok viselkedésbeli és egyéb különbségeit azóta is sokan vizsgálják. ”
A rigóknak eleinte nagyon örültem. Boldogult egyetemistakoromban ugyanis „saját rigóm” volt, egy nagyon édes kismadár. Egy félig-meddig zöldövezetben levő lakásban voltunk albérletben, ahol nagy erkélye volt az egyik szobának. Enyhe tél lévén, spejz híján ott tartottuk a krumplit, almát. Egy téli napon éppen a padlószőnyegen ücsörögve magoltam egy vizsgára amikor furcsa zajra lettem figyelmes az erkély irányából. Kicsit meg is ijedtem, mert pár héttel azelőtt a Győr, Kossuth utcai ifjúság oszlopos tagjai felmásztak az első emeleti erkélyre, és vitték a kitett edzőcipőt, kiteregetett tangabugyit és egyebeket. (A krumplit nem.) Szóval, hallottam a motoszkálás-szerű zajt, ami ha mozdultam, abbamaradt, később újrakezdődött. Végül a függöny hézagán megláttam a zajforrást: egy feketerigó-lányt, aki az almát ette. Nagyon megörültünk a kismadárnak, és ezután rendszeresen etetni kezdtük a kis Julit. (Ez lett a neve. ) Közben eltelt egypár hét, és Juli nyomtalanul eltűnt. Igen szomorúak voltunk, de Juli egyszer csak újra megjelent. Mellette féltékeny pasija. Mint kiderült, a ház előtti óriási sombokorban tanyáztak, sőt fészket is raktak! Juli családanya lett, szorgosan szedte a kicsiknek a gilisztákat, de az almát is jó néven vette. Így ment ez a nyári szemeszter végéig, utána szétváltak útjaink, és a következő télen Juli már nem jelentkezett. Biztos máshol vert tanyát. Szóval nekem a feketerigóról az édes kismadár, a csodás dal és a tátogó fiókák jutottak eszembe, és boldogság töltött el a láttukra. Aztán csúnyán csalódnom kellett, mert az eddig öt madárral az etető rémei érkeztek meg.
Eleinte csak egy szaladgált az etetők alatt, majd hárman lettek- két hím és egy nőstény - de aztán megjött a „macsó csávó”, egy, a többinél nagyobb feketerigó. Itt véget ért a békesség. A rigók bevették magukat a tyúkólba (!), ott a tyúkok moslékjából is csipednek, és utána a többi madárhoz képest jóllakva mennek az etetőre. Pontosabban az etető alá, ott keresgélnek.

Tánc a hóban:

Általában ők jönnek elő elsőként, utánuk merészkedik a többi madár. Az etető alatt mindig csak egyetlen rigó fér el, a menő gyerek – ha a többi rigó odamerészkedik, menthetetlenül megvagdalja őket a csőrével. Pedig van a földön búza, napraforgó, diódarabok, és a tyúkudarban bőven étel-és zöldségmaradék.Ez éppen egy ritka pillanat: a jobb oldali a vérmes, a bal pedig a félős. Fél perccel később már verekedtek.Más madarakat is kegyetlenül félrehajt. Az egyetlen rigólánnyal más a helyzet: őt eltűri, de valószínűleg tobzódó gerjedelmeket kelt benne, mert szegény kis barna madár nem győz menekülni előle. Úgy veszem észre, nem vevő a buzgó udvarlásra. Pedig ez a menőző vigéc mindennel bepróbálkozik, hogy a nőci engedjen neki.
Az állandó marakodásnak az lett a vége, hogy az almák a cseresznyefa ágaira vannak felszúrva (ez a kedvencük), a cinkegolyók és a nagyetető változatlanul a körtefán, az etetős palack meg az almafán lóg. Elkülönítettem a madarakat, hogy mindenki nyugodtan falatozhasson és ihasson. Álmomban nem gondoltam volna, hogy ezek a fekete apróságok ilyen harciasak.
Egyvalamiért azonban mindezen bűnük meg van bocsátva: ez a daluk. Ilyenkor már kiülnek a fűzfa tetejére, s egy-egy strófa elhangzik, különösen ha kicsit melegebben süt a nap (vagyis hát olyan 0 fok körül van a hőmérséklet). Remélem, megfészkelnek majd valahol a környéken, s a késő tavaszi estéken gyönyörködhetünk a szép dalban, ami majd a nyíló orgonák, jezsámen és labdarózsa közül fog felhangzani!