Örömhírek tavaszváróknak

Csütörtökön reggel oviba indulván, ahogy kiléptünk a kapun, Nyunyi harsányan felkiáltott: „Anya, egész máshogy néz ki az utca, mint tegnap délután!” És teljesen igaza volt: a szerda éjjel megérkező enyhülés rohamosan elkezdte olvasztani a ház előtt emberderék magasra felkupacolt havat. A vizet muzsikálva nyeli a csatorna, amíg bírja.

Előkerül a felszínre mindaz, amit a hó vastagon betakart: kilapult évelők, csonttá fagyott tavalyi növények, a rózsák takarásához használt fűrészpor korhadozó maradványai. Lehajoltam, hogy a fűrészporból egy ott heverő lécdarabkát felvegyek, és félrehajítsak, ekkor figyeltem fel ezekre a didergő apróságokra: Nagyon-nagyon erőtlen a külsejük, a hosszú tél szinte elviselhetetlenül megnyomorgatta őket. A homokszemek majdnem a levelekbe préselődtek, amik meggörbültek, rájuk tapadt a forgácsos sár. A fagyott hó körös-körül összenyomta a gyenge kis leveleket, amik még féltve zárják körül az apró fehér bimbókat. Délben csak egy pár percre ragyogott fel a Nap, de néhány virág, amely előbb szabadult a jeges hó fogságából, erre már nem bírt magával, és kis szirmait ki óhajtotta tárni. Azonban még ez a hóvirágoknak nem sikerült teljesen. A szártalan kankalin bátor, sárga virága, ami a hó alatt is képes volt kinyílni. Emellett rengeteg bimbó is lapul a levélkék közt.
A többi tavaszi hagymás is próbálkozik, az egyik szögletben a kibújó nárciszlevélkék közt már ott rejtőzik a BIMBÓ. A krókuszok is hajtanak, az egyik rózsatő tövénél pedig kibújt az egyik kedvencem, a tavaszi csillagvirág, a kis Scilla vindobonensis. Felfoghatatlan, hogyan van ennyi erő ezekben a csöpp kis növényekben, hogy a december vége óta a virágágyásra halmozódó, megroskadó és újra összegyűlő, végül jéggé fagyó, negyvencentis hótömeg alatt hogy voltak képesek így fejlődni. Nem fogott ki rajtuk a tél, gyenge hajtásaik már az igazi Tavaszt hirdetik!