Számomra természetesen Torockó, Erdélyben Torda közelében. Ez az a falu, ahol kétszer kel fel a nap, hófehér kis házak minden utcában, a főtéren forráskút három medencével: embereknek inni, lovaknak inni, no meg mosni. A forráskútból patak indul, rajta vízimalom, A porták udvarán mintaszerű kis kertek fodormentával, nyári violával meg verbénával. A szívem azóta is ott lakik.
A Székelykőt toronyiránt másztuk meg, az ördögszántásokban áfonya és eper termett, mindenhol kecskék, lovak és birkák szaladgáltak, de nem zavaróan. (A terelőkutyáktól azért tartottam.) Egy vízmosásban másztunk fel a csúcsra. Annak szélén egy helyen pedig egy olyan csodát láttam, ami a falu természetfotós honlapján sem volt: Turbánliliomot!
Amikor hazaértünk, mindjárt rendeltem egy katalógusból itthon felszaporított hagymát. Elültettem, és a kertünk hol homokos, hol agyagos földjében előbújni sem volt hajlandó. A turbánliliom így az elérhetetlen boldogság jelképe a számomra.
A Székelykőt toronyiránt másztuk meg, az ördögszántásokban áfonya és eper termett, mindenhol kecskék, lovak és birkák szaladgáltak, de nem zavaróan. (A terelőkutyáktól azért tartottam.) Egy vízmosásban másztunk fel a csúcsra. Annak szélén egy helyen pedig egy olyan csodát láttam, ami a falu természetfotós honlapján sem volt: Turbánliliomot!
Amikor hazaértünk, mindjárt rendeltem egy katalógusból itthon felszaporított hagymát. Elültettem, és a kertünk hol homokos, hol agyagos földjében előbújni sem volt hajlandó. A turbánliliom így az elérhetetlen boldogság jelképe a számomra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése