Az óriáskaktusz átültetése

Van egy óriási nagy kaktuszom. Lehet, hogy egy profi kaktuszszakértőnél ez a kaktusz csak egy gyenge-közepes darabnak számít, de nálunk ez a legnagyobb szobanövény.

Régebben számtalan sok kaktuszom volt, de valahogy eltünedeztek, csak pár cseréppel maradt. Tesóm lenyúlt jópárat, volt, ami kipusztult, meglepték a pajzstetvek. És az a gyanúm, anyuci ki nem állhatta őket, így amikor nem laktam otthon, picit bojkottálta az ápolgatásukat. Azért így is akadt jónéhány túlélő, köztük ez, aminek sem a nevét, sem a fajtáját nem tudom. Közben belegondoltam: a halászi általános iskola hatodik osztályában boldogítottam a tantestületet huszonhárom másik osztálytársammal együtt, amikor Fertődre utaztunk valami iskolai kórustalálkozóra, ott vettem ezt a kaktuszt, akkor még tojásnyi sem volt. Úristen, húsz év telt el azóta!!!

Ezalatt a kaktusz szépen megnőtt: nyáron az udvaron, télen a hűvös, világos folyosón. Igen ám, de ahogy egyre nagyobb lett, alig lehetett a cserepét megmozdítani a súlya miatt. És kapitális tüskéket is növesztett. A ki-be cipelése tavasszal-ősszel egyre terhesebb és halogatottabb feladat lett. Volt, hogy belepte a hó, de ezt is kibírta. Volt, hogy mínuszokat viselt el a rádobott ponyva alatt az udvaron. Szóval elég nomád tartásban részesült. Különösen félelmetes volt az átültetése a súlya, nagy mérete, és a hatalmas, árszerű tüskék miatt. Azért néha nagy elszánással rendbe vágtuk őkelmét.

A legutolsó ültetés óta azonban már egy csomó idő eltelt, és szegény növény láthatólag sínylődött az aránytalanul kicsi, leélt földű cserépben. Nem is fejlődött. Így már áprilisban elhatároztam, hogy átültetem. Már a cserépméret kérdése is gondot jelentett, mert 30 literes virágcserepet kellett felhajtanom, amit elsőre még a kertészeti árudában sem tudtak adni. (Peremes, fogantyús cserép kellett, hogy annál fogva mozgatni lehessen a cserepet.) Persze kellett egy csomó föld is, amit megvettem, de mindig elfogyott más virágokhoz. Aztán már csak az elhatározást kellett volna előhúzni, de az mindig valahol máshol bujkált egész nyáron, úgyhogy csórika kaktuszkám a meleg évszakot kénytelen volt kis cserépkéjében eltölteni. A nagy cserép addig esővízgyűjtőként funkcionált.

Most azonban, hogy a teleltetőbe vonultak a virágok, és az időjósok beígérték az első fagyokat, szegény óriást sem tartigálhattam tovább kint. Viszont a régi cserepében tutira nem telelt volna már ki. Nem volt mese: át kellett ültetni.

Előástam a nagy cserepet, aminek az alján egy kevés békanyálas víz lötyögött, és alaposan kisikáltam. Az alját ki akartam lyukasztani, de nem ment, végül megtüzesített facsavarral sikerült vízelvezető lyukat fúrnom a cserép alján. Utána összeállítottam a földkeveréket: került bele tőzeges virágföld, néhány vakondtúrás fölszedett, morzsalékos kerti földje, folyami homok (ha Nyunyi látta volna, hogy a homokozójából loptam ki, biztos szorultam volna!), és némi zúzott kő.A sóderból és zúzott kőből jutott a cserép aljába is - vízelvezetőként.Itt kezdődtek azonban a gondok: a kaktuszta tetthelyszínre kellett szállítanom. De mit kezdjek a bődületes tüskékkel? Végül a megyei napilap avítt számaiba göngyöltem be a növényt jó vastagon, majd ráadtam (ugye nem nevettek ki?) Laci régi vadászkabátját, aminek vastag vatelinos bélése szinte elnyelte a tüskéket.

Aztán felkaptam ezt a kaktuszpólyást, úgy cipeltem az új cserepéhez. Ott kiboncoltam, kesztyűt húztam. Egy régi bicsakkal óvatosak beszurkáltam a cserépbe a pereme mentén körben, így nemsokára lehúzhattam a régi cserepet. Itt megláthattam, miért nem nőtt már a kaktusz: az edényben szinte nem is volt föld, csak gyökerek, gyökerek, gyökerek, amik már elkezdték szétnyomni a cserepet. Kipucolgattam a közeikből az elhasznált földet, ki is lazítottam a gyökérszálakat, majd lemostam őket.

Az új cserepet negyedig raktam a földkeverékkel, beleállítottam a tüskés óriásbébit. Igen ám, de nem akart egyenesen megmaradni, ide-oda dűlt, ezért kikötöttem a szomszéd jezsámenbokorhoz. Most már nyugodtam - de óvatosan - megtömhettem a cserepet földdel. picit mélyebbre is ültettem, mint amennyire az előző cserepében volt, hogy jobb tartása legyen. Jól le is tömörítettem. A tő köré dísznek még zúzott követ és néhány vörösmészkő-darabot is raktam, és lepucolgattam az átültetés során rátapadt piszkokat.Nagyon boldog és büszke voltam: ilyen ügyes kislány vagyok, hogy pik-pakk átültetem a nagy tüskés szörnyeteget. Hát, korán ujjongtam, mert csak most jött a fejvakarás! Az új cserép a belepakolt sok kővel és földdel biztosan volt vagy negyven kiló. Alig bírtam megmozdítani. És még be kellett cipelni a telelőbe, közben lépcsők, küszöbök, segítségem nincs. Mit tegyek? Hát először is visszaadtam az egész maskarát a kaktuszra: a sok papírt és az avitt vadászkabátot. Kísérleteztem beforgatással, talicskába emeléssel, de nem ment. Végül megakadt a szemem a telelőbe behordott gyerekkramancokon. A huzikocsik, műanyag játéktalicska, homokozófelszerelés, hula-hopp karika, zöldparadicsom-főzős játéklábasok seregei közt ott lapult a megoldás: a kilencven kiló teherbírású tarkabarka homokozódömper. (Most ugye kikacagtok?) Odatettem a cserép mellé. Így tíz centi emeléssel kerekek kerültek a gigacserép alá. Az összképen anyucival negyedóráig fulladozva röhögtünk:

Amikor már fájt szinte az oldalam a sok nevetéstől, a lépcsőkre rámpát szerkesztettem egy régi szekrényajtólapból:Aztán a dömpert fél kézzel húzva, másik kezemmel pedig a kaktuszt a vadászkabát összefogott ujjaival kormányozva belibegtünk a kazánház hűvös-langyos sarkába: itt lesz az idei telelője. Itt már könnyűszerrek kikaptam őkelmét a dömperből. Gyerekjáték volt a sarokba beforgatni. most lehettem ám büszke magamra! A kaktusz még kapott egy kis vizet is. Remélem, jó darabig ellesz az új cserepében. Tavasszal újra a vadászkabát-dömper-ajtólap technológiával fog kimenni a szabadba, abban biztos vagyok. Addig: jó telelést, kedves tüskés óriásbébim!

Megjegyzés: utána annyira örültem, hogy ilyen jól sikerült a félelmetes kaktusz új cserépben való "beszelídítése" a telelőbe, hogy aznap még legalább ötször kimentem megnézni. Remélem, tavasszal szépen elkezd újra hajtani. Annak meg különösen örülök, hogy az egész, háromórás átültetési ceremónia alatt csak ennyi tüskét kaptam: