Nem hajtanak, nem szaladnak

Százszor elmondható: a kert hálás egy jószág. Ha nem foglalkozunk vele, akkor is ad nekünk valamit. Ha törődünk vele, még ha hellyel – közzel is- akkor meg olyan dolgokat is elénk tálal, amiért meg se dolgoztunk! Ezek a gombák: az ősz meglepetései, szemet-szívet gyönyörködtető tányérkák és kalapok a fűben, fán.
Mivel akkora kertünk és udvarunk van, amekkorára a világ boldogtalanabbik felén (értsd: városok egyes családi házas övezeteiben)elvileg öt különálló családi ház is felhúzható, sok mindenfélének jut itt hely. Vannak száraz homokfoltok és kavicskupacok (hajdani építkezések és felújításokhoz hozatott homok-és kavics maradványok), ifjabb és öregebb fák és bokrok, avarhalmok, komposztföld, régi, korhatag fatuskók, és eleven, új fák, nyirkos szögletek és meleg falak, művelt föld, gaz és gyep. Ami csak bír, nő össze-vissza, ezt próbáljuk egy kicsit beszabályozgatni. Ilyenkor ősszel, a hűvös-nyirkosság azonban már csak a gombáknak kedvez. Sok ki is fejlődött – nagy örömünkre. Ez a gyapjas tintagomba Roxi kutya óljának oldalában nőtt ki. Ez a faj általában minden évben előbújik valahol. Tavaly a komposztrakás mellett nőtt közvetlenül, egy előző évben elégetett gyomkupac hamuján. Nagyon érdekes, ahogy pikk-pakk kifejlődik, aztán fekete nyálkakupaccá esik össze egypár nap alatt. Én úgy tudom, hogy fiatalkorában meg lehet enni, de anyu már megfenyített: meg ne kóstoljam! Ezek a szép, fehér taplóformák a kert végében korhadozó kiásott, megmozdíthatatatlan diófatuskón nőttek ki. Nem tudom, mifélék, de nagyon szépen fehérlenek ebben a ronda, szürke őszben. A kerti út füvében ilyen kis csiperkeforma-gombák nőnek: csepp, elegáns fehér gallér, hófehér kalap és tönk, rózsálló, később barnuló lemezek. Jó sok van belőle, de fene tudja, én nem merem megenni. Furcsa, hogy felszedés után megsárgulnak. És valakitől azt hallottam, hogy az ilyen gombák valahogy „elfajzanak”, mérgezővé válhatnak, azért sárgulnak. Bár ezt kicsit hülyeségnek tartom, mégsem visz rá a lélek, hogy megkóstoljam. Jobb az óvatosság. Nem így a lilaszárú pereszkét. Ezt szokták ilyenkor mifelénk a legnagyobb tömegben találni a gombaszedők. Tipikusan a füves rét lakója, nem is igen értem, hogy verhetett tanyát a mi kertünkben. Két éve találtunk először, nagy tömegben, egy meddő szilvafa tövén, a tyúkól kerítésénél. A gombákat tönköstől felrángattuk, és futottunk vele a tesómék utcájában lakó nyugdíjas gombaszakértőhöz: ehető-e? Ő mondta, hogy minden olyan gomba, amelynek ilyen „bélyegzőpárna-színe” van, finom. De ha már a kertünkben van, becsüljük meg, és ne legyünk olyan hülyék, hogy tönköstül szedjük, inkább késsel vágjuk el a tönköt a föld felett, különben kiveszik. Majdnem sikerült kiirtanunk, de úgy látszik, képes volt megújulni, és most ismét termett. Most már finoman bánunk a gombákkal, nincs tönköstől kitépés, teremjen jövőre is! (Nem tíz forint az erdei gomba kilója…) Mázlista mivoltunk nem merül ki ennyiben. Tavasszal anyuci egy esős hét után valami gyomszárat húzott ki a sziklakertből, akkor figyelt fel egy tányérnyi, szürkés színű valamire a kövek közt. Korábban írtam, hogy a sziklakertet egy régi, megromlott vizű kút földből kiszedhetetlen kőkávája köré építettem fel. A kút belső kávájában azonban régen élt egy bodzabokor, ami a kút feltöltése után is előtört újra meg újra, kiirthatatlanul. Persze a köré épített sziklakerttel se törődött, mindig kinőtt. Én meg mindig levagdostam. A tönkje korhadozott, de nem tudtam kiszedni, így inkább meténget ültettem köré: majd betakarja a sok hajtás a ronda tuskót. A tuskó tövén azonban tavasszal kinőtt a „tányér”. Anyuci is konyít valamit a gombákhoz, és megállapította, hogy ez szerinte vad laskagomba. Ezt megerősítendő, elvitte a már említett Iza nénihez meggombaszakérteni. Most is megkaptuk: gombaszakilag megfogtuk a Jóisten lábát az udvarunkkal: a bodzatuskó gyökerein a laska nő. Vigyázzunk rá, mert ha jól kezeljük, ellát minket a legfinomabb étkezési gombával. És lőn: idén dupla nagyságú, emeletes lett a „tányér”. A „főtányér” nyolcvan deka volt, alatta volt még egy „desszertes” nagyságú, valamivel kisebb darab. A fél sziklakertet átszőtték a gombafonalak. Mindenre gondoltam, amikor a sziklakerttel pepecseltem, de arra nem, hogy benne fogok laskagombát termeszteni… Tulajdonképpen a gombazsák divatja előtt a kertekben sok helyen korhatag fatuskókat oltottak be laskacsírával, azon termesztették ezt a jó gombát. (Emléxel, tesó, keresztapánknál mennyit ugráltunk kiskorunkban mindenfajta tilalom ellenére a kerti út mellett ezeken a facsökökön, és hogy kikaptunk? Nem is lett laska egy fikarcnyi se, talán ezért?)
A kertben is bujkál még egypár apró, számomra felismerhetetlen gomba. Ez a kifordított esernyő az eperlevelek közt bújt elő: Ezek az apróságok meg a kukorica földben maradt törzsökjeit fogják körül. Úgyhogy szerencsés embereknek nevezhetjük magunkat: kisujjunk mozdítása nélkül jutottunk erdei gombákhoz!
Végül egy gombamérgezéses sztori… Apósom nagy nem csak a szőlőjében szeret, nagy erdőllő is, szeret kijárni – unokákkal vagy anélkül. Egyszer – vagy harminc éve – kiment a haverokkal gombászni; az egyik cimbora értett is a gombákhoz. Jó sokat találtak, aztán az egyik borospincénél megfőzték bográcsban és cefetül belaktak belőle. Apósom utána hazaballagott, eldicsekedett anyósomnak a jó vacsorával, akinek kétségei támadtak: biztosan jó gombákat ettek ezek a férfiak? Mérgezett gombára vonatkozó sejtése beigazolódni látszott, amikor apósom pár óra múlva igen beteg lett, hányt, erős fájdalmai támadtak. Végül anyósom rábeszélésére bekerült a pápai kórházba, a gombamérgezését kezelendő. Meg is kapta az ilyenkor szokásos beavatkozást: gyomormosást, beöntést, egyebet. Igen ám, de egyre rosszabbul lett. Végül kiderült: nem is gombamérgezése volt, hanem veseköve… Azóta már számtalanszor elhallgathattunk a „miattadkellettEdit1970valamennyiben fölöslegesenkimosatniagyomromat” című lemez különféle változatait….