Azt hittem, a decemberi erdőjárásról havas vagy zúzmarás képekkel fogunk hazatérni, helyette az októberi túráéval tökéletesen azonos időjárási körülmények kényeztettek az év utolsó előtti napján. Ha azonban körülnézünk, azért jól látni, melyik évszakban kellene, hogy járjunk.
A lombtalan erdőben ilyenkor tűnik fel a rengeteg sötétzöld borostyán. A talajt mindenütt sűrűn beszövi, számos fát teljesen beborít ez a mutatós kúszónövény. Érdekes, hogy a levelei azonos növényen is változó formájúak. Itt-ott csokrokban látni a fekete, felfelé szélesedő bogyóit is.A Kálnoki-Dunát követve nagy csobogásra lettünk figyelmesek. Ez a kis folyóág nemrég részesült abban a szerencsében, hogy kikotorták a medrét és így rehabilitálták. Újra megtelt vízzel és élettel, ezenkívül párával tölti meg a környező erdősávot, amit már természetközeli módon művelnek, az elpusztult, kidőlt fák egy részét a helyükön hagyják. Így az erdő egészen vadregényes képet mutat. A vízben természetes gátat képez az uszadék, mellette rögtön láthatóvá válik a víz munkája. A sodrás felőli oldalon mélyíti a partot, a másik oldalon pedig "lepakol", folyása egyre kanyargósabbá válik.
Most már teljesen el lehet jutni a folyóág mellett Máriakálnokra, az éren keresztül két-három fahíd is vezet a faluba. Sok ember rendelkezik ebben a kis faluban álomotthonnal, a főutca melletti telkek jó része az érparton végződik. Irigylésre méltó állapot.A falu szélén összebarátkoztunk egy karámban tartott pacival, odajött hozzánk kíváncsiskodni.
Néhány kis irtásrész mellett is elvezet az út, a kivágott fák helyét tölgymakkal vetették be. A csemeték most kb. félméteresek. Megkerestem a novemberben látott gubacsot, most már lyukacsos, alighanem kirágták magukat a férgek, pontosabban darázslárvák.
A nyárfákon pedig a fehér fagyöngy élősködik.
Ilyenkor a "kisvilágban" lehet a leginkább elmélyedni. Rengeteg az erdőben a hóvirág, az avart megbolygatva már novemberben meglestük a fejlődésnek indult, hagymából kihajtó növényeket. Akkor a fél-egy centis kis hajtások még sárgásfehérek voltak, most már zöldesek. Három változatot néztünk meg alaposabban, ilyenek az avar alatt, levéllel takartan fejlődő hagymák (fotózás után visszatakargattam) :
Egy erdőrészben vadtaposás nyomait fedeztük fel. A nagyvadak, őzek, vaddisznók csak egyszerűen félrerúgták vagy széttúrták az avart. Itt látni, hogy a hóvirágokon a külső levelek kicsit megfagytak helyettük a belső levelek kezdtek el már kihajtani. Sápadt, sárgult, beteges a színük.
Találtam egyetlen szál bimbós, de még azért elég fejletlen hóvirágot. Decemberben azért eléggé különleges. Őszintén? Ez sem egészségesforma.
A talajon sokhelyütt piros, kicsit ráncosra aszott bogyók heverésztek. Nem cserjék alatt, hanem csak úgy szanaszét. Kellett egy kis idő, amíg rájöttem, hogy ezek a gyöngyvirág mérgező termései. A hóvirág is piros bogyókat hoz, azokat korábban, ősz elején lehet látni, de tömöttebb fürtben. Ezek a bogyók azon a helyen fejlődtek, ahol tavasszal a gyöngyvirágokat láttuk, a bogyók állása nagyjából megfelel a virágfürt helyzetének.
A talajon sok a zöld szín, számos növény levélrózsával telel. Az ibolyák, tüdőfüvek, vérehulló fecskefüvek első látásra felismerhetők. Ilyen a szagos müge is.
A párás, enyhe idő nagyon kedvez a moháknak, zuzmóknak. Gyönyörű, fejlett telepeik ilyenkor a leginkább látványosak.
Rájöttem arra, hogy korai, mondhatni "primőr" fotótalálatokat olyan helyeken tudok ejteni, ahol délies fekvésű erdőfélszigeteket süt szépen körbe a nap. Három ilyen pár négyzetméteres területkém van jelenleg, ahol ráadásul az aljnövényzet is gazdag. A bogáncstermések még nem estek szét, szépen látszik a szerkezetük. A második kép Jani műve.
A zsidócseresznye lampionburkainak különböző mértékben ártott meg a tél. Vannak, amelyek mit sem változtak ősz óta,
vannak, amelyek már kezdenek lerongyolódni, kilátszik a piros bogyó,
de a leglátványosabbak azok, ahol a burokból mér csak egy háló maradt.
A délies kitettségű, napos helyeken a vad mogyoróbokrok már teljesen beindultak, hibátlan a barkadísz, a rügyek duzzadnak.
Úgy tűnik, nem fáznak, a rügyek közelről megnézve szőrös kis pikkelyekkel vannak befedve. Lehet, hogy tudják, rövid lesz az idei tél?
A sombokrok viszont még egyáltalán nem hajtanak. Piros vesszőik messzire ellátszanak, nagyon díszesek a csupasz erdőben.
Sok a kidőlt fa meg a tuskó, rajtuk taplók, gombák.
Tövestől kidőlt, vihar kicsavarta fán élősködő farontó gomba, taplóféle.
Szóval egyelőre semmi jég, semmi hó, semmiféle klasszikus téli díszlet. Pedig magaslesről, napsütésben olyan szép is tud lenni, főleg ha kiszaladnak az őzek.
De hogy kerültek ezek a kaptárak az erdő közepébe? Kíváncsiságból kinyitottuk az egyiket, ez volt benne:
Hogy mi ez, nem tudom, de nagyon jó mézillat szállt ki. Aztán nemigen bolygattuk a kaptárakat, nehogy kárt tegyünk bennük! Remélem, ezzel az oktalan kíváncsisággal nem ártottunk a benne lakó méheknek (ha egyáltalán volt bennük valami). A méhész leleményességét bizonyítja, hogy a kaptártetők régi, kimustrált gáztűzhelyek fedőlapjaiból készültek.
Közben felmásztunk egy-egy magaslesre, a meleg napfény, a kilátás, és a csenddel keveredő, messziről idekongó déli harangszó szinte áhítatos hangulatot keltett. 
Kökényt akartam csipegetni, de a hosszú, meleg őszön a szemek szinte múmiaszerűen ráfonnyadtak a szárukra, egy levesebb darabot se találtam, mint a korábbi években. Ráadásul egy csomó kökényszem úgy nézett ki, mintha moníliás lenne. 
Lent a Bakony-érnél is fura dolgokat láttunk. A kecskefüzek barkái sok helyen az enyhe időben felduzzasztották a rügyeiket, kibontották ezüst pihéiket, de a kemény hideg megcsipkedte őket, barnára fagytak. 
A nád is hozott friss hajtásokat, de mivel a Bakony-ér nem fagyott be, a plusz egynéhány fokos vízben a friss, zöld leveleknek nem lett bajuk. 
Ahol a vaszari halastó levezetőcsatornája a Bakony-érbe torkollik, az összkép nem is decemberre, hanem inkább augusztus végére emlékeztetett: 
A vízben ragyogva tükröződött a kék ég. Ez nekem nagyon tetszik: a patak olyan tiszta, hogy a meder fenekére teljesen le lehet látni. Nem szürke, mint a Duna és ágai, kristályosan csillog.
Az erdő mélyén tulajdonképpen csak annyit állapítottunk meg, hogy alkalmas lesz az idő faszedésre, csak a sárnak kell egy kicsit felszikkadnia vagy megfagynia. Traktorok szerencsére nem dúlták péppé az erdei utakat. Sok fát kidöntöttek a viharok, érdekes ez a kicsi, magról kelt diófa, amit kettéhasított a szél, de elpusztítania nem sikerült, csak efféle tekervénnyé alakította. 
Van itt telepített akácos, feketefenyves. Nyárfák is vannak, de közelébe nem érnek szigetközi rokonaiknak. Méretben: mifelénk egy valamirevaló nyárfának az ágai kezdődnek ott, ahol a Pápa környéki nyárfák csúcsa van. Ami azonban a nyárfáknak lemaradás, azt a tölgyek méretben és számban messze behozzák. Mivel aránylag sokféle fa – telepített és telepítetlen – él egy-egy kisebb területen, van víz és sík szántó és domb is, sok a madár is. Ezek a napfény melegén szinte májusi, zsibvásári lármát csaptak. Csak így első ránézésre: nagy suhogással a fejünk felett hattyúk szálltak, vadkacsák csobogtak a patakban, láttunk ölyvet, mindenféle cinegéket, 
egy fán kopácsoló három harkályt – csak úgy szórták a fejünkre a forgácsot - , őszapót, ökörszemet, matyimadarat párban, meg vagy ezer kányát. Szinte üvöltve károgtak, Laci javasolta, hogy húzódjunk a vasúti töltéshez, ne az erdő közepében ténferegjünk. Ugyanis a varjakat vadászok riasztották fel, hallani is lehetett távolról a lövéseket, bár vadásznivalót nem sokat láttunk. Vadetetőt igen.
Fel is kaptattunk a Győr-Celldömölk-Szombathely villamosított vasútvonal töltésére, ahol ünnepi menetrend szerint közlekedtek a vonatok – magyarul nem jött semmi. Azért én nem szeretek így se a síneken mászkálni, pláne hogy Laci „hogyan ugrottunk ki innen a csollányosba, amikor kiskoromban a P. K-val játszottunk a síneken, és a kanyarban jött a vonat” és „hogyan ugrott itt a vonat alá pont itt a csikvándi őrült” című történetekkel traktált. A kilátás azonban nagyon szép volt a magas és meredek töltésről a tiszta időben, ezért megálltam fényképezni. 
Akkor nagyot csöndült a vasúti forgalmi lámpa, Laci meg elkiáltotta magát: „Ne hülyéskedjünk, tényleg jön a vonat!” – és mint egy kisgyereket, kézen fogva lefuttatott a töltésoldalon. A GYSEV Sopron-Győr-Szombathely vonata jött, de meglepően sokára. Addigra már mi rég távolabb jártunk: egy átjáró volt pont ott – itt meggyőződhettem a feliratról, hogy mennyire imádják a szomszéd falusiakat a helybeliek… 
Éhes gyomorral baktattunk haza, de nagy főzés már nem volt: az előző napi maradékot faltuk be. Az erdei körút végén megállapíthattuk: januárban lehet menni erdőlleni!
Kellett is, hiszen volt olyan év, hogy enélkül megfagyott több rózsatő. Előástuk a hólapátot és Nyunyi szánkóját is. A hólapátolás sajnos elég kellemetlen munka s mi szűk udvarunkban; a havat el kell hordani hátra. A bejáratnál a ház lábazatához nem szórhatjuk a havat, mert akkor az olvadó hólé a lábazatot áztatná. Az átelleni oldalon virágágyás van, rózsákkal és évelőkkel. Volt, hogy rájuk dobáltuk a havat, és több kifagyott közülük.
