Ez tél?

Karácsony másnapján kiparancsolódtunk erdővizitre, mivel januárban megkezdődik az erdőllő-favágó szezon a Bakony-ér mellett, bár vagy négy évre való tűzifa lapít apósom fáskamrájában… Jó is volt kicsit kimozdulni. Az előző napi mennydörgős-villámos viharnak, ami kocsikat csúsztatott árokba a 83-as úton, mintha nyoma se lett volna: ragyogott az ég. Azt hittem, bokáig fogunk a sárban cuppogni, de csak néhány tócsa jelezte az előző napi, tizennégy fokos meleggel érkező brutális karácsonyi zivatart. A hat nappal azelőtti, mínusz 13 fokban lehullt kapitális hótömegnek még csak a nyomai se látszottak. Az erdő se olyan fagyos-téli külsejű volt, mint amilyeneket korábbi decemberekben láthattunk.
A fák között furcsa ládákra lettünk figyelmesek. Vajon mik? Aztán láttuk a táblát: „B. A. méhészete, Pápa”. De hogy kerültek ezek a kaptárak az erdő közepébe? Kíváncsiságból kinyitottuk az egyiket, ez volt benne: Hogy mi ez, nem tudom, de nagyon jó mézillat szállt ki. Aztán nemigen bolygattuk a kaptárakat, nehogy kárt tegyünk bennük! Remélem, ezzel az oktalan kíváncsisággal nem ártottunk a benne lakó méheknek (ha egyáltalán volt bennük valami). A méhész leleményességét bizonyítja, hogy a kaptártetők régi, kimustrált gáztűzhelyek fedőlapjaiból készültek.
A korábbi erős fagyok nemigen növelték a gombákat, csak efféle „puffatagokat” találtunk, a pöfeteggombák rég kidurrant, spóravesztett héjait. Közben felmásztunk egy-egy magaslesre, a meleg napfény, a kilátás, és a csenddel keveredő, messziről idekongó déli harangszó szinte áhítatos hangulatot keltett. Kökényt akartam csipegetni, de a hosszú, meleg őszön a szemek szinte múmiaszerűen ráfonnyadtak a szárukra, egy levesebb darabot se találtam, mint a korábbi években. Ráadásul egy csomó kökényszem úgy nézett ki, mintha moníliás lenne. Lent a Bakony-érnél is fura dolgokat láttunk. A kecskefüzek barkái sok helyen az enyhe időben felduzzasztották a rügyeiket, kibontották ezüst pihéiket, de a kemény hideg megcsipkedte őket, barnára fagytak. A nád is hozott friss hajtásokat, de mivel a Bakony-ér nem fagyott be, a plusz egynéhány fokos vízben a friss, zöld leveleknek nem lett bajuk. Ahol a vaszari halastó levezetőcsatornája a Bakony-érbe torkollik, az összkép nem is decemberre, hanem inkább augusztus végére emlékeztetett: A vízben ragyogva tükröződött a kék ég. Ez nekem nagyon tetszik: a patak olyan tiszta, hogy a meder fenekére teljesen le lehet látni. Nem szürke, mint a Duna és ágai, kristályosan csillog.
Érdekes még, hogy a Szigetközben sok helyen jártam, de égerfát sehol se láttam annyit egymás mellett, mint ennek a kis vízfolyásnak a partján. Az erdő mélyén tulajdonképpen csak annyit állapítottunk meg, hogy alkalmas lesz az idő faszedésre, csak a sárnak kell egy kicsit felszikkadnia vagy megfagynia. Traktorok szerencsére nem dúlták péppé az erdei utakat. Sok fát kidöntöttek a viharok, érdekes ez a kicsi, magról kelt diófa, amit kettéhasított a szél, de elpusztítania nem sikerült, csak efféle tekervénnyé alakította. Van itt telepített akácos, feketefenyves. Nyárfák is vannak, de közelébe nem érnek szigetközi rokonaiknak. Méretben: mifelénk egy valamirevaló nyárfának az ágai kezdődnek ott, ahol a Pápa környéki nyárfák csúcsa van. Ami azonban a nyárfáknak lemaradás, azt a tölgyek méretben és számban messze behozzák. Mivel aránylag sokféle fa – telepített és telepítetlen – él egy-egy kisebb területen, van víz és sík szántó és domb is, sok a madár is. Ezek a napfény melegén szinte májusi, zsibvásári lármát csaptak. Csak így első ránézésre: nagy suhogással a fejünk felett hattyúk szálltak, vadkacsák csobogtak a patakban, láttunk ölyvet, mindenféle cinegéket, egy fán kopácsoló három harkályt – csak úgy szórták a fejünkre a forgácsot - , őszapót, ökörszemet, matyimadarat párban, meg vagy ezer kányát. Szinte üvöltve károgtak, Laci javasolta, hogy húzódjunk a vasúti töltéshez, ne az erdő közepében ténferegjünk. Ugyanis a varjakat vadászok riasztották fel, hallani is lehetett távolról a lövéseket, bár vadásznivalót nem sokat láttunk. Vadetetőt igen. Fel is kaptattunk a Győr-Celldömölk-Szombathely villamosított vasútvonal töltésére, ahol ünnepi menetrend szerint közlekedtek a vonatok – magyarul nem jött semmi. Azért én nem szeretek így se a síneken mászkálni, pláne hogy Laci „hogyan ugrottunk ki innen a csollányosba, amikor kiskoromban a P. K-val játszottunk a síneken, és a kanyarban jött a vonat” és „hogyan ugrott itt a vonat alá pont itt a csikvándi őrült” című történetekkel traktált. A kilátás azonban nagyon szép volt a magas és meredek töltésről a tiszta időben, ezért megálltam fényképezni. Akkor nagyot csöndült a vasúti forgalmi lámpa, Laci meg elkiáltotta magát: „Ne hülyéskedjünk, tényleg jön a vonat!” – és mint egy kisgyereket, kézen fogva lefuttatott a töltésoldalon. A GYSEV Sopron-Győr-Szombathely vonata jött, de meglepően sokára. Addigra már mi rég távolabb jártunk: egy átjáró volt pont ott – itt meggyőződhettem a feliratról, hogy mennyire imádják a szomszéd falusiakat a helybeliek… Éhes gyomorral baktattunk haza, de nagy főzés már nem volt: az előző napi maradékot faltuk be. Az erdei körút végén megállapíthattuk: januárban lehet menni erdőlleni!