PAFE

Ezer éve nem voltam rockfesztiválon, most viszont elindultunk Várpalotára. Elsősorban két koncert volt, ami miatt bevágtuk magunkat a kocsiba, a Quimby és a Pál Utcai Fiúk.

A Pál Utcai Fiúk különleges a számomra, mert ez a banda a NAGY NEMZEDÉKI EGYÜTTES a velem kábé egyidősek jó részének. 1989-ben nyolcadikos voltam, amikor megismertem őket. Kazettákon másoltuk a demókat, a középiskola és a főiskola alatt minden közelünkben rendezett koncerten ott voltam, amióta dolgozom, azóta viszont csak hébe-hóba sikerült ez. Jaj, Zsuzsi, Anita, rátok gondoltam...
A Bál első hangjaira voltak olyan harmincas tyúkok, akik ugyanúgy rohantak, a színpad elé, mint akkor... Láttam aztán lóhajú és jól frizírozott pasikat is, akik ott álltak könnyes szemekkel, és a szemükbe nézve pontosan tudtam, miért. Azokban a számokban, ott a rendszerváltás idején valami olyan volt, amire nincs szó, ott volt benne valami végtelenül egyszerű, magától értetődő módon az egész akkori életünk. De nem csak a nosztalgiáról kell itt lamentálni, az új számok is kegyetlen jók.
Igaz, ami igaz, az egykori helyes fiúkból, lányokból negyvenesek lettek, de a lényeges dolgokban semmi nem változott, csak méllyé vált az a ránc a szájszegletben, a gitárszólók lettek keményebbek, és a szöveg esett ki a Lecsó fejéből, de ő a helyzetet elegánsan, könnyedén és őszintén megoldotta.

Jani persze erősködött, hogy Péterfy Borit látni kell. Pasiszemmel természetesen meg tudtam érteni az óhaját, de amúgy a show is élvezetes volt. A fesztiválsátor dugig telve, főleg kocsányon lógó szemű pasikkal, meg frufrushajú-feketekontúros szemű, istennőleső tinicsajokkal. Nem semmi hölgy Bori, kiváló kontaktust tart mindkét nemű közönséggel, hihetetlen energiát sugároz. Majdnem szétugrálta a jónép a fesztiválsátrat. A padlózatot alkotó vaslemez ritmusra lengett, állni nehéz volt rajta, a ritmust felvéve ugrálni már könnyebb. Attól tartok, a szeizmográfok bejeleztek a környékbeli kutatóállomásokon...

Quimby koncertjén összejött a fórumról ismert csapat, Csillag, Perezvon, Őszapó, Remedios, valamint párjaik. Örültem a találkozásnak. A koncertre valami hihetetlen tömeg jött össze, csapatok vonultak ki-be, így elszakadtunk a többiektől. Beindult a pogózás, estek-keltek az emberek, de olyan sűrűn álltak, hogy amikor egy csoport elesett, hosszú másodpercekig tartott, mire fel tudtak állni, illetve mire fel tudták őket segíteni. Hátulról pedig nyomott minket előre a tömeg. Igyekeztem tartani magam, de ez nem volt könnyű. Féltem attól, hogy véletlenül valakit összetaposunk.
Maga a buli hihetetlenül feszes, pörgős volt, szinte csak a gyorsabb számokból. Koncertkedvencek sorjáztak egymás után, remek válogatásban, remek előadásban. Nagy örömünkre, (Jani kedvére) a Mennyből az angyalt is játszották a fiúk.
Apropó, égiek. Ők azt gondolom, bizonyára szerették ezt a bulit, mivel a felettünk kavargó felhőörvény a koncertek kezdetére foszlányaira szakadozott. Lecsó délután szivárványt vélt látni a hátunk mögött a színpadról. A Quimbynek is jutott egy égi asszisztálással különösen szépre formált jelenet. A Magam adom alatt, ott a végén, annál a gyönyörű gitárszólónál, a csúcsponton eleredt az eső. És ez senkit nem zavart, hanem inkább egekbe emelte a pillanatot.
Köszönjük a koncertet, csodálatos volt. Amint lehet, megyünk. Remélem, hasonlóan remek társaságban.

Janinál nagy szó, de kibírta kólával a koncertet, mert utána Fehérvárra kellett vezetnie. Most, hogy már valamennyire rendezetté tettük az életünket, Janival mindketten visszataláltunk korábbi örömeinkhez, a számunkra személyesen fontos dolgok kerültek előtérbe és ez jó. Jani vitorlázni jár, én is gyakran vele, én meg rockbulikba vonszolom. Egy kis szomorúság azért mindig ott bujkál bennem: mindenünk megvan, csak egy dolog hiányzik az életünkből...