Európa Kiadó

Mángorló, ezt neked írom, mert sem nem botanika, sem nem filozófia, csak... sok minden eszembe jutott. Tegnap kimentünk a Lajtához árvizet nézni, és a kocsiba írtam egy CD-t, mindenféle volt rajta, pár Európa Kiadó is. Már nagyon régen volt az az idő, amikor ezek a számok éltek is, meg frissek, újak is voltak, igazából évek óta nem is nagyon hallgattam, de most is nagyot ütött. Hallgattuk ezeket, és valahogy olyat szólt most, annyi újfajta áthallást vettem észre, hogy nem igaz. Hallgattuk és Óvár igazán kisváros, és mégis háromszor jártuk körbe 30-cal, dudáltak a hátunk mögött, hogy mi a ... van, mért nem mentek. Hát ezért.

Sokféle emberrel szoktam beszélgetni, a legjobban azokat csípem, akik a háború alatt vagy még az előtt voltak gyerekek. Nagy szegénységet éltek át, és ezért edzettebbek. Most hetvenesek vagy öregebbek, nyugdíjasok, meg parasztbácsik, parasztasszonyok. Van köztük is ilyen meg olyan, de a legérdekesebb az, hogy sok van köztük, akármilyen egyszerű ember, aki nem fél. Nem féltek őszintén cselekedni, akár óriási hibákat is elkövetni, aztán valamennyire megtörtek, de sok van, aki nem. Abban különböznek ezek az emberek a mostani generációktól, hogy a körülményeknek messze fölötte állnak, mert belsőleg szabadok. Aztán jön az apáink és anyáink nemzedéke, azok jóval inkább a körülményeik foglyai, továbbra is működik a kopasz cenzor. Boldogulni akartak behúzott nyakkal, szolganemzedék volt, ház, kocsi, nyaraló, ügyeskedés... (Mondjuk konkrétan az én szüleim amennyire lehet, inkább csendben ellenálltak. Vidékiek voltak és vallásosak. Párom egy nagyvárosban nőtt fel, az ő szölei inkább a rendszer részei voltak, és csak kapkodta a fejét, mi történik, elment mellette az az idő, és nem értette meg a történések lényegét.)
Mi meg a szabadság nagy reményvel voltunk igazán fiatalok a kilencvenes évek elején. Koncertek, meg mindenféle fesztiválok, a Sziget. Azt hittük, kezdődik valami új világ és ebben lesz majd helyünk. Nem sokat tettem érte, rockbulikon, meg a hangulat átvételén kívül. Kiszakadni a hétköznapokból. Amikor indult a magyar underground, mondjuk, abszolúte gyerek voltam, de amikor egy kicsit már a világnak tudatára ébredtem, ez volt az első, ami hatott rám. A Sziámi, az Európa Kiadó, (sajnos élőben már csak a nagyon leszálló ágban láttam) de asszem, ezt a közeget te sokkal jobban ismered, annak idején inkább csak éreztem a lényegét, talán most már egy kicsit értem is. A mi generációnknak a feladata az lett volna, hogy lerombolja azt az álságos, beszűkült nyolcvanas évekbeli világot, (ami most van, elmúlt rég) aztán jól betagozódtunk, kaptunk egy kis kaszlit élni, közben megitták a vérünket, megették a húsunkat. Gyilkos tréfa volt csak a rock and roll. Sokan meg kapartak, hogy előrejussanak, építették a karrierjüket, ők is ugyanolyan kaszlit kaptak vagy szereztek, csak egy kicsit nagyobbat. Itt vagyunk, csak a csont maradt. Egy kis őszinteség, egy kis nihilizmus. Olyan szép történet volt és olyan bénán, semmilyen módon végződött. Kiábrándult generáció. Ezzel fogjuk végigélni az egész életünket, és még elég sok hátravan. Az utánunk jövőknek meg talán marad a cyberpnk, vagy valami olyasmi, aminek a jelentőségét mi már úgysem fogjuk fel teljesen. Az Európa Kiadó, mint előrehozott rossz lelkiismeret. Te mit gondolsz?

Most egész más közegben élek, egész más dolgokat csinálok, gazolok, meg örülök a sarkantyúkáimnak, körülvesz a családom meg a gyerekkori barátaim, és ez nagyon jó. Közben évekig görcsösen igyekeztem azt a látszatot kelteni, hogy normális ember vagyok, de aközben valahol rég idegen voltam, évek alatt talán úgy-ahogy belsővé vált a szerep és az arcomra fagyott a maszk. Mások is így tették, de a te blogod annyira megrázott és szíven ütött. Muszáj volt leírnom. 33 éves vagyok. Itt a hogyan tovább, nem akarom nosztalgiával tölteni az időm.