Meghökkentő reggeli esemény

Negyed nyolckor - még szürke volt az ég - álmos zombifejjel csoszogtam a – 7 fokos hidegben a buszmegálló felé. Átbotorkáltam az úttesten, és ekkor a buszmegállóban egy fura, csapongó-hömbölgő barnás-szürkés, tollakat hullató, kosárlabda nagyságú gombócra lettem figyelmes. Mi a manó lehet ez? Közelebb mentem, és akkor láttam: egy karvaly éppen egy galamb levágásával foglalatoskodott.

Még jó, hogy a táskámban ott lapult az ócskábbik, kisebb fényképezőgép, sikerült megörökítenem a ritka pillanatot. Sosem láttam karvalyt ilyen közelről. Olyan vad dühvel szaggatta a galambot – csak úgy szálltak a pihék -, fel sem tűnt neki, hogy olyan három (!) méterre állok tőle. Aztán észrevette a lesifotózást, erre letakarta a még élő galambot a szárnyával.

Gyönyörű madár! Ragyogó fehér fejcsík, aranysárga szem, kékes csőr, barna hát és a hullámosan csíkos has, kecses alkat. Szebb, mint aminek képzeltem. Már megfigyeltem a környéken elsuhanó barna árnyékként, de ilyen közelről az állatkerten kívül nem láttam még ragadozó madarat. Azt gondoltam, nagyobb, de az a galamb, amit levágott, lényegesen termetesebb volt nála.

Szakkönyvekbe belelapozva – pláne a régebbi kiadásúakba – azt olvashatjuk, hogy vérmadár: a kismadarak réme, de még a tyúkra is rámegy. El is hiszem, elképesztő vérmességgel tépte azt a nyomorult galambot. Bizonyára a madáretetőm környékén is „leemelt” már néhány szárnyas apróságot. Itt azonban nem sajnáltam a galambot. A szomszédban a templom, a tetején egy egész sereg tanyázik, állandóan hullatva az arra igyekvők fejére a galambpiszkot, palozsnákat, döglött fiókákat, tollakat. A kertekben kizabálják tavasszal a kelő veteményt. Marika néni, aki a templom gondnoki feladatait látja el, bizonyára még a saját lakásában is nevelgetne, tenyeréből etetne egy ilyen „vérengző fenevadat”, csak hogy megszabadulhasson a madarak szemetének mindennapos takarításától, ezzel nincs egyedül. 

Vérengzés ide vagy oda, nem szabad arról sem megfeledkezni, hogy Magyarországon védett, az eszmei értéke 50000 Ft, ritkulóban van.  

Közben jött a busz, és a karvaly ettől megriadva bevágódott egy közeli fenyőfa lombozatába, otthagyva a fél galambot. Bár nem szeretném, hogy a madáretetőmre szokjon (az körülbelül kétszáz méterre van légvonalban az eset helyszínétől), remélem, még egypár galambot elintéz a környéken. Az etetőt meg átrakom a sűrű borostyánosba, oda csak nem merészkedik be ez a szépséges, vérmes ragadozó.

Furmányos tákolmány

A hét első napjaiban a sűrű köd mellett jég „kandírozta” be az egész környéket, fehér burokkal bevonva a pókfonalaktól a kocsiszélvédőkön, kiteregetett ruhán, templomtornyon keresztül a fák ágáig mindent.

Bizony utóbbiról eszembe jutott, hogy az ott keresgélő cinegék sorsa ezzel igencsak mostohára fordult, mert a zúzmara kéregszerűen bevonta a fák ágain levő petecsomókat meg az ott telelő rovarokat, sovány élelemforrásukat. Kell tehát, hogy etessem őket.

Tulajdonképpen már felkészültem erre, jobban, mint tavaly, mert az egyik munkatársamtól vettem élelem gyanánt egy egész zsák – valahol az araki határban csencselt - napraforgót, hogy ne kelljen a vetőmagboltokból kilónként ( és arcátlanul drágán) hordanom a magot. Csak az etetővel volt gond. Jó, hogy megvan a tavalyi kis házikó-etető, de ezt nem találtam elegendőnek. Ezt ugyanis naponta kell töltenem, mert túl kicsi. Sok a madár, reggel mindig rohan az ember, este meg nemegyszer koromsötétben roszog haza, és tavaly is volt, hogy emiatt egy-kétszer elfelejtettem az etetőt utántölteni. Ha a ember már etet, akkor muszáj mindennap kaját kirakni, igaz, tavaly a kimaradáskor a kiakasztott madárkalácsok és búza végett nem maradt csőr éhesen. Így most olyan etetőt akartam, amelybe jókora mennyiségű, több napra elegendő magot beletölthetek. Már tavaly is szerkesztettem egy ilyen utántölthető etetőt, de az PET palackból és rossz műanyag tányérból madzaggal volt összetákolva, és két nap után szétesett. Szerettem volna valami szép, természetes anyagból való házikót, de fa megmunkálására nem mertem vállalkozni. Valami ház körül elfekvő anyag felhasználásával szerettem volna a nagy tervet megvalósítani, olyannal, amelyet nem kell festegetni, hosszasan megmunkálni, hanem azonnal üzembe helyezhető nagy etetőt lehet kialakítani belőle. Nézegettem PVC-csődarabot, műanyag vödröt és hasonló hentergő öblös tárgyakat.. Egy se felelt meg valahogy a gusztusomnak: túl kicsi, gyenge, túl nagy, kezelhetetlenül vastag anyagból levő. Végül megakadt a szemem az udvar egyik sarkában ácsorgó műanyag krizantémcserépen. Ez az a hosszúkás, zöld edény, amelyben a sírokra szokás beültetni novemberben a nyíló, eleven krizantémtöveket, váza alakú, az alja és az oldala lyukas.

Ez kellett nekem! Már tudtam is, hogyan lesz ebből etető. Maga az edény 4 liter űrtartalmú, így jópár kiló magot belezsúfolhatok. A lyukacsos, de erős alsó részen a magokat a madarak könnyűszerrel ki tudják szedni, ide szükséges valami tál vagy lemez, hogy az etető tartalma ne a földre potyogjon. A tetejére egy fedlap lesz még esedékes: a hó, eső ne hulljon be a búza-napraforgó keverékbe. A megfelelő felfüggesztésről is gondoskodni kell. Ilyen mennyiségű műszaki problémával még én is meg tudtam birkózni...

Végül meglett a „remekmű”. Elég ócska tákolmánynak tűnik a sok profi madarászfelszerelés mellett, de azért leírom, hogyan hoztam össze. Hiszen ha belegondolok, ennél olcsóbban és kevesebb munkával nemigen tudtam volna egy aránylag elfogadható külsejű és nagyméretű etetőt összehozni, anélkül, hogy kékre-zöldre vertem volna az ujjaimat a kalapáccsal, vagy tönkretettem volna egy egész sereg jobban is felhasználható faanyagot.

Tehát az etető teste - a sírcserép- megvolt, alulra kellett egy tálka, amely a kiszóródó magokat összefogja. Először az udvaron kerestem valami kimustrált tányért. A szóbajöhető edények közt volt félrehajított macskatányér, festékesvödör teteje, Nyunyi elfeledett homokozólábosai. Egy se volt jó, végül a spejzban kezdtem kutakodni, ahol egy ládában a műanyag ételesdobozok vannak. Én nem tudom hogyan, de nálunk hatalmas seregek vannak tetőtlen dobozokból és doboztalan tetőkből, ezek közt keresgéltem. És itt lapult a megoldás egy legalább tíz éve alátét-tányér nélkül hentergő, összekaristolt tányérfedlap képében. A megfelelő tetőt is megtaláltam, ami egy nagy, négyszögletes dobozát vesztett mélyhűtődobozfedél lett. A felfüggesztésre tökéletesen alkalmasnak találtam a múlt héten felújított ruhaszárító még aránylag hosszú és erős, de kidobásra ítélt köteleit. Megvolt tehát az alapanyag, most már csak azt kellett kigondolnom, hogyan erősítsem egymáshoz a majdani madáretető egyes darabjait. Tanultam a tavalyiból – hogy az ócskán tákolt etető hamar szétesik - , így az összeállításhoz Laci szerszámosszekrényében kezdtem kutakodni. A tömérdek csavar, rozsdás szegek, tiplik, ütvefúró, szerszámkofferek, ragasztók, és barkácshajlamú pasiknak való mittudoménmicsodák világából csavarokat, anyákat és 13-as villáskulcsot böngésztem elő.

Aztán nekikezdtem a „nagy műnek”. Először is alaposan lesúroltam és kiszárítottam az összes alkotóelemeket, a csavarokat meg is zsíroztam. A zöld, aljzatnak szánt lapostányérnak kimértem nagyjából a közepét, rátettem a cserepet, és a cserép lyukain keresztül alkoholos filccel megjelöltem azt a két pontot, ahol össze akartam erősíteni a cserepet a tállal. Aztán megtüzesítettem egy régi kést, és a tányéron megjelölt két pontot a forró késsel kifúrtam (szó se róla, elég randán).

Utána a cserép aljának – és vele egyszerre az aláttéttálcának a frissen fúrt lyukain átdugtam a két jókora csavart, és az anyákat rátéve jól beszorítottam azokat. Na ez sokkal masszívabbnak tűnt a tavalyinál.

Utána a felfüggesztést gondoltam ki. Ehhez a cserép felső szélének két szemközti oldalán szintén forró késsel két-két lyukat fúrtam, és befűztem rajta két jó hosszú ruhaszárítókötél-darabot.

Végül a fedlapot erősítettem fel. Azon négy lyukat fúrtam. A négy nyíláson kihúztam a felfüggesztőzsinegek két-két végét, fent összebogoztam, és ezzel meg is lett az új etető.

Persze rögtön teszteltem is: megtöltöttem magokkal. És ekkor vettem észre, hogy a cserép oldalán levő nyílások túl kicsik, a napraforgó csak akadozva jön ki rajtuk.

Így újra megtüzesítettem a kést, és a lyukakat forró késsel megnagyobbítottam (ekkor már az egész lakás bűzlött az égett műanyagtól). Most már a madarak minden gond nélkül kiszedegethették a magokat.

Másnap „élesben” is bemutatkozhatott az új etető, hamar megtalálták a cinkék. Még a tavaly megszokott helyen – a körtefán – függ, de már kinéztem egy másik ágat neki a szomszéd kerítést határoló akácok közt. A körtefa alatt ugyanis állandóan ott téblábolnak kövérre hízott macskáink, és ha sok madár röpdösött az etető körül, mindig felmásztak a törzsön. (Régen volt egy macskánk, aki rendszeresen beült az etetőbe aludni.) Remélem, azért a kis drágák az akácra nem másznak fel, talán féltik annyira a tappancsaikat a tüskéktől. Amellett meg (a hátsó szándékom mindig megvan) az akácfákat sokkal jobban tudom lesből fényképezni…

Hamarosan kiegészítem az etetőt házi madárkalácsokkal is. A héten pedig tesómmal úgy beszéltük meg, hogy nála is megnézem, milyen gezmecek vannak náluk a sufniban félredobálva, amelyek madáretetőként még új életet kezdhetnek. Hamar eldöntötte: neki is ilyen önetető kell!

Május dereka

Május derekán járunk. Épp az imént nézegettem, hogy tavaly ilyenkor miket írogattam. Akkor a sok eső jelentette a kertben a problémát. Idén azonban más időjárási gond jött elő, a hideg.

Mifelénk már hosszú évek óta nem fagyott május elején, bár emlékszem, hogy egyszer volt mínusz 7 fok is ilyenkor; akkor minden tönkrement: az újszülött gyümölcsök, a hidegre kicsit érzékenyebb növények. Ettől függetlenül tavaly – mert a szomszéd néni felbiztatott , tegyük hozzá – már április derekán kiültettem a paradicsompalántákat. Bár a hosszas hűvös – esős időbe belefutottunk, fagy nem volt, úgyhogy gyorsan fejlődésnek indultak.

Idén a huzamos ideje tartó kellemesen langyos tavaszi időt ideálisnak találtam a palánták korai kiültetéséhez. Neki is álltam. Még az a szerencse, hogy túl sok időm nem volt ezzel foglalkozni, csak egy sort ültettem ki a paradicsomokból: azokat, amelyek már nagyon kilógtak az edényükből. Nagy buzgalmamban kiültettem még a földicseresznyéket is. Úgy tűnt, hogy szépen begyökeresednek, ekkor az időjósok elkezdték rebesgetni az éjjeli fagyot. Azonnal lóhalálában hátranyargaltam a kertbe, fűrészporból meg fűnyesedékből jó meleg kabátot raktam a földicserkók meg a paradicsomok köré, és reménykedtem a legjobbakban.

Egy – két nap után szemléztem. A paradicsomnak azok a levelei, amelyek nem kaptak tökéletes takarást, megfagytak. A hajtáscsúcsok aránylag épnek tűnnek. A földicseresznye azonban elég pocsékul festett. A 15 tőből olyan 5 élte túl első ránézésre a fagyot. Rögtön fel is akartam első mérgemben kapálni, de nem volt rá időm. Tegnap esti bámészkodásom során azonban láttam, hogy még néhány növénykénél bár a levelek megperzselődve lefagytak, a hajtáscsúcsok hegyei valahogy megmaradtak, és apró kis zöld levélkéket hajtanak. Így a 15-ből megmaradt olyan tíz cserkó, én meg gazdagabb lettem egy tapasztalattal a kiültetést illetően… Mindenesetre kíváncsian várom a további fejlődést. A paradicsomon annyira nem búsulok, van még belőle egy sereggel.

Különben a sok gaztól eltekintve egészen tűrhetően néz ki minden. A salátát, spenótot buzgón esszük, újhagymában sem szűkölködünk, bár a retek már kezd kifogyni. Most kezd fejbe menni az áttelelő kelkáposzta is. A többi vetemény már kellemesen zsendül. A borsó virágzik, a nyári saláták is kikeltek, a sárgarépa mindkét fajtája kihajtott, az április elején kiültetett karalábé-és brokkolipalánták is kezdenek magukhoz térni. Dédelgetett Sárpo Miráim is kelnek, de nagyon lassan. Igaz, a leírásban is szerepelt, hogy erre számítsunk, de hogy ennyire? A másik krumplifajta régen előbújt, már a bogarak is rágják… J

Mivel tavaly egy rakás krumplidarab a földben maradt, ezek közül sok kihajtott, minden teli van árvakelésű krumplikkal. Néha az ilyeneket meg szoktuk hagyni, mert gyorsabban hajtanak, és sokszor találtunk alattuk már egész korán újkrumplit. Idén viszont nem kegyelmezek nekik, mindet kivagdaltam. Ott teremjen a krumpli, ahova ültettük.

Égi csoda, de idén a petrezselyem is kikelt, köztük a Hanácká, amely elvileg lisztharmatmentes. A virágok is bújnak, a kukorica is kikelt. A közeibe már belevetettük az aktuális idei évi törökbab adagot. Ezen kívül tegnap vetettem még uborkát, fehér gyöngybabot – ezt már évek óta nincs a kertben, pedig nagyon szeretem - , és kipalántáztam a paradicsomok felét. Idén nincs karózgatás, a háló mellé ültettem az összeset.

Bár ma esős az idő, hideg nincs, így a talaj nedvessége jó segítség nekik a csírázáshoz.

A lóbab is bimbózik már. A cukkinik, patisszonok is kikeltek, a tavaly földbe rohadtak magjai is előjöttek. A zeller felét is kipalántáztam, a másik fele a paradicsomok társaságában fog fejlődni mint védőnövény.

Sok tennivalóm lesz még a kerttel a napokban. Ott a rengeteg palántáznivaló, el kell még vetnem a dinnyeféléket. Az a gyanúm, hogy a háló is kevés lesz, még szükséges lesz pár méter, hogy minden elférjen. Vetnem kell még virágmagokat, hagymát magnak, és hát mulcsozni, gazolni, gazolni…Jövő héten részletesen beszámolok minderről.

Amiről már régebben nem írtam: a Magyar Házi Gazdaszszony tennivalóiról! Így lapozzunk bele újra Nagyváthy Szabó János könyvébe, és olvassuk, mit tanácsol nekünk Szala Megye táblabírája:

„Pünkösd (Május) Hava

1.)A’ hoszszabb napokon, a’ varrás könnyebb, és szaporább. Errenézve a’ Gazdaszszony a’ maga, Férje, Gyermekei és Cselédje szükségére fejér ruhákat szabjon, ’s a’ Fejértselédetis külömbféle ruhák’ varrásával foglalja el.

2.) A’ Kertben a’ gaz még jobban, és hamarább gyarapodik, mint a’ Kertivetemények; tehát, a’kik nem varranak azokat a’ gyomlálásra kel azonnal hajtani, mihelyt a’ föld megázván, a’ füvet gyökerestől ki lehet szakasztani.

3.) Ezen Hónap végénn a’ Lent, és Kendermagot igyekezzék a’ Gazdaszszony jó sürűen elvettetni; mert mentől sűrűbben kelnek:annál vékonyabbak lesznek a’ szálak Egy holdba négy köböl magot szokás hinteni, ’s a’ tyúk ganajnak ezen földeken lehet legjobb hasznát venni.

4.) Most az idő még gyakran változván, a’ pokafijakat különös gonddal kel nevelni; külömben az illyenkor jönni szokott hideg eső, szelek elölik őket, ha kint felejtjük: sőt annál tsendesebb eső verje is illyenkor meg őket, igen veszedelmes: azért is előre fedél alá kell őket hajtani.

5.) A’ mi baromfi, és egyéb állat megdöglik a’ háznál: a Gazdaszszony azt a kertbe vitesse, és a’ fák allyába, ha nagyobbak felvagdalva ásassa el. Külömben a’ kutyák ezen szoknak a’ baromfi evésre.

6.) Sok tavaszszal nagy ezen Hónapban a’ szárazság: tehát előre kell gondoskodni, és a’ kert öntözésére, vagy az esővizet szükség hordóra szedni, vagy ha ez elfogy, kút-vizet hordatni, és estvénként a’ veteményeket megöntöztetni: a konyhaöblítékis igen kövérít, ha a’ Kert földje azzal megöntöztetik: de nem ott, a’hol valami vetemény van: mert ennek árt.

7.)Már ezen időben a’ Kukoritza, Fokhagyma, Borsó, és idejénvaló Káposzta palánta jó néven veszik, ha töveik környékét a’ tselédek megporhálják, és hordóbavaló Fejes, és Kelkáposzta, Karaláb, és Zeller plántákatis raknak, ’s a’ sürűen vetett vereshagymát kiszedik, és elplántálják. Tzukorborsót, télre való ugorkát, és későbbi salátát ismét kell vetni.

8.)A’ Dohánytis most van az ideje, hogy a’ kövér, és porhanyó földbe elplántáljuk.

9.)Illyenkor a’ ház körül mind a’ moslék, és savó, mind a’ szőlőkben, és Kertben, és kerítések mellett a ’ tsorboka, tsalán ’s a’t. szaporodván, sertéseket szokás a hidlásra vetni, és szüretre bőrös petsenyének való süldőket javítani kezdeni.

10.) Ha a’ Fejértseléd rá ér: jól tselekszi a’ Gazdaszszony, ha őket a’ szőlő kötésre, és búza gyomlálásra is fordítja.

11.)Ha a’ Szeder, vagy Eperfa már gyenge leveleket hajt, a’ Selyembogár tojásokat ki kell keletni, és ezek’ tenyésztetésével a’ gazdaságot előmozdítani.

12.) Ezen Hónapban már a’ parlagi rozsa, gyöngyvirág virítanak; azértis etzetnek, és viznek valót szedetni kell; mint szinte a’ bodzafa virágját, székfüvet,(Camillen) és búza virágotis megszedeti a’ gondos Gazdaszszony több féle házi hasznaiért, és jó helyre félreteszi.

13.) A’ tehenek fejéséből ezen Hónapban legnagyobb a’ haszon; azértis a’ fejőedényeket tisztíttatni, és a’ fazékakat kifőzni, gondjának tartsa a’ Gazdaszszony, ’s azon igyekezzék, hogy télre, és pénzrevaló vajat most gyűjtsön; még pedig elegendő fű van a mezőn, addig válaszszael a’ borjúkatis az annyoktól. Igy nem esdeklenek a’ téj után, ’s felis veszik magokat.

14.) Hogy a’ tehenek annál jobban tejezzenek: különös gondnak kell rájok lenni, és mentől inkább nevekedik a hőség, annálinkább nem kell múlatni őket reggelenként megittatni, és estvéreis; megvakartatni, szájjokat kimosatni, és sót nyalatni vélek minden Szombaton itatás után.

15.) A’ Vászonfejérítést továbbis kell folytatni, és ha az megszáradván, ismét megöntöztetik, ’s éjjelre is, ha az udvar kerített, a’ karókon kint hagyatik, annál hamarább megfejéredik.

16.)sok Esztendőkben igen rövid az ősz, és hideg; azért jobb a tavalyi magvas kendert most eláztatni, eltöretni, és meggyarattatni, felényi munkástis megkiméll ezzel a’ Gazdaszszony, és szebb a szála.

17.) A’ tavaszi áradások a’ halászatot segítvén, a’ Gazdaszszony Pontyokat szárazt, és füstöl a’ téli szükségre sok helyenn.

18.) Ha a’ télre való Fejes-káposzta palántát Pünkösd tájban elraktuk: tizennégy nap múlva meg kell porhálni; de kifoldozni negyed napra bátran lehet.

Hát nem kevés dolga van a mi Gazdaszszonyunknak!

Egy dologról nem feledkezhetünk meg: száz olvasónk van. Köszönjük az érdeklődésüket, köszönjük a sok kommentet, és reméljük, mindig tudunk valami érdekességgel szolgálni számotokra!

És egy apró hír: az egyik sufnink vastag gerendáján megtelepedett a rozsdafarkú. A fiókák a héten keltek ki, tüneményesen aranyosak!

Szigetközi madarak

Visszavonhatatlanul itt a tavasz. Tegnap leszedtem a madáretetőket is. Lemosóztam a fákat, de madaraim is elpártoltak tőlem: már találnak ennivalót, és önfeledten trilláznak a fákon. Reggel cinegekórus, délben a zöldike „zsíroz”, este a rigó ad koncertet. Ennek okán illik pár madarászos zárósort írnom az idei téleleji madáretetést lezárandó.

Tavaly szeptember óta nem mazsoláztam Kovács Antal Járok-kelek gyöngyharmaton című könyvéből (pedig tudom, hogy legalább egy főt érdekel...). A múlt héten azonban a taknyos zsebkendőkkel körített táppénz kellemetes állapotában leledzettem, és ráértem egy kicsit csemegézni. Találtam is érdekes dolgokat, mégpedig a madarakról szóló fejezetben. Úgy gondolom, ha már ennyit foglalkoztam a kis szárnyasokkal, ezt a bejegyzést bátran idetehetem, mert egyszerre kedves, mulatságos és tanulságos. Nézzük tehát, hogy az etetőm és a házunk környékén megjelent madarakat miféleképpen ismerték a régi szigetközi emberek!

"Csuríz, csuri, spocc: Passer domesticus) Házi veréb. Minthogy errefelé is tömegesen él, a madarak közt mindig megemlítik. A verébfi az kiscsuri, a tollatlan fióka neve tökösveréb, csupaszveréb vagy mesztelen csuri, ezután tokosveréb lesz, később pölhösveréb. Utoljára kikelt fióka a fészekfentő, gyakran visszamarad, csünt vagy csünött lesz. A hímet pedig kanverébnek hívják.

Dómányszűrös vargyú, dómányos varjú, hammas vargyú, nyári vargyú vagy varnyú: dolmányos varjú (Corvus cornix). Néha csókának is nevezik. Ragadozónak tekintik, mivel a kiscsibét, fácáncsibét, kismadarat is elviszi. Megkülönböztetik a teljesen fekete tollazatú téli varjútól (Corvus frugilegus). Ez utóbbi a Szigetközben is túlzottan nagy számban él, nevei: feketevargyú, csókavargyú, csóka, kánya, gányó, orosz fácány, kőműves fácánnyo, szegínyember fácánnyo. Valaha, még a jobbágyság idején a szegény emberek úgy jutottak húshoz, hogy a varjót megfogták. A mai öregek mesélnek róla: „Főmásztunk a nyárfa tetejére, a vargyúfit kiszettük, vót, aki a kisvargyú lábait összekötötte és csak akkor ment érte, mikor elég nagyra nőtt. Közülük igen sok kiesett a fészekből, ha időben megtalálták, még megfőzték. Kitűnő levesse vót.” Sokan tőrrel, azaz hurokkal, csapóvassal, vidravassal, rugattyúval járó erős csapdával fogtak madarat. (…) Egy „odaátrú” (Mátyusföldről) származó ember elmondta, hogy valamikor a fekete varjút pápista varjúnak nevezték, a másikat, mivel húst is eszik, kálomistának.

Fadoktor, fakopács, favágó, fakopogtató, madarak ácsa, herkál, herkály: a harkályok neve (Picidae). „Ha kopog a fán, a nyűvek menekülnek.” A fekete harkályt(Dryocopus martius) szélkiáltónak, szélmadárnak hívják: „Amikor repül, éles hangon rill, ezt mondja: szél lesz, szél lesz.” „Előre jelzi az időjárásváltozás legalább fél nappal.” Dunakilitin szélkiáltónak a nagy tarkaharkályt mondják (D. maior). Ugyanitt kiliti csődör-nek ill. kiliti monyas-nak is hallottam nevezni, mondván, hogy nyerít.

Föcske: Fecske, amelyből többfélét ismernek. „Ollyan túróacskufészke van a házak eresze alatt” a mónárföcskének (Delichon urbica). A villásfarkú föcskemadár is az istállóba fészkel, a parti föcske „likat csinál magának és hosszú csöveket vájkál a partokba.” (Hirundo rustica és Riparia riparia). Kisbodakon mesélték, hogy a múlt télen a verebek beköltöztek egy elhagyott fecskefészekbe. Mikor aztán tavasszal a fecskék megérkeztek, nagy lármát csaptak és némi tanácskozás után befalazták a verebeket (!), majd a régi mellett új fészket építettek. Azt is megfigyelték, hogy az öreg fecske a fiókákat sorban eteti, s mindig tudja, melyik következik. Azt is meglesték, hogy egy észér fecskefi előretolakodott, de akkor a szülő kihagyta a sorból.

Gyászos cince, gyászcinke: Széncinege (Parus major). Fekete fejéről nevezték el. Tavaszi hangja jellegzetes: „Nyitni-kék!” és a „Pi-pi-tér! Ki-csit-ér!”

Királmadár, kirámadár:Ökörszem (Troglodites troglodites). „Azír királmadár, mer amikor a madarak versenyt vívtak, hogy ki tud magasabbra röpűnyi, mer az lesz a madarak kirájja. Az ökörszem a sasnak szárnya alájja bújt, s mikor a sas már elfáradt, az ökörszem hirtelen előbútt, fővágott, és még föjjebb röpűtt, ű lett a királ. Hanem a sas igen megharagudott rá és a többiek is, ekezdték üldözni. Ekkor bebútt egy egérlikba. Azt mondták a bagúnak, vigyázzon rá. De a bagú elálmosodott és azt találta ki, hogy csak az egyik szeméve níz, a másikat becsukja. Egyszer az egyiket becsukta és a másikat elfelejtette kinyitni, így az ökörszem megszökött. Azóta lenn bújik a földön, és el akar tűnni, ha más madarat lát.” A mese leírva olvasható Miskolczi Gáspár Egy Jeles Vad-Kert című művében, ezzel a tanulsággal: „….ma sem illik akárkinek is ellenségét semminek alítani, ámbár csak igen kicsiny és erőtlen légyen is az.”

Kölesveréb: mezei veréb (Passer montanus). Kisebb és sötétebb a házi verébnél. Facsoportokon tanyázik a gabonafélék közelében, a másodvetésű kölest igen szereti, de sok rovart is eszik.

Mónárcnege, kékcinege: (Parus caeruleus). Cincének csak ritkábban hívják, inkább cinege, cinke a neve. „Ki-csi-tér, ki-csit-ér!” – utánozzák.

Őszike, hosszúfarkú cinke: Őszapó ( Aegithalos caudatus). „Hosszúfarkú aranyos kismadár, kicsi mint a tehén szeme.”

Sármánka, sármáli, sármán, sármány: Citromsármány (Emberiza citrinella). Többféle sárga énekesmadarat is hívnak sármánnak. A citromsármány régi kazlakban keres menedéket a ragadozók elől.

Stiglic, stiglinc, istiglic: Tengelic (Carduelis carduelis). Gyommagvakat pusztító tarka kismadár. „Dunaremetibe így mondtuk: >>Istiglice simonyice…<<, és a kezünket keresztbe tettük”- emlékezett egy öreg néni valamilyen gyerekkori játékra.

Vidéki, vidíki, évelő gellice: Balkáni gerle (Streptopelia decaocto) „Vidii-ki, vi-di-ki”-„Tuu-dom, tuudom”- feleli a párja. Kisbodakon más változat van: „Vidéki jön! Vidéki jön!” – mire a párja azt feleli „Nem-ide-való! Nem-ide-való” Azt mondják, hogy csak a negyvenes évektől terjedt el nálunk, azóta hűségesen kitart, mint a veréb, a házak körül. Tollazata barnásszürke, nyakán fekete karika.”

Több madárka népi neveinek leírása hiányzik: nincs rigó, zöldike, vörösbegy, pedig nem olyan ritka madarak. Nyilván a vízimadarakra vonatkozó megjegyzések lényegesen bővebbek, a szerző meg a nyelvi csemegéket kereste, nem az összes madár leírását. Kedves olvasmány nekem.

Az etetési időszak idén tavaszra lezárult, átáll itató üzemmódba, aztán novembertől teljes erőbedobással folytatódik. Nagyon remélem, hogy addig is a ház körül még számos érdekes madár megfordul, és őket is megismerhetem közelebbről. Várom jelentkezésüket!

(Azért a szokás hatalma elég nagy... Akárhányszor az etető felé lődörgök, mindig odapislogok, van-e ott madárka. És menetközben rájövök, hogy tegnap 18 fok volt, a télnek leáldozott, végérvényesen itt a tavasz, a madaraim maguk kosztolnak. Ez így van rendjén, mégis egy kis szomorúságot érzek, hogy nem gyönyörködhetek bennük. Sebaj, viszlát ősszel!)

Kis barátom

Ma reggel újra jött az etetőre egy rég látott kis vendég. Karácsony előtt, a sűrű havazásban villant meg először a madártejes szotyisdobozban, azóta nem láttam, s már majdnem letettem róla, hogy visszatér.

Igazán elegáns kis jószág, nem viseli a széncinkék köznapi kosztümjét, se a tengelicek hippi-színes szerkóját, vagy a csurik vedlett köntösét: tollacskái olyanok, mint egy szolid, úriemberé a múlt században egy divatos fürdőhelyen: fekete cilinder és hozzá passzoló fekete csokornyakkendő, barnás öltöny, drapp ing. És emellett látok benne valami különös bájt is, azt, ami még például a szerény vörösbegy sajátja: nem bunyózik, tolakszik, verekedik, mint az élelmes városi madarak, kellemesen visszafogott. (Hát nem tiszta bolond vagyok én is, már úgy írok a madarakról, mintha emberek lennének!) Így lett jó barátom a barátcinege, igaz ez a barátság elég egyoldalú…
Mindazonáltal könyvből is megismerhetem ezt a kedves látogatót, Schmidt Egon ezt írja róla Madárlexikonjában:
"Barátcinege (Parus palustris)
A verébnél kisebb madár, hossza 11,5 cm. Hím és tojó hasonló színezetű. Fejtetője a szem vonaláig nyúlóan fényesfekete, ez a szín a tarkóra is áthúzódik. Kis fekete torokfoltja élesen határolt. Pofái és nyaka fehéresek, háta és szárnyai barnák, ilyen színűek a faroktollak is. Alsóteste piszkosfehér. A fiatalok „sapkája” még nem fénylő, tompa fekete színű. A hím éneke ismételt hangokból álló strófa, de akár egy nagyobb területi egységen belül is változó lehet. A kapcsolattartó hang jellemző, de betűkkel nehezen visszaadható „szme-re-re” A barátcinege Európa nagy részén előfordul, a hazai erdőkben is mindenütt találkozhatunk vele.
Előnyben részesíti az öregebb állományokat, költ a tűlevelűekkel elegyes erdőkben, mindenütt megtalálhatjuk a Duna és a Tisza még meglévő ártéri erdeiben, a csonkolt füzesekben, de otthon van a parkokban és arborétumokban is. Állandó madár, de télen kisebb távolságokra elkóborol, gyakran a vegyes cinegecsapatokhoz társul. Rendszeres vendége a téli etetőnek. A párok egész évben összetartanak, ezért ha valahol megpillantunk egy barátcinegét, rövidesen meglátjuk vagy meghalljuk a másikat is. Többnyire bizalmasak, néha egész közelről figyelhetjük meg őket.
A párok évente csak egy alkalommal költenek, de ha a fészekalj elpusztul, pótköltést végeznek. Revírjeikhez ragaszkodnak, és oda, ha életben maradnak, a következő fészkelési szezonban is visszatérnek. Költőhelyül általában korhadó öreg törzseket választanak, az ott talált üreget a tojó, ha ez szükséges, a csőrével kibővíti. A munka során keletkezett forgácsdarabkákat néhány méterrel odébb viszi és vagy leejti a földre, vagy ágakra rakja őket.
Az odú bővítését, alakítását március végén, április elején kezdi, 2-3 nap alatt végez, ezt követőleg a tényleges fészek építése további 3-5 napot vesz igénybe. A hím a közelben tartózkodik, énekel, de nem vesz részt a munkában. A fészek alapja mohából készül, a csészét szőrszálakkal, szükségből növényi pihékkel béleli. A fészekalj 7-11, fehéres alapon barnásvörösen foltozott tojásból áll. Méreteik: 16x12 mm. A tojó egyedül kotlik, párja eteti közben. A fiókák 14-16 nap alatt kelnek ki és 17-20 napig maradnak az odúban. A szülők folyamatosan etetnek, ezt a kirepülés után is folytatják. A már önálló fiatalok szétszélednek, de a környéken maradnak, és a szomszédos családokkal találkozva rövidesen „párba állnak”. A szülők esetleges pusztulása esetén az egyik ilyen pár nyomban birtokba veszi az üressé vált revírt. A többiek az erdő más részén keresnek helyet maguknak.
A fészkelési időszakban a barátcinege szinte kizárólag rovarokkal és pókokkal, mindenekelőtt lepkehernyókkal táplálkozik. A fiókákat is ezekkel táplálják. Táplálékát főleg a lombkoronaszintben, de a bokrok ágain, sőt az avarban is keresi. A nyár második felétől egyre több magot és bogyós termést fogyaszt. A kertekben nevelt napraforgó még tejesmagvú tányérját előbb-utóbb mindig felfedezi egy-egy barátcinege pár és a termést az utolsó szemig elhordják belőle. Az etetőre járó példányok az ott talált napraforgószemeket a közeli bokrok ágain bontják fel, de rendszeresen el is raktározzák őket fakéreg mögé, fali nyílásokba, repedésekbe. Ezeket a rejtekhelyeket később néha meg is találják, máskor széncinegék, csuszkák bukkannak rájuk és fosztják ki raktárukat. Bár ezek a helyek mindig a revírhatárokon belül vannak, a madarak nem védik őket az oda érkező más fajokkal szemben.
A barátcinege hazai állománya állandó, nem veszélyeztetett. Szűk bejárónyílású (28 mm)mesterséges odúban nagyobb parkokban megtelepíthető. Kertekben csak erdőszélek vagy parkok közelében fészkel. Rovarpusztítása jelentős, Korodi-Gál vizsgálatai szerint a 17-20 napos fiókanevelési idő alatt a család 15-20 ezer rovart és pókot fogyaszt el. Hazánkban védett."

Így valószínűleg kismadárkám is a szembeni nagy parkból érkezhetett. Pont erre vágytam, hogy onnan is kapjak látogatókat, és idén már sokszorosan teljesült a kívánságom: csuszkák, őszapó, és most ez a kis barátcinege. Párját még nem hozta, de ezek szerint ez csak idő kérdése.

Ennek a kis etetőnek a fenntartása azért, hogy a tápláláson kívül új fajokat láthassak, messze többet adott nekem annál, amire számítottam. Bár már szóvá tették, hogy sok a fehér pötty a környéken, inkább takarítok, de ettől a látványtól egyszerűen képtelen vagyok elszakadni!

Balkáni gerlék

„Kétszerelmes páár, mindigegyütt jááár, egytányérból esznek, mindigösszevesznek!” –kántáltuk, csúfolva kicsi korunkban egymást, ha éppen egyikünk az oviban hosszabb ideig játszott a fiúkkal, mint amíg másikunk elképzelte… Ez jutott eszembe, amikor tegnap rápislogtam az etetőre. Majdnem minden madár párban vonult fel, három pár feketerigó – itt a városban belőlük sokkal több van, mint odahaza – két pár csuszka, két kékcinege ( hogy ők aztán párban voltak-e vagy sem, nem tudom), és a gerlepár.
Lehet, hogy valamelyikőtök nem rajong ezekért a jövevényekért. Bevallom, én se vagyok valami nagy galambrajongó. Templom mellett lakunk, a toronyban tömérdek galamb tanyázik, a galambpiszok és az állandóan hulló tollak, tojáshéjak, alkalmanként döglött szárnyasok nem keltenek bennem túlzott rajongást a fajta iránt. Mégis kedvelem ezeket a szürke kis gerléket; nekem a tavasz kezdetét jelenti, ha meghallom a jellegzetes búgásukat.
Van valami természetes romantika abban, hogy szinte mindig párban, együtt röpülnek. Tényleg elég gyakoriak, sok helyen látni őket, mégis szívesen olvastam az életükről. Különösen hogy sógoromtól karácsonyra kaptam egy gyönyörű, hatalmas madárhatározót. Írója Peter Hayman és Rob Hume, címe: Madarak.
Nem hasonlít egyik eddigi madárhatározómra sem: a Szárazföldi madarak kevésbé „képes”, a Schmidt Egon féle Madárlexikonnál rövidebbek a leírások, nem olyan sztorizós, mint a jó öreg Brehm, viszont kiváló képanyaggal rendelkezik a madarak könnyű felismeréséhez.
Ezt mondja róluk:

Nagy, hosszú farkú madár, kis feje és rövid lába miatt jellegzetesen finom küllemű gerle, széles szárnyait repüléskor behajlítja. Elég világos, kevéssé kontrasztos,a szárnyán kívül sötétebb, belül lágyabb szürke szín, a farkán alul széles, fehéres szalag van.
Hosszúság: 31-33 cm
Szárnyfesztáv:47-55 cm
Tömeg: 150-220 g
Helyzet: stabil
Ez a hétköznapinak látszó, közelről azonban csinos, finom külsejű gerle egyike Európa legfigyelemreméltóbb madarainak. Az 1930-as években a Közel-Keletről vonult észak és nyugat felé, néhány évtized alatt egész Európát átszelve, a Brit- szigeteket az 1950-es években érte el. Hihetetlen terjeszkedése az 1970-es években többé-kevésbé megállt, mára azonban egyike az Egyesült Királyság leggyakoribb madarainak. Skandinávia és Spanyolország jó részén nem él.
Táplálkozás
A balkáni gerle terjeszkedését és térhódítását nagyban segítették baromfiudvarok, tanyák, istállók, vasúti rakodók és szeszfőzdék környékén fellelhető, elhullajtott magvak. Ezeken a helyeken egyre kevesebb az elejtett gabonaszem, a városban tyúkokat tartó emberek száma is csökkent, a balkáni gerle ezért egyre gyakrabban táplálkozik kertekben, parkokban, legelőkön. Sokféle apró rovart és növényi részt elfogyaszt, néhol a madáretetőket is látogatja. Városi parkokban és kertekben különösen szelíd, könnyen megközelíthető madarak.
Udvarlás és hang
Udvarlásának legjellegzetesebb eleme a meredek felrepülés, majd hosszú, lapos köröző siklás. Ez átmehet a párok folyamatos, kétségbeesett hanggal kísért kergetőzésébe. Jól ismert a hangja: erős, tompa elég gyors hármas búgás. A második szótag hangsúlyos, a harmadik elharapott: ku-KÚÚ- kuk. Az izgatott hímek felfújt torokkal, egész testükkel hajbókolva kiabálnak. Repüléskor gyakran hallatják nazális, néha érdes kwurr hangjukat.
Fészkelés
Gyatra, galambra jellemző fészkét vékony ágakból rakja, általában sűrű fenyőfára vagy bozótba. Két tiszta fehér tojásán csupán 14-16 napig kotlik. A fióka 17-18 naposan röpképes.
Vonulás
A fő elterjedési területtől északra és nyugatra néhány madár felbukkanhat, a zömük azonban állandó. A balkáni gerle terjeszkedésének valódi oka nem ismert, hiszen bár a meglévő táplálék tette lehetővé a térhódítást, ez a táplálékforrás évszázadokig megvolt anélkül, hogy a balkáni gerle kihasználta volna.

Ez mindent elmond, mit tegyek hozzá? Talán két dolgot.
Nagymamánk húgának férje a Viharsarokból telepesként került erre a vidékre, ahol földet osztottak neki – a lecsapolt Hanság szikes pusztaságán. Ő mesélte nekem, amikor kicsi voltam, feléjük úgy tartották, ez a madár a börtönben sínylődő rabok búsítására került a világra. Mert nem elég ugye, hogy a börtön ablakába soha nem süt be a nap. Még ez a madár is odaszáll, de nem a szegény rabok szabadulására, mint a páva. Azt dúdolja folyton az ott sínylődő rabnak: „Kitöltöd! Kitöltöd!” mármint hogy a büntetést. A szabadból jött madár csak növeli a rabok bánatát, hiszen még az is azt mondja, hogy nem szabadulhatnak korábban!
A másik: most lestem ki az etetőre: a két rabbúsító jóllakva, boldogan ücsörög a faágon az etető mellet, pont egymás tollait igazgatják, halkan turbékolnak, az egyik még a szárnyát is suhogtatta. Hajtsam el őket, mert a mag másoknak lett szánva? Inkább gyönyörködök az édelgésükben. Hiába van köd és mínusz két fok, nekik már tombol a szerelmetes tavasz.

Decembervégi meglepetés

Azt hiszem, a Jóisten azoknak, akik madáretetésbe kezdenek, életükhöz soron kívüli boldogságot juttat. (Gondoljunk csak Mammka, 3 Grácia vagy Birdman blogjaira! Soraikból csak úgy sugárzik a természet adta öröm, a körülöttük levő eleven világ szeretete. Öröm olvasni a bejegyzéseiket.)

A tíz nappal korábban erős havazással érkező hidegek nekem is hoztak egy gyönyörű ajándékot a munkahelyemen kitett etetőre. Az egyik havas napon a munkaidő előtti etetőtöltést akartam megejteni. Előző éjjel erősen havazott, igen hideg volt. Épp az öltözőszekrényemből szedegettem elő a szotyisedényt (szerintem nincs még egy ekkora hülye, aki a munkahelyi öltözőszekrényében madáreledelt tart egy üzemen kívüli virágtartóban), de még előtte kipislogtam a személyzeti ablakán, ahonnan pont az etetőre látni. A hó még akkor is szállingózott, és a sűrű fehérségben valami még fehérebb motoszkált a hóban a földön, végül meglepetésemre felszállt az etetőre. Egy őszapó volt. Kicsi vendégemről az alábbiakat olvashattam Schmidt Egon Madárlexikonjában:

Őszapó (Aegithalos caudatus). Apró termetű, de feltűnően hosszú farkú madár, rövid kid csőrrel, hossza 14 cm. Feje vagy tiszta fehér vagy a szemkörnyéktől széles széles fekete sáv húzódik a fültájék felé. Háta és farcsíkja fekete, válltollai rózsaszínnel árnyalt borvörösek. Torka, begye és melle fehér, hasán és oldalain több-kevesebb borvörös vagy rózsaszínes árnyalattal. Evezői barnásfeketék, hosszú farka lépcsőzetes, az egyes tollak feketék, a szélsők fehér foltokkal. Hím és tojó hasonló színezetű, a fiatalok homloka, pofái és a nyak oldalai barnásfeketék, felsőtestük feketésbarna vállaik barnák, a szélső faroktollak fekete mintázata kevéssé kiterjedt. A hímek éneke halk, jelentéktelen. Veszély esetén, például ha valaki a fészeknél jár vagy karvaly közeledik, finom „siririririri” trillát hallatnak. A legészakibb tájaktól eltekintve egész Európában fészkelő madár, hazánkban is gyakori, a dús aljnövényzetű ligetes erdőkben, feketefenyő telepítések közelében, parkokban, folyóárterek erdeiben, galagonyával, vadrózsával és más bokrokkal benőtt domboldalakon, nagyobb, erdőhöz közeli kertekben mindenütt megtaláljuk. Állandó madár, a költések befejeztével a családok többnyire együtt járják az erdőt és a bokrokat. Gyakran több család is összeverődik.
A párok már ezekben a téli csapatokban kialakulnak és amikor az idő általában február második felében megenyhül, az addig összetartó madarak párokra szakadoznak. A hím több fészekhelyet is mutat párjának, közülük a tojó választ. E tekintetben az őszapó rendkívül sokoldalú. A szakadékos partoldal gyökerei között éppen úgy megtelepszik, mint magas fák koronaszintjében, galagonyabokor sűrű ágai vagy fenyőfák lecsüngő gallyai között, esetleg valamelyik fatörzs villájában. A pár közösen építi művészi fészkét. Rendszerint egyszerre érkeznek építőanyaggal a csőrükben, és míg az egyik dolgozik, a másik türelmesen várakozik egy közeli ágon, közben halk cserregő kapcsolattartó hangokat hallat. A fészek hosszúkás zacskó alakú, felül zárt, csak szűk bejárónyílás van rajta, főként mohából, pókszövedékből, zuzmóból, növényi szálakból, háncs-és papírdarabkákból áll. A bejárónyílásba rendszerint „ajtót” , néhány tollat (többnyire fácántollat) építenek be, hogy a hűvös hajnalokon védjék a tojásokat és a fiókákat. A fészek külső falát zuzmódarabkák teszik szinte láthatatlanná, belsejét rengeteg tollal bélelik puhára. Az őszapó fészkében a környék szinte valamennyi madara képviselve van. Számoltak már egyetlen fészekben 2000-3000 tollat, kezdve a széncinke sárga mellényétől a vörösbegy piros tollacskáin át egészen a zöld küllő névadó zöld vagy a fácánkakas tarka pihéjéig. Ha a pár valahol széttépett madárra bukkan, rendszeresen odajárnak tollat gyűjteni, ilyenkor a fészek csaknem azonos pihékkel van tele. Kedvező időjárás esetén márciusban kezdenek építeni, de a munkát havazás vagy eső miatt gyakran félbeszakítják és néha csak egy hét múlva folytatják vagy teljesen új fészekbe kezdenek. Szelíd madarak, közelről lehet figyelni őket, amint néha akkora tollal érkeznek a fészkes bokorra, hogy alig látszanak ki mögüle. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy nem tanácsos közel menni az őszapó fészekhez, mert a mindenre figyelő szajkók és szarkák is felfedezik és később szétszaggatva a művészi alkotmányt, kiiszzák a tojásokat vagy elhordják a fiókákat. A fészek építése egyébként 3-4 hétig tart, pótköltés esetén azonban sokkal gyorsabban, 5-10 nap alatt is elkészülhetnek. Az áprilisban lerakott, 9-11, sárgásfehér alapon finoman pettyezett tojás méretei 14x11 mm. A tojó egyedül kotlik, párja eteti. Ha mégis elhagyja a fészket, oldalt kunkorodó farkáról könnyű felismerni. A fészekben ugyanis a madár hosszú farka nem fér el, kénytelen behajlítva tartani. A fiókák 12-13 nap alatt kelnek ki. A tojó az első napokban melengeti őket, később már mindkét szülő etet. Ilyenkor is párosan járnak, együtt érkeznek és távoznak. Ha olyan pár téved a közelbe, amely nemrég veszítette el fiókáit és még friss benne az etetési ösztön, a kicsinyek kérő hangjait hallva nyomban csatlakoznak a szülőkhöz és hordani kezdik az eleséget. A fiatal őszapók 18-19 napos korukban repülnek ki, a fészekbe többé nem térnek vissza, szüleikkel a környéken kóborolnak. Nagyon sok őszapó fészek pusztul el, főként a szajkó és a szarka okoznak nagy károkat a költésekben. Hazánkban védett.


Kismadárkámmal szintén úgy voltam, mint annak idején a citromsármánnyal: azt hittem, hogy ha mindig az erdőben kószálnék, akkor láthatnék csak esetleg egyet, Uram bocsá’ kettőt, erre az orrom elé jön! Rendben, hogy ennek az etetőnek a kihelyezésével eddig általam közelről még nem látott madárfélék megjelenésére számítottam a közeli folyó és park miatt, de ez több volt, mint gyönyörűség. Azóta csak egyszer láttam egyedül, a következő, szintén igen havas-hideg napon, utána már nem jelentkezett. Talán a hideg idetéríti majd újra; gyanítom, tanyája a folyó túloldalán levő parkban van, ennivalót keresgélni repülte át a vizet, így talált a környékbeli kopár kertekből hozzám. Nincsen a szeménél fekete csík, olyan, mint egy puha pihés hógolyó, hosszú farokkal.

Mintha egy képes mesekönyvből került volna elő, édes, törékeny játékszerként. Nagyon szép. Várom újbóli jelentkezését.
(Érdemes volt itt elkezdeni etetni, sok új érdekességet hozott nekem ez az etető, pedig nincs valami sok időm lesni. Közelről láthattam olyan madárkákat, meg életük olyan viselt dolgait, amit eddig még soha… de nem lövöm le előre a dolgokat, inkább apránként megírom majd!)

Nekem is...

...madár-ajándékot hozott a hétvége, mint számos madár-rajongó és tápláló kedves olvasónknak. Mint korábban írtam, már a munkahelyemen is etetem a madarakat. Madarat etetni öröm, de itt egy kis kívánságosság is vegyült a lelkesedésbe.
Ez egy egészen más környék, mint otthon a mi kertünk: Lajta-part, szemben a Wittman Antal park. Itt másféle madarak tanyáznak, mint odahaza, ahol a nyílt mezők felől bőviben érkeztek a tengelicek, citromsármányok. Kíváncsi voltam, hogy a város szélén milyen madárkák fogják birtokba venni az etetőt. Reménykedtem, hogy a "Lajtán túlról" (ott a park) nem csak az osztrák sógorok jönnek át féláron daueroltatni, lábat áztatni a termálban, a visszerüket kiirtatni meg vásárolni, hanem érdekesebb látogatókra is számíthatok.Már tavaly tél végén szánakoztam a kismadarakon, akik a puccos házak csicsás vaskerítésein meg a drága csemetékből kinemesített fákon dideregtek, koplaltak kínlódva, mert a sok drága virágra, kerti törpére költő ember közt nem volt senki, aki egy marék maggal kínálta volna őket. Idén a tetttek mezejére léptem: beszereztem a főnöki helyeslő (!) áldást, és jöhettek az etetők. Elég primitív a felszerelés: egy madártejjégkrémes dobozból kreált függő etető, madárkalácsok, és egy nagy, négy térkövön álló járólap a búzának, lágyeleségnek. Mivel az ember - szerencsés esetben - nem tölti minden napját a munkahelyén, olyan étkeztetési megoldást kellett kitalálnom, ami adott esetben nem igényel napi etetőtöltést. Erre a legjobbnak a Madarak a kertben blogban leírt, disznózsíros madárkalács receptje bizonyult, amit nagy darabokban raktam az etetőre,és a kritikus két - három napban (amikor nem tudok friss eleséget kitenni) pótolta a mindennapi friss magkihelyezést. Lágyeleségnek almát raktam ki. Víz is van, és a szomszédban tartott csirkék kinti itatójára is járnak a madárkáim.
Az épület fejre állított "L" alakú, és az "L" rövidebbik szára meg a szomszéd telke közt van egy zsebkendőnyi hely, ahol egy óriási ezüstfenyő meg két öreg tuja áll, ide helyeztem el a kis svédasztalt. Jónak bizonyult, mert a macska nemigen jár erre, a hó meg nehezebben lepi be a kaját az örökzöldek sűrűjében. Már az etetés első napjaiban mézes boldogság töltött el a etetőre tóduló seregecske láttán. Első vendégeim vörösbegyek, szén-és kékcinkék lettek. (Ezek az otthoni etetőn csak tavaly január végén jelentek meg). Hamarosan jöttek a rigók, verebek is a rejtett kis csárdára.

Tegnap délután azonban egy színes kis madár is odacsapódott az etetőre. Hamar a madarat! Mi ez? Mi ez?

Csuszka volt! Nagy örömmel fényképeztem a havazásban az ablakon keresztül, és hazaérve felütöttem az általam annyira kedvelt Schmidt Egon Madárlexikonját, ahol eszt olvashattam:

"Csuszka

(Sitta europaea)
Hosszú, erős csőrű, rövid farkú madár, hossza 14 cm. A hím fejtetője, háta és szárnyfedői kékesszürkék, szemén át fekete sáv húzódik, torka fehér, alsóteste rozsdássárga, oldalai élénk vörösbarnák. A hasonló színű alsó farkfedőkön fehér foltok vannak. A tojó és a fiatalok színei halványabbak. A hím már a tél folyamán felhangzó éneke hangos „vi-vi-vi-vi”, és ugyancsak hangos trilla, a kapcsolattartó hang sűrűn ismételt „tvet-tvet-tvet”.Európában csak az északi tájakról és a Brit-szigetek egy részéről hiányzik, hazánkban a fátlan alföldi területeket kivéve mindenütt megtaláljuk. Élőhelye az öreg állományú lombos és elegyes erdő, parkok, arborétumok, öreg fákkal is tarkált városi kertek és a folyóárterek erdei. Állandó madár, a párok egész évben együtt maradnak, és télen is revírjeikben láthatók. A párok az időjárástól függően már február második felében, március elején vizsgálják a revír területén levő odúkat, hogy kiválasszák közülük a leginkább megfelelőt. Az odú nyílását a tojó a közelben gyűjtött agyagos sárral, szükségből trágyával körbetapasztja, leszűkíti. Az anyagot kb. másfél gramm súlyú adagokban hordja és több százszor is fordul, mire a munkával elkészül.
A sározás gyorsan kőkeményre szárad és a meghagyott 32-33 mm átmérőjű nyílás kizárja a madár egyik legfőbb fészekkonkurrensét, a nála jóval nagyobb seregélyt. Amíg a tojó dolgozik, a hím a közeli fákon énekel. A csuszka párok elfoglalják a mesterséges fészekodúkat is, de azok nyílását is körültapasztják. A tulajdonképpeni fészek száraz falevelekből, fakéreg darabkákból áll, amelyeket a madár bejárónyíláson t egyszerűen beejt az odúba, és középen forgolódva igyekszik egyfajta csészét kialakítani. A március végén, április elején lerakott 6-9, fehér alapon rozsdavörös és szürke foltokkal mintázott tojás mérete 20x15 mm. A tojó egyedül kotlik, a fiókák 14-18 nap alatt kelnek ki. Amíg ül, a hím néha eteti. Nem bújik be az üregbe, hanem a bejárónyílásnál kapaszkodó párjának kívülről adja be az eleséget. A fiatalok 23-26 napos korukban hagyják el az odút, nyomban tudnak a kérgen mozogni és repülni is. A családi kötelékek a kirepülést követő 8-12. napon felbomlanak, de a fiatalok még hosszabb ideig a közelben maradnak.
A csuszka szinte mindig a fák törzsén és vastag ágain látható, a hazai madarak közül az egyetlen, amelyik nem csak felfelé, de fejjel lefelé is képes mozogni a kérgen. Keresgél a törzsön, de a koronában, a vékonyabb ágakon is. Tápláléka a tavaszi és nyári időszakban ízeltlábúakból áll, ezeket a törzs és az ágak repedéseiből, a kéreg alól gyűjti. Erős csőrével felfeszíti a kérget, vagy harkályok módjára kopácsol. Gyakran száll a földreis, parkokban rendszeresen megfigyelhetjük az utakon vagy a fák alatt keresgélő csuszkát. Ősszel és télen sok magot fogyaszt. A téli etetőről gyűjtött napraforgót a közelben fakéreg mögé, épületek zugaiba, faodúba rejti. Egyszerre több napraforgómagot is tud szállítani a csőrében. Az etetőt az a pár látogatja, amelynek a revírjébe esik. Ha az etető a határterületen van, állandó villongásoknak lehetünk szemtanúi. A csuszka egyike legérdekesebb életmódú madarainknak. Hazánkban védett."

Bearanyozta a szombatot! Ezzel máris teljesült egy titkos kívánságom az etetéssel kapcsolatban: hogy csak képről ismert madárkákat láthassak!Az én kis csuszkám egyedül jött, nem párban, bár lehet, hogy az csak késik. Nem bátortalan, simán félrelöki a verekedős rigónőt, úgy falatozik. Örömömre a járólapról meg az etetőnek csúfolt fedeles dobozból is eszik, és gyakran jön.

Remélem, minél hamarabb újra láthatom, és magával hozza madár-társait is! Mindegyikőjüket szívesen látom vendégül.

Balsikerű madáretetés

Hamar megjött idén a hideg, és én az annyira tervezett madáretetéssel még kábé sehogy sem voltam. Csak álmodoztam… Álmodoztam, hogy a szerény USB lapból készült és a dobozetető mellé egy gyönyörű, kőrisből készült etetőt fogunk Lacival ketten összehozni. Megálmodtam, hogy amikor hozzák majd a kőrisrönköket – a téli tüzelőt –, abból két gyönyörű korongot vágatok: egyet etetőaljnak, egyet tetőnek. Az oldalak míves, rusztikus ívű ágakból lesznek, és diófapáccal lesz megszínezve. Csavart meg diófapácot vettem is, de akkor jött a derékfájás, az injekciók és egyebek, mire észbe kaptam, már hasábokban állt a tűzifa, nem tudtam egy darab karikát se szeletni a rönkökből a csodaetetőhöz… Aztán megjött a hideg is. Várni továb nem lehetett, így hátizsák vállra, vetőmagboltba el, öt kiló szotyi szatyorba, plusz nyolc cinkegolyó. A szotyit a szokott módon bekevertem a búzával meg lenmaggal, és a nagyobb etető elkészültéig a kicsiből meg a dobozból etettem a kicsiket. Jöttek is szépen a madarak. Kifigyelni nem volt időm, hogy mifélék, csak a rajzásukat láttam. Aztán hamarosan szerkesztettem egy kétliteres palackból és két műanyag tányérból egy fedett, tálas jóönetető félét. Jöttek a madárkák, fogyott a mag rendesen. De még hogy! A végén már gyanús volt, hogy mennyi eleséget megettek. A cinkegolyók is eltűntek a fáról. Gyanakodni kezdtem: itt nemcsak a cinegék kosztolnak, de valaki más is. És tátva maradt a szám, amikor kiderült, ki az.
Ő az; Zsömi kutyánk.

Zsömi Roxinak, öreg kutyánknak a fia. Tizenöt kilós zsemlyeszínű kutyakamasz. Húsvét napján jött világra, öt kölyök-testvérével együtt. A tesói gazdára leltek, de ő ittmaradt a nyakunkon. Igazi sedrebodri kamasz, jeleskedik a lábtörlő nyuvasztása, a szárítóról a ruhák letépkedése és hasonló hasznos dolgok terén. Amúgy nagyon értelmes, és mivel nem támadós, nem kell megkötni sem. (Bezzeg az anyja, az igazi gatyaszaggató!) Piros szívecskés nyakörvben parádézik az udvaron.
Zsömi a kamaszokra jellemző farkasétvággyal rendelkezik, kutya mivolta ellenére: magyarul mindent megesz, ami kajagyanús. Felfalási reperoárjában szerencsére eddig még a tyúkok nem szerepeltek – azok elverik –, de egy időben rendszeresen megette a patisszonokat. A kazánházba mindig beszökött kutakodni, ott tartjuk a kutyaeleséget. Kukázott is már, ennek okán volt, hogy suttyomban megette azt a papírzacskót, amiben kakaóscsigát vettem. És most a madáretető tartalmát is. Az volt a gond, hogy az etetőket túl alacsonyra raktam, és a hó is lenyomta az ágakat. A lehajló ágakkal együtt leszállt a madáretető is. Zsömi látta,hogy jönnek és esznek a kismadarak, az etetőtől nem messze levő utánfutóba beugrott, és a függő etetőt addig rángatta, amíg ki nem dőlt, aztán a tartalmát megette. Utána a másik, nagyobb önetetőt vette kezelésbe: azt a lelógó madzagjánál fogva letépte, kizabálta, végül szét is rágta. A bolti faggyú cinkegolyók szolgáltak desszert gyanánt, ezeket a zöld csomagolóhálójukkal együtt ette meg. Jó gyomor mindent bevesz… Így nem lett se etető, se madár, se kaja. Szorút is Zsömi rendesen!

Így ma reggel egy méterrel magasabbra emeltem az etetőt ( a másik helyett újat kell csinálnom, mert azt teljesen szétcincálta). Cinkegolyó helyett most házi, zsíros madárkalács van. Amikor kiraktam, Zsömi jelentőségteljes pillantásokkal kísérgetett, biztosan nagyon szimpatikus illatú neki a madárcsemege. Lehet hogy azt hitte, hogy amikor elpucolok, majd lebűvészkedi az almafáról. De most már hiába ugrál: két és fél méter magasan vannak a fán a madárkalácsok.

Emiatt a madárforgalom a kertben még csekély, a bolond kutya elriasztotta őket. Kell egy kis idő, mire visszaszoknak, de menni fog, mert az eperfán ott tanyázik a zöldikecsapat, a fűzfán meg a cinegék. Hamar visszajönnek, remélem.Várom őket.
Mivel azonban én AZONNAL madarakat akartam, a munkahelyemen is elkezdtem madarat eteni – főnöki áldással. Itt a felszerelés primitívebb: fagyisdobozból szerkesztett furkó etető, járólapból és téglából összetákolt kaszni a lágyeleségnek meg cinkegolyók, madárkalácsok. És az állhatatosság elnyerte jutalmát: az első nap madarai:

Kékcinege:

Vörösbegy magában:
Vörösbegy és széncinke:Itt elképzelhető, hogy más madárfajok jelennek meg. Otthon azok a madarak ténykedtek, amik a mezők felől jöttek: citromsármányok, tengelicek, pintyőkék. Ott a házak ritkásabbak, nagy nyílt terek vannak, kevesebb fával. Itt sűrűbben állnak a házak, de sok az öreg fa, és közel a Lajta meg az egyetemi park, onnan is várok madár - látogatókat. Van a szomszédban egy ökörszem, seregnyi kékcinege, kenderike, és lehet, hogy őszapó is akad? Tavaly azt is láttam. Ez egy kicsit másabb közeg, vérmes kíváncsisággal várom majd az újonnan megjelenőket.

Érdemtelen öröm

Érdemtelen öröm ért minket, vagyis inkább tesómékat. Az öröm: madárkákkal telt meg az ereszalja. Érdemtelenség meg azért, mert tél végén sóhajtoztunk, hogy így a madárbarát kert, meg úgy a madárbarát kert, csinálunk madárodút stb... végül semmit sem tettünk érte. Mi nem csaltuk őket, mégis megjelentek hívás nélkül, nagy örömünkre. Ismert, elég gyakori madárka ez, a házi rozsdafarkú. Hogy ki ő, és hogyan él, mit csinál, nézzük meg Schmidt Egon Madárlexikonjában.

"Házi rozsdafarkú (Phoenicurus ochruros). Veréb nagyságú, karcsú, jellegzetes mozgású madár, hossza 14 cm. A hím fejtetője, tarkója és háta sötét hamuszürke, homloka, fejoldala torka és begye fekete, hasoldala szürke. Szárnyán fehér tükör látszik, farcsíkja, felső farkfedői és a két középső kivételével faroktollai rozsdavörösek." "A tojó barnásszürke, hastájéka világosabb. Szárnytükre nincs, faroktollai mint a hímé. ""A fiatalok a tojóhoz hasonlítanak, de valamivel sötétebbek és pettyezettek."" Első vedlésük után még nem kapják meg az öreg hímekre jellemző színezetet, ezért gyakran láthatunk éneklő, tehát „hímként viselkedő”, de színezetükben a tojókra emlékeztető madarakat. A rozsdafarkúakra jellemző, hogy gyakran bókolnak és faroktollaikat sűrűn rezegtetik. A hím reszelős énekét mindig valami kiugró pontról, kémény sarkáról („kéményseprőmadár”), tv-antennáról, háztetőről hallatja. Előszeretettel énekel napfelkelte előtt és az alkonyati órákban. A városban élők hangját napközben a forgalom zaja elnyomja, jelenlétükről a legkönnyebb a hajnali órákban meggyőződni. Európában a középső és déli tájakon fészkel, Magyarországon gyakori madár. Kőfejtőkben, városokban, falvakban, szőlőhegyeken, romépületeken egyaránt megtaláljuk. Vonuló, a Földközi-tenger medencéjében telel. Az első, többnyire hím példányok márciusban érkeznek a költőhelyekre, ősszel, szeptember-októberben vonul, de mindig maradnak későbbre maradók, sőt egy-egy példány át is telel."

Nekem a tavasz születéséhez hozzátartozik a rozsdafarkú reszelős éneke. Előbb itt vannak, mint fecskéék. Valószínű, hogy a közelben máshol is fészkelnek. Egy hím uralja tesómék házatáját, a szembeszomszédjuk háza tetejéről. Egy másik a kertszomszéd házán, a tetőn lévő áttört acél kereszt tetején hallatja csikorgó-csipogós hangját. A harmadik pedig vagy a szomszéd tetőantennáján, vagy pedig a kerítésoszlopokon tanyázik minálunk. Ezek a törzshelyeik. Tavalyelőtt nekünk is voltak kismadaraink, a melléképület egyik keresztgerendáján raktak fészket!

"A párok általában évente kétszer, kivételesen háromszor költenek. Több esetben megfigyelték, hogy a hím két tojóval tartott párkapcsolatot. "

(hihihi, nekem erről rögtön a szakállas vicc jutott eszembe: hogy ti. mi a bigámia hátulütője? Két anyós!)

" A revírt a hím foglalja el és énekével igyekszik a néhány nappal később érkező tojók közül egyet magához csalogatni. Az öreg madarak általában a korábbi költőhelyre térnek vissza. A párok kialakulása után a tojó választ fészekhelyet. Egyedül épít, fali üregben, sziklahasadékban , épületek gerendái között, üres füstifecskefészekben."

Itt a fészekhely nem áprilisban, hanem a hónap elején készült el, talán a másodszori költés zajlott le benne? Jani pelust szegelt a kismadarak mellé, mert a fészek pontosan a teraszajtó felett van, és bizony azok a fekete gombócok elkezdtek hullani éppen az ajtó elé. Dorka a szállongó kismadarak látványától eleinte tiszta ideg volt, mára azonban lenyugodott, nem akarja levadászni őket. A rozsdafarkúak is rájöttek szerintem, hogy ez a macska inkább megeszi a tejes rizsát, sőt még a kutyatápot is, mint őket, a tojó két méterre ugrál tőle.

"A munka többnyire 6-8 napig tart, a fészek anyaga növényi szálak, vékony gyökerek, száraz levelek, moha, a csészét szőrrel, tollakkal, gyapjúszálakkal béleli. Az áprilisban lerakott többnyire 5 fehér tojás méretei 19X14 mm. A tojó egyedül kotlik. Néha elhagyja a fészkét, hogy táplálékot keressen, de néhány perc múlva újra visszatér. A fiókák az időjárás alakulásától függően 12-17 nap alatt kelnek ki. A tojó eleinte melengeti őket, a hím hordja a táplálékot, később már mindketten etetnek, legsűrűbben a kora reggeli és a késő délutáni órákban. Az első napokban átlagosan 80-100, az 5-13 napos fiókáknak akár 380 alkalommal is visznek eleséget."

Szinte egész nap lehetett hallani a fiókák kunyeráló csiripelését.

"A fiatal rozsdafarkúak 14-17 napos korukban hagyják el a fészket, zavarás esetén ez az idő rövidebb is lehet. Eleinte csak nagyon gyengén repülnek, egyenként rejtőznek el a környéken, a szülők tovább etetik őket."

Szegények tényleg olyan kis esetlenkék. Tavalyelőtt láttam egy repülni tanuló kicsit, a Hédiékkel szembeni háztetőn. A tető élét célozta be a kismadár, de nem boldogult. Egyszer sikerült elcsípnie a tető csücskét, de szegényem "gatyaféken" hamarosan az ereszcsatornába csúszott. Aztán hamarosan egész jól belejött, bár még egy-két szánkázás volt, de csepp létére sem adta fel!

"A fiatalok jelzőhangokkal tudatják hollétüket."

Itt a kismadár tesómék kis fáskamrájában rejtőzött el. Csórikámnak kicsit még pállott a szája, és tátog, de sajnos még egy pókocskát se tudtam volna adni neki, végül eléggé ügyetlenül, ijedten kiröppent az ajtónyíláson. Remélem nem zavartam meg a jó nyugodt helyét, és visszatér majd, többet nem háborgatom. Megható, hogy az anyamadár egészen vad cserregéssel ugrált a félig nyitott fáskamra ajtaja előtt, hogy magára vonja a figyelmemet, és ne vegyem észre a kicsit. Persze ettől a gyanúsan nagy csirikolástól jöttem rá, hogy itt van valamelyik növendék a közelben, és a fáskamrában a sötétben meg is láttam. Jól kiválasztották a helyet. A fáskamra teli van bogarakkal, a fiatalok egy kicsit saját szakállukra is vadászgathatnak, a hasábok és a gyújtósnak összeszedett kéregcsíkok közt bujkálhatnak.

"Az öreg madarak gyakran már akkor új költésbe kezdenek, amikor az első költés fiataljai még nem önállók. Ilyenkor a hím eteti őket, és néha messzire a revír határain túlra vezeti a családot. A fiatalok önállósodása után azonban visszatér, és eteti a következő fészekaljat is.
A házi rozsdafarkú részben lesből, valamely vártán ülve vadászik és kapja föl a földön mozgó rovarokat, de eredménnyel kergeti őket a levegőben is. A városi, magas háztetőkön élő párok az egész költési szezonban odafent tartózkodnak, a tetőkön és a levegőben vadásznak,

fali zugban fészkelnek, a csatornákban összegyűlt vizet isszák, abban fürdenek." "Nagyon sok pókot, emellett rovarokat is esznek, a késő őszig kitartó példányok bogyókat (pl. gyalogbodza) is rendszeresen fogyasztanak. Az áttelelők elsősorban szintén bogyókkal élnek. "

Bizonyára nem kell sokat keresgélnünk sem városban, sem vidéken, hogy megfigyeljük ezt a kis madarat. Ahol meghalljuk a hangját, egypár percen belül bizonyára megpillantjuk a jellegzetesen vörös farkúhímet és tojót, kis szerencsével magát a fészket is. Elég csak jól körülnézni, és lehet, hogy mindegyikünk megtalálja a maga "érdemtelen örömét" - csivogó madárkák alakjában.