Zöld.ségek Amatőr kerti napló

Az első nyári almák is érnek, elég aprók, szerintem savanyúak is, de azért a családtagok eszegetik buzgón. Amelyik ágon nagyobb gyümölcsök gömbölyödtek, ijesztően lelógtak a talaj szintjéig, kis híján letörtek. Valamit sürgősen kezdeni kellett velük. Megtámasztani nem tudtam, mert a támaszték pontosan a kocsibehajtó kellős közepére került volna, csak az ág kötéllel való rögzítése maradt, mint letörésgátló lehetőség. Ki is néztem a fa fősudarát, annak is egy nagy elágazását, ahol meg tudtam volna nagy kan csomóval rögzíteni az ágat. A lelógó ág végét kipárnáztam– nehogy megvágja a kötél-,
rákötöttem az erős nejlonzsinórt, átdobtam a kinézett fősudár-ágvillán, és húztam, húztam a kötelet, mint az a bizonyos szódás igásló, a nyelvem lógott. Szépen emelkedett a gyümölcsökkel terhelt gally, de amikor ki kellett volna kötni, megállt a tudományom. Nem boldogultam a csomóval, mire a második hurkot felraktam volna, a kötél újra meg újra lecsúszott, az ág leszállt. Végül feladtam az ágra való felhurkolást, hirtelen ötletem támadt. Kipárnáztam az ágvillát újra,
a  kötél végét lehúztam, és egy jó nehéz betonblokkot rákötöttem. Ez már kellő súllyal visszahúzta a lelógó ágat, maga a blokk pedig nem foglal el nagy helyet. Két dologban még így is csak reménykedni tudok: 1. hogy a kötél nem vágja meg a kipárnázott ágvillát, 2. hogy a betonblokk elég nehéz, mert ahogy a gyümölcsök hízni fognak, megint elkezd leszállni az ág, és akkor a betontömb szépen fellebeg a levegőbe. Most ugyanis pont annyi a súlya, ami megtartja az ágat. Illetve három dologban reménykedek: hogy Nyunyi nem fog ingert érezni, hogy Tarzant játsszon a nehezéktéglán. Mert amióta kitört a nyári vakáció, mindenre próbálok felkészülni lélekben...

Téli alma is elég sok hintázik a fán. Idén lesz valamennyi egresünk is, pedig a magas törzsű fa kora tavasszal valami iszonyú hosszú, sárgán virágzó vadhajtást hozott fenn a törzs tetején, amit aztán kivágtunk, de ez szemmel láthatólag nem tett jót a fának, azt hittem, kipusztul. Erre elkezdett teremni, úgyhogy újra megtanulhattam: mindig a remény hal meg utoljára.

A nektarinokból a fagy ellenére meglepően sok van, ezt meg kell védenem a hangyáktól, mert azok előbb jelentkeznek mindig az érett gyümölcsökért, mint én, kikezdve a barackokat. Utána meg jönnek a darazsak, és nyekk az egész termésnek. Azt kell megakadályozni, hogy felkapaszkodjanak a fa törzsén. Valami ragadós izét kéne odakenni, hogy összefogja őket, minden ötletet, tippet ez ügyben boldogan elfogadok!

A többi gyümölcs: sárgabarack, körték érése még messze van. A termésük nem a tavalyi dús, de a késői fagyok ellenére is meglehetős. Egy a szerencse: pontosan a virágzáskor nem volt fagy, ami meg később jött, az a kis gyümölcsöknek már nem ártott meg.

Egyetlen veteményes gyümölcsünk, a földicserkó még palántakorú, gyümölcs csak talán augusztusban lesz rajta.
Megint pórul jártam: a nagy málnászó lendületben úgy tűnik, darázsba léphettem: a bokámon irdatlan, vörös folt, nagy, vizenyős daganattal, ronda, égő érzés. Jegelhetem, és felpolcolt lábbal töprenghetek, hogy megint hogy elburjánzott a gaz a kertben. Tényleg: nincs valami tuti tippetek ilyen ronda rovarcsípésre?

Általában az a tapasztalatom, hogy a kerti vetemények többsége szinte „lubickol” a napfényben, ha a talaj kellően nyirkos és porhanyós, szépen fejlődnek, kevés az olyan, amely senyved,ég a napon. A „lubickoláshoz” a verőfény az elkövetkezendő napokban meglesz, nekem a másik kettő feltételről (a nedves-omlós talajról) kell gondoskodnom.

Első a víz! A talajban most van nedvesség az esők után, de ilyen melegben ez csak néhány napig lesz elegendő. A növényeket hozzá kell szoktatni, hogy kibírják, meg kell akadályozni a nedvesség elillanását, és pótolni kell a vizet.

Azokból az eljárásokat próbáltam megkeresni, amelyek alkalmasak arra, hogy a növények könnyen átvészeljék a forró napokat, a talajt nem tömik meg, és kevés vizet, nem utolsósorban pedig kevés élőmunkát igényelnek, magyarul olcsók és egyszerűek. Kevés vízzel, egyszerű megoldásokkal, nagy megerőltetés nélkül szeretném biztosítani a kertem vízellátását, mint afféle lusta kertész. Gondolom, ezzel nemcsak én vagyok így, a hétvégi telektulajdonosok, csap nélküli kertekben dolgozók, vízzel spórolni kívánó kertészeknek is hasonlóra törekednek.

Az öntözésre szolgáló felszereléseim igencsak hiányosak, de azért mégiscsak átvészeltük mindig a szárazabb időszakokat.

A teljes apparát áll 1 darab 200 literes pléh hordóból, olyan 160 méter, öt helyen csőtoldózott slagból. Ha nagy melegben beleengedem a vizet, kellemesen hűt helyenként a likain előtörő, pofán spriccelő víz, amely napfényben szép kis szivárványokat alkot. Ezen berendezéseket kiegészíti 3 darab locsolókanna, egynek a csövét megrágta a kutya, egyik pedig lyukas.
Öntözőkanna-rózsa általában nincs, ha esetleg szerencsém van, a háromból egy-egy a homokozóban megtalálható. Ezzel kell gazdálkodnom az 1200 négyzetméteren.

A kertben nálunk nincs csap, a vizet a vezetékes vízhálózatból (konkrétan az udvari csapból) nyerjük, ami elég drága, ezért igencsak spórolok vele. A kertbe majdnem 100 méteres slagon tudom hátravezetni a vizet, ami már elég rozoga. Itt az említett pléh hordót szoktam megtölteni, és abból locsolókannával cipelem a vizet a szomjazó területekre és a palántákhoz. A mai időzített öntözőrendszerek és színes-szagos csodák világában meglehetősen primitív is ez az eljárás. És ha a derekam fáj, vagy egyszerűen nem érek rá (na jó, nevezzük nevén a gyereket: lusta vagyok öntözni), az is rontja a helyzetet. Pedig őszintén: nem tömény utálat sokszor a slagot húzni-vonni, az öntözőkannákat lógó nyelvvel cipelni? Bonyolultabb öntözőberendezés szóba se jöhet, a félcolos csőben a kertnél már csak annyi víznyomás van éppen, hogy a hordóba befolyjon. (A héten nézegettem az Aldiban egy profi csepegtető őntőzőrendszer alkatrészcsomagját, kis híján szívszélhűdést kaptam az árától.)

A komplett öntözőrendszer kialakítása enyhén szólva költséges lenne, ráadásul szerintem ezek nagy része igen vízpazarló. A spriccelő csodaszerkezeteknél a felfröccsenő víz jó része már a levegőben elpárolog, a berendezés nem magukat a növényeket nedvesíti, hanem egy egész területet, beleértve a környező szomszéd nénit, a kiteregetett ruhát, a macskát, a parkoló kocsit és a farakást. A talaj jól megtömődik, a közvetlenül a vezetékből jövő hideg víztől pedig meghűlnek a növények. (Ugye nekünk is hányszor elmondták kiskorunkban: a naptól felhevült testtel ne ugorjunk a hideg Balcsiba, mert az árt?! J) Szivattyú nélkül nem menne, az megint szép összegbe kerül, áram a kertben nincs, ezzel megint ott vagyunk, ahol elkezdtük. Ez a csepegtető öntözéshez is kéne, így az is felejtős. Egyáltalán: víz van, de a gépesítés minden más feltétele hiányzik.

A vízspórolás első foka nálam a szárazságot jobban tűrő vetemények előnyben részesítése a vetésnél. Azért minden növénycsoportnál van egy-két olyan fajta, amely kevesebb nedvességgel is kibírja, mint egyéb fajtatársai. Nézzük ezeket!

A levélzöldségek a nagy meleg hatására hamar tönkremennek, vagy gyorsan magszárba szöknek. Jobban tűri a meleget az Attrakció és a római saláta, a Május királya ilyenkor már hamar virágba borul, a lollo rosso és az endívia ehetetlenül keserű lesz. Igaz, a virágzó saláta sem rossz, csokorban igen jól mutat, és megvan ezzel a jövő évi vetőmag is. 

A spenótnak is leáldozik ilyenkor, helyette a pódiumra léphet cimborája, az új-zélandi spenót, ami jobban értékeli a nagy meleget. Szintén igen jól megélt a tavaly már kipróbált érdekes ízű és szép rózsaszín virágú bazella a forróságban.

A paprikafélék közül a csípős fajták jól elállják a meleget, a csilik és pepperónik jól megvannak, de kápiát és kaliforniai paprikát csak az esőben bízva nevelni nemigen lehet, az a tapasztalatom. A paradicsomoknál az apró termésű koktélparadicsomok bírják jobban a hőséget, a nagy gyümölcsűek víz nélkül nem teremnek megfelelően.

A csemegekukorica, ha beindul a növekedése, igen jól viseli a szárazságot, mélyre menő gyökerei megtalálják odalenn a vizet. Ha azonban semmi nedvességet nem kap, a csövek hiányosak lesznek, hamar vénül.

Krumpliból igen jó tapasztalataim vannak a Sarpo Mirával, ami nagyon jól viseli a meleget, és nem kókadozik a víz után. Tavaly se locsoltuk sose, az égi áldás elég volt neki bőven. 

A perui földicseresznyén szintén meglátszik, hogy olyan vidékről való, ahol nagy a meleg. Tavaly pátyolgatva neveltem, locsolgattam, de teljesen fölösleges volt. Nagy zöld lombjai alatt sűrű az árnyék, nem szárad ki a föld.
A hagyma, ha nem palántázott, növendék korában már nem is igényli a sok vizet, pláne a fokhagyma, mert akkor már rohad. Ha kifekszik a szára, akkor már érőben van, jobb, ha nem is kap vizet.
Száraz melegben azonban a hagymák sokkal csípősebbre érnek. Azonban nincs mese, a póréhagymát locsolni kell!

A gyökérfélék, sárgarépa, petrezselyem kisdedkorukban nem állják a vízhiányt, ha már nagyobbak, jobban elviselik, de ilyenkor igen hálásak a nedvességért.

Ami a száraz forróságtól nagyon szenved, az a tökfélék tábora. Még ha teremnek is, termésük hamar elvénül, megfásodik, bemagosodik. Hasonlóan kínlódnak a retekfélék is, meg a vaj-és zöldbab. A legrosszabban szerintem a káposztafélék viselik a víz hiányát. Biztosan mindannyian láttunk már fás karalábét, szép sárgán nyíló brokkolivirágokat, elfeketedett karfiolt, amint a nagy melegben senyvedezett. Tehát rendszeres öntözési lehetőség nélkül ezeket nem is érdemes nevelni.

Jó és szükséges módszer az is, ha a talajban meglévő nedvességet nem engedjük elillanni. Ennek a nyilvánvaló előnyén kívül - hogy a talajban megmarad a nedvesség - az is a haszna, hogy a talaj (legalábbis nálunk ez a kővé válásra hajlamos agyag) porhanyós marad. Az itt alkalmazandó eljárás pedig a mulcsozás, aminek az előnyeiről már nem akarok további regényeket írni, ezt megtette más helyettem. Most, hogy nem kákicsos már a gyep, erőt vettem magamon, és tartállyal toltam a fűnyírót. Így mulcsanyagom van, bár befedni az egész kert talaját így sem tudom. De legalább a nagy, nyitott palántaágyások kapnak takarást. A krumpli nagy zöld lombjai már záródtak a föld felett, a kukorica is hamarosan megnő akkorára, hogy már nem igényel ilyen pátyolgatást. Egyre azonban felfigyeltem. A fűrészpor és a füves mulcs is meglepően hamar belekorhad a talajba, ezért időről időre pótolni kell, felfrissíteni. Mulcsként még a gyenge kis gazok is megfelelnek, tegnap ezekkel takartam le a babok sorközeit.

Árnyékban sem illan el olyan gyorsan a víz. Napszerelmes növényeket nem lehet termelni árnyékban, de például Hédi kertjében tavaly a bab és a karalábé kiválóan kifejlődött komolyabb öntözés nélkül is a körtefa hűvösítő lombjai alatt.

És ha minden kötél szakad: jön az öntözés, öntözőberendezés, szórófej, szivattyú nélkül, az említett primitív és csekély kapacitású eszközökkel: a szivárgó slaggal meg a gyatra öntözőkannával. Egy előnye megvan a hordós locsolásnak: a víz kellemesen meleg, a növények nem fáznak meg a rájuk zúduló hideg víztől. Sajnos a szúnyogokat igencsak szaporítja, bár az újra meg újra kimeregetett vízzel a bébikorú vérszívók is kiöntöződnek. Nagyon spórolósan adagolom a vizet, szigorúan csak a növények töve kap egy-egy nagyobb loccsintást a kannából, de azt minden nap. A második szomszéd néni szerint ez a kiszámíthatóan kevés, de mindennapos kis vízadagot a vetemények sokkal jobban hasznosítják, mint az egész nap bőségesen permetező hideg zuhét. Én hiszek neki. Az öntözés ideje sem mindegy: nem akkor kell, amikor tűz a nap, és az ember nyelve térd alá fityeg a hőségtől, hanem a hűvös hajnali vagy esti órákban. Szomszéd néni a hajnali órát részesíti előnyben, én - utóbbi időben esküdt ellensége a koránkelésnek - a naplemente környékét, bár ilyenkor a legjobban részesülünk a szigetközi élet különlegességéből: a zümmögő szúnyogfelhőkből meg a bagócsokból.
Este vagy hajnalban a párolgás még lassabb, és a víz a tövektől nem illan el olyan hamar. Mondják, hogy a hajnali öntözés után a leveleken maradt vízcseppek mint lencsék, fokuszálják a napfényt, és az alatta levő levelet jól megégetik, de ennek a tudományos cáfolatát  éppúgy el lehet olvasni.
Szóval így porciózom a vizet, mindig csak annyit, ami épp elegendő a megfelelő növekedéshez. Egyre azonban nem tudom a választ. Hamarosan elkezdhetem a másodvetéseket. Vetés előtt a talajt nyilván megfelelően elő kell készíteni, átnedvesíteni ilyen melegben. A vetés és az ágyások takarása után azonban egy nagy nyílt terület marad, amely gyorsan kiszárad, pótolni kell tehát a vizet a csírázáshoz. Ha azonban öntözöm, a talaj hamarosan megrepedezik és kővé válik, megtömődik, amelyből a kis növények képtelenek lesznek kibújni.
 Arra gondoltam, hogy vetés után a szokásosnál vékonyabb mulcsréteget terítek fel, amit óvatosan locsolok. Talán így elboldogulnak a csírák.
Szeretnék egy igen primitív csepegtető öntözőrendszert is, aminek a kialakításáról még fogok írni a későbbiekben.
Egy másik dolog van, amit még szeretnék megtudni. Amikor ilyen forróság van, sok kerti vetemény csak kínlódik, nem megy semmire. Ehhez képest a paréjok, acatok, tarackok mérete egészen lenyűgöző, a vízigényesnek kikiáltott paprikagyamok tarka virágokat hoznak, még vad rezeda is nő a kert szegélyében, a szulákok meg hosszú, kígyózó hajtásokkal lepik be az ágyásokat. Miért van az, hogy ezeket nem pátyolgatja, öntözi, kapálgatja, mulcsozza senki, és mégis egyik-másik a gatyarohasztó hőségben akkorára megnő, hogy szeptemberre már ki se látszok belőle? Ha ezt megtudom, már nem is fog izgatni, hogy a szomszéd kertje mindig zöldebb, és zokszó nélkül tűröm, hogy a kutyarágta kannából a lábamra locsogjon az öntözővíz!

Először úgy volt, hogy megint Kemenesaljáig jutunk el, aztán hirtelen ötlettől vezérelve Szigligeten kötöttünk ki.Nem ritka, különleges látnivalókat kerestünk, csak a nagyközönségnek nyitva álló, kedvelt látogatóhelyekre mentünk el, teljesen ötletszerűen. Így kaptattunk fel a várba.

Szigliget várát a Balaton várának is nevezik, állítólag a XIII. században épült a pannonhalmi bencés apátság várépítő munkájával.  Maga a vár a környező sík területről nem olyan meghökkentően kiugró és impozáns, mint például a sümegi. Viszont ha felmegyünk az emelkedőn, és végigjárjuk az építményt, nagyon-nagyon kellemes élményben lesz részünk. Egy régi, romos, de érdekesen és szemléletesen felújított erődítménybe léphetünk be.

A vár belső része érdekesen tagolt, az egyes épületek közt a szintkülönbség is elég  nagy, amiket meredek lépcsők kötnek össze egymással. A kőfalak méter vastagok, nem egykönnyen boldogulhatott itt az ellenség!
Viszont sok helyen romosak a falak, hajdani lőpor-robbanások emlékeként.

Nekem ezek a régi, de megtisztogatott romok sokkal beszédesebbek, mint a pazarul felújított várak, amelyeknek mai (pl. égetett tégla, dryvit, beton), de korhűnek álcázott anyagokkal javították fel a falait.

A bejárattól nem messze farkasverem felett áthaladó felvonóhíd vezet fel a várba.

Ahogy felfelé haladunk, a kilátás úgy válik egyre pazarabbá, gólyák, galambok, szarkák szállnak az alattunk levő erdő felett, most mi látjuk madártávlatból a madarakat.

Puskaporos tornyok itt is voltak, mindkettő felrobbant, az egyiket egyszerűen „Felrobbant” toronynak nevezik, a másik a Bencés torony: csak kihegyesedő romjaik maradtak meg, rájuk cakkos mintákat rajzolnak a fodorkapáfrányok.

A Király-torony is hasonlóan régi. A feljáróknál és a torony lábánál a kilátás egyszerűen pazar a Balatonra, a Balaton-felvidék hegyeire és a környező településekre.

A hajdani várkastélynak is csak az ablaknyílásai maradtak meg,
a torony falai, amelyben a rabok voltak, jobb állapotban fennmaradtak. Hát a mai dutyik összehasonlíthatatlanul komfortosabbak középkori társaiknál…

Amit viszont rendkívül izgalmasnak találtam, az az, hogy nem csak a várkastély, börtön és a falak maradtak meg. A régi mindennapi életet is megismerhetjük: fennmaradt a vár kútja és ciszternája. A kútba hajított kő csobbanását nem lehetett egyáltalán hallani, talán már ki is száradt. Azért a kútba behajolás és bebámulás nem maradhatott el most sem.

A vár víztartálya és a levezető vaslétra sokaknak nem mond semmit, pedig érdekes kérdés, hogyan tudták ellátni a vár védőit vízzel fent a magasban abból a kis kútból. Gondolom a lehulló csapadékot is ide vezették, hogy elegendő legyen a víz. Most már üres, a lenti nyirkos félhomályban pajzsikák vertek tanyát.

A konyha is fennmaradt. Igaz, hogy a berendezés minden bizonnyal újabb kori, mégis ízelítő arról, hogy milyen módon készítették azelőtt az ételeket. Az üstnek a kannibálok is örülnének: én is könnyűszerrel elfértem volna benne! El tudom képzelni, hogy ebben a félig föld alá süllyesztett helyiségben ha üzemben volt az üst és kenyeret is sütöttek, milyen hihetetlen hőség uralkodott!

A vár kápolnáját néhány évvel ezelőtt újították fel, a berendezése szerény, de a rendeltetésének megfelelő, falait régi címerek ékesítik.

Érdekes még a Martonfalvi rondella, itt fel lehet menni a hajdani bástyák mögé. Bár nem ez a legmagasabb pont, az elhelyezkedése olyan, hogy innen a legszebb a kilátás a környékre és a Badacsonyra.
A bástyán és alatta mindenhol ősrégi ágyúk állnak.
 Szerencsénk volt, mivel épp most zajlottak véletlenül a pünkösdi várjátékok, és ezért a magasból gyönyörködhettünk a fellépő néptáncosokban,
majd a Mazsola és Tádé című bábelőadásban.

Itt állva felfedeztünk egy érdekes dolgot:

Nyunyi megállapította, hogy ez nem lehet más, csak a vár pottyantós budija, közterületi kivitelben. Az „ülőkén” többen is álltak, figyelve a műsort. A „budi” azonban valószínűleg valamiféle csapadékelvezetést vagy hasonló célt szolgáltatott, mert az „ülőke” nem vezetett máshova, mint az alatta levő kavicsozott területre, amelytől nem messze a lejtős domboldalba vágott padok álltak a műsorszámok megtekintéséhez. Ezekre a padokra letelepedve - nagy mennyiségű pecsenyezsíros kenyér elfogyasztása mellett - valami hihetetlenül sikerült felégnem válltól felfelé. Azért érdekelne, hogy mi ennek a "budinak" a valódi funkciója egy várban.
A várjátékok programjait egy jó darabig néztük, volt íjászat, kovácsmester bemutatója, bábszínház, néptánc. Kisgyermekkel lévén kénytelenek voltunk megismerkedni a várban levő mosdóval is, amely egy középkori börtöncellára emlékeztetett, krómozott, űrkorszaki berendezéssel, meghökkentő, de szép tiszta összhatással.
Nagyon ötletesnek tartottam, hogy a vár területén van játszótér is, vagyis egy forgóka, egy emeletes mérleghinta és egy kétüléses hinta, kicsit csiricsáréra festett, lovagot formázó fafigurákkal. Csicsásság ide vagy oda, be kell vallanunk, hogy egy hétévesnek a várfalak megmászása, az ágyúk egy bizonyos idő után nem túl lebilincselőek. Egy kis hintázás, pörgés a csodás balatoni panoráma előtt azonban mindjárt izgalmasabbá tette a várlátogatást.
Hamarosan beborult és esni kezdett, így lementünk a vár lábához, ahol egy cukrászdában somlói galuska mellett pünkösdi rózsavizet ittunk. Ez valamiféle citromos-narancsos, rózsavízzel ízesített limonádéféle volt, piros rózsaszirmokkal, nagyon üdítő ízzel.
Utána már nem menünk vissza, hanem átmentünk Tapolcára a tavas barlangba. Egyszer már jártunk itt, és  sejtettük, hogy hatalmas tömeg lesz, de ennyi? Egy órát szobroztunk, hogy lemehessünk, de a kasszás néni megvigasztalt, hogy ma gyenge a forgalom, máskor a 100 méterre levő pizzériánál szokott állni a sor vége a jegyekért... Mindenesetre kivártuk, mert a barlang, és a tavon csónakázás nem mindennapi látvány, aki már járt itt, bizonyára tudja. A barlang afféle tömeges turistalátványosság, csónakkal lehet körbemenni, elvileg szakszerű vezetés mellett. A szakszerű vezetés abból áll, hogy két emberke kísérgeti fel-le a látogatókat a barlang mélyébe, illetve segíti beültetni a csónakba a terjedelmesebb ülepű látogatókat. Ezenkívül kap minden csónaknyi ember egy evezőt, és úgy közlekedik a barlangban, ahogy tud. Ezért mindenki legalább egyszer beszorul a szűk járatokba. Nekünk ez olyannyira sikerült, hogy kis híján a vízbe fordultunk... Szerencsére a csónak úgy van megszerkesztve, hogy nehezen billen. Egyébként a barlang gyönyörű és a megvilágítása is profi. A víz kristálytiszta, a színe meghökkentően türkizkék, mindenfelé szűk barlangjáratok nyílnak a szintje alól a mélybe.
Úgy emlékeztem korábbról, hogy a vízszint alacsonyabb, és a barlang körüli oldalsó, magasabban levő járatokban egyáltalán nincs víz. Jelenleg azonban a barlang száraz oldalágainak végében megcsillant a nedvesség, a szaladgáló gyerekek nagy örömére.
A levegő is hihetetlenül tiszta, párás, nincs kipufogógáz.
A barlang mennyezetén a hajdan bőségesen lecsorgó csapadékvíz meghökkentő formákat csiszolt ki:
Nagy bőgés azonban a billegő csónak és a föld alatti majdnem ruhástól fürdés miatt volt, és Nyunyi vadul fogadkozott, hogy ő életben sem fog többet barlangba menni, csak olyanba, ami a föld felett van. Így gyorsan a földfelszín felé tartottunk. :-)

A Kissomlyó volt a következő célunk, felkutatni azt az epermezőt, amelyről évekkel ezelőtt olyan jót lakmároztunk. Gyönyörű este volt, a dombtetőn a fű mellig ért,
benne számtalan üstökös gyöngyike, harangvirágok, mindenféle pillangósvirágú tarkaság,
és rengeteg szamóca, rengeteg terméssel.
Azonban csak egyetlen szem érettet találtunk az egész réten, túl korán jöttünk szüretelni. Két héttel később pukkadásig ehettük volna itt magunkat gyümölccsel. Vigaszként az elhagyott kertekben levő korai érésű cseresznyefák kínálták gyümölcsüket a kőbánya mellett.
Mielőtt a nap lement, még elgyönyörködhettünk a Somló látványában.
Másnapra azt terveztük, hogy felmászunk Somló várához. A délelőtt még heverészéssel telt, mondván, ráérünk délben bármerre elindulni. Tizenegy óra körül azonban már sötét felhők gomolyogtak a hegy felett, hamarosan özönlött az eső a nyakunkba. Inkább hazaindultunk. Egészen Csornáig szakadt az eső, csak itt ragyogott fel a nap. Szilsárkány határában érdekes dolgot láttunk. Egy frissen kaszált lucernás réten harmichét gólyát számoltunk meg.
 Hogy mi lehetett a gólyagyűlés oka, nem tudhatom, de gyanítom, hogy a föld teli lehetett egerekkel és pockokkal, ezekre vadásztak a piros lábú madarak. Nyunyit nem lehetett visszatartani, berohant a cappogóan sáros lucernásba gólyát hajkurászni. Szegény madarak majdnem szívbajt kaphattak, sorra felszálltak. A kisleány még begyűjtött egy egész sereg elhullajtott gólyatollat, amiket a hajába tűzött, utána hónaljig sárosan, de boldogan jött vissza. "Sokkal jobb ez a tavas barlangnál!" - kiabálta.Nyakig sárosan, felégve, kellemes fáradtsággal a tagjainkban tértünk haza, rég volt ilyen kellemes hosszú hétvégénk, amikor nem lázcsillapítással telt a nap, és egyikünk sem járt a baleseti ügyeleten...