Azt hiszem, nem ez a hónap lesz az, amikor bejegyzések
sorozatával örvendeztethetjük meg olvasóinkat. Hédinél kitört az informatikai
kék halál – nincs internet – , én meg boldog ábrándozással várom azt a szép
napot, amikor gipsz nélküli bal kezemmel vígan tellegetve jövök ki a
mosonmagyaróvári Régi Vámház tér 2. szám alatti épületből…. A lényeg:
tesómnál pazar a kert, nyírott a gyep, tarka gyümölcsök ringatóznak a fákon, de
nem tud erről beszámolni, nekem van netem, de nem tudok kertészkedni, írni is
csak alig, ezért nem ontom a posztokat.
Mindazonáltal az élet ettől nem áll meg: a kertben vészesen
burjánoznak a gazok, de a répák híznak, a krumplik gömbölyödnek a föld alatt,
beérik lassan a hagyma és az első paradicsomok, kinyíltak a mályvák, és…
megérett a barack. Méghozzá rengeteg,
valami csoda folytán. A virágok és fejlődő termések túlélték a késői fagyokat,
és amikor kilátogattam a határba, megnézni egyetlen, öreg barackfámat, a
látvány egészen lenyűgözött. Az öröm
azért különösen nagy, mert a fél országban elfagyott a gyümölcstermés, és látatlanban
én is letettem már arról, hogy idén lesz kajszi.
A barackfám a határban van, tehát nem a kertben. Szerintem
az egyik legöregebb gyümölcsfa a környéken. Élő cáfolata annak a tévhitnek,
hogy a barackfák nem élnek soká. Egyszer vagy húsz éve faggattam mamát, hány
éves lehet, de ő csak azt mondta, hogy már kislány korában ott állt a fa. Vagy
húsz méter magas is megvan. Magról kelt, nem oltvány, barackjai nem túl nagyok,
de igen zamatosak. Kicsi korom óta hol a túl sok termés, hol a gutaütés, hol az
alatta elhaladó traktor, hol a vihar tett tönkre egy-egy ágat, de a fa mindig
megújult. Most is letört két ága, de alul a törzsön van egy ígéretes, új hajtás.
Hédivel számtalanszor másztuk meg, dobáltuk egymást rohadt vagy éppen zöld
barackkal, szórtuk és köpködtük egymásra a megrágott héjakat meg magokat. Persze
évről évre szedtük a termést, és főztük be a sok lekvárt rendületlenül.
Idén is rengeteg gyümölcs termett. Még jó, hogy a lekvárt
sikerült elkészíteni az előtt, hogy begipszeltek volna, de még az eset után is
szatyorszám hordtuk haza a barackokat. Lekvárból már volt elég, de vétek lett
volna a sok hibátlan, apró, húsos gyümölcsöt veszni hagyni. Ilyen sután mit lehetne kezdeni ezzel?
Befőzni nem tudok… De aszalni igen!
Egyszer már próbáltam barackot aszalni, és igen pocsékul
sikerült. Tökéleteset akartam
kapásból előállítani, olyat, ami a
boltban van: hibátlan, élénk narancssárga, a közepén lágy, kívül száraz. Ehhez
a barackot forró vízbe mártva lehámoztam, elvágtam kisebb darabokra, és úgy
tettem az aszalóba. Hát az eredmény valami undorító lett: tyúxarszerű,
betonkemény, mégis ragacsos, széttertyedt trutyikat szedtem ki az aszalógépből.
Vagyis hát inkább kikotortam, mert a darabok szinte rágyógyultak a
rácsokra. A ragacsos maradványokat csak
leáztatni lehetett az aszalótálcákról a fürdőkádban. Ennyit a tökéletes aszalt barackról. Így
érthető is, hogy vonakodtam a barackaszalástól. Azonban nem tudtam mit kezdeni
ennyi gyümölccsel, végül rávettem magam az aszalásra (megjegyzem, jelen
állapotomban úgyse tudtam volna mást csinálni a barackkal). Most meg pont a
lehető legtrógerabbul álltam hozzá. Szimplán megmostam a barackot, egy-két
helyen kibicskáztam a hibás részeket, megfeleztem és kimagoztam a gyümölcsöket,
aztán mentek az aszalótálcákra meg a papírral kibélelt tepsiken a csepplángon
fűtő gáztűzhelybe. És két nap alatt, némi
átforgatás után kész lett a nem
tökéletes, de igen zamatos aszalt barack. Ennyi.
Még jó, hogy nem volt lehetőségem túlbonyolítani a
műveletet. Korábban annyira tökéletesen akartam csinálni, hogy azzal el is
rontottam ezt a csemegét. Most nem volt hámozgatás, amitől puhává és
ragancsossá vált volna a gyümölcshús. Nem volt darabolgatás, amitől kicsurgott
volna a cukros lé. És rájöttem, hogy ahhoz, hogy jól sikerüljön, először
magasabb hőmérsékleten, tehát a sütőben kell „megkapatni” a gyümölcsöket. Így
hamar elkezdtek a darabok kiszáradni, cukortartalmuk kicsit megpirult,
karamellás ízük lett. Utána már az aszalóban is elszikkadoztak. Belsejük lágy
maradt, külsejük egy kicsit keményebb, mint a bolti baracké, és jobban össze is
estek. Az ízük azonban hibátlan.
Egyet nem tudtam elérni: hogy aranyló rózsássárga színük
megmaradjon. Ezt nem tudom pontosan, hogy érik el a bolti aszalt kajsziknál, valahol
olvastam, hogy előtte mésszel kezelik, hogy keményebb, kénnel, ájnslóggal füstölik,
hogy színesebb, tartósítós löttyel vonják be, hogy jobban elálló legyen. Nos, ilyen attrakciókat én nem vetettem be,
ezek éppen megfelelnek Lucifer
alkalmazottainak a pokolban, hogy az elkárhozott lelkeket kezeljék, odavaló a
mész és a kénkő. Az aszalt gyümölcsök színe
olyan narancsos barna lett( a fodrásznál ezt a színt melírozáskor „világosvörös
mahagónibarna” nevű árnyalatként kenik fel :-) ).
Végre egy tűrhetően sikerült aszalvány. Hétvégén még
létrával is megmászatom a fát, és a sok kis gyümölcsből még szekérderéknyi
szárított gyümölcsöt gyártok. Lehet télen sütögetni, csemegézni: jelentem,
barackból hozzákészültem!