2011. december 31., szombat
Boldog újévet!
Idei bénázásaim-2. fejezet: Okra
2011. december 25., vasárnap
Verőfényes karácsonyi séta
A vízszint a száraz ősz után nem meglepő, hogy nagyon-nagyon alacsony. Nedvesebb időszakokban a zöld gyep széléig vagy még magasabbra is kicsapnak a folyó hullámai.
A szomorúfüzek és nyárak sora szépen bekeretezi a két partoldalt
Penge, penge
Talán kacsacsapda?
A parton sok az uszadék, kupacokat rak a folyó, amiket újra meg újra megtetéz kisebb-nagyobb ágdarabokkal, gallyakkal.
Ezeken a gallyakon aztán az enyhe időben duzzadozni kezdenek a rügyek, hiába is hiányoznak a gyökerek.
A szemközti parton pedig egész kidőlt fatörzsek pihennek félig az iszapba fúródva.
Ez ad búvóhelye a sok szárcsának, kacsának, akik az ember láttán azonnal izzítják az evezőcsülköt vagy a szárnyat és jönnek kunyerálni. Mire hozzánk értek, sajnos az akkum pont lemerült :-(
Boldog Karácsonyt!
Üdvözlő képünkön egy védett helyen szokatlanul korán szirmot bontó téliviolát láthatunk, teljesen stílusos, karácsonyi színekben. Ma délelőtt fényképeztem.
2011. december 18., vasárnap
Idei bénázásaim - 1. fejezet: A lóbab
2011. november 30., szerda
Tarka lombok kertje 2. Fák
2011. november 29., kedd
Őszi tervezés, rendezés
A novemberi szárazságnak hála, egészen mini állapotban fog telelni a saláta és a spenót, mindössze két-három centisek a kis palánták.
Ja és a rukola, akárcsak a rock, örök és elpusztíthatatlan. A második mínusz hétfokos hidegperiódust is lazán átvészelte, és mindennap jut belőle a szendvicsekre.
Az ablakban a hortenzián kívül kint fog telelni még az egyébként soknevű piros sarkantyúvirág, amit alig-alig gyökeres tőként szereztem és nyáron dugványként kezeltem. Ősz végére cserépben szépen megerősödött, elbokrosodott.
Ugyanezt a sorsot szánom a rozmaringnak is, bár tudom, hogy ez a próbálkozás nem sok sikerrel kecsegtet. Ilyenkor jut eszembe némi nosztalgiával a hajdani szolgálati lakásunk egysorüveges verandája - soha annyi virágom nem volt, mint ott...
Tegnap csábítóan napfényes volt az idő, mára viszont az ígérgetések ellenére komoly reggeli fagy és nehezen feloszló zúzmarás köd kergetett be a kemence őrzésére. A zsályák így is szépek, főleg a tarkalevelű változat. Lehet, hogy valami nyáridéző, grilles kaját kéne vigaszul összedobni, zsályalevél-ízesítéssel?
2011. november 27., vasárnap
Földi vagy földönkívüli?
Befejeztem elsőként az áttelelőzöldséges kiskertet azzal, hogy átpalántáztam a telelő keleket a szántandó területről a teleltetőre a salátákkal együtt, aztán ezt a részt karóval megjelöltem, hogy a traktoros tudja, meddig mehet el az ekével.
Utána a földben maradt haszonnövények kiásása következett. Volt még szárzeller, ami idén igazán nyeszlett lett. A földicseresznye mellé került, és az teljesen a rovására terjeszkedett, agyonfojtotta. Azért valamennyit így is szüretelhettünk, de az közelébe se ment a tavalyi mennyiségnek.
Volt még szedetlen, másodvetésből megmaradt Amszterdami sárgarépa, egyvödörnyit ástam fel. Retek is akadt még, illetve a póréhagymák, amiknek a hidegek meg se kottyantak. Ezzel a veteményeket illetően végeztem, jöhetett a gaz-és növénymaradványok letermelése. A munka két legnagyobb megakasztója a hideg meg a korai sötét. Egy-két óra áll csak az ember rendelkezésére, hogy mindent elvégezzen. S ezt a zúzmarás köd nem segíti. A hidegben igen utálatos kint dolgozni, és volt, hogy elfutott a méreg: hagyom a pokolba az egészet, majd az eke leforgatja a föld alá a sok szárat, rohadjon el ott, kezicsókolom! Aztán mégis kitartottam, de igen csekély lelkesedéssel, és hordtam tovább félre a gezmeceket, szárakat, kórókat.
Az a tapasztalatom, hogy ez a leszedjem vagy leszántassam/leássam kérdés gyakran megosztja a kertészkedőket. Egy ismerősöm kora tavasztól késő őszig az összes kikelő gazt, lehulló falevelet, a legcsekélyebb szármaradványt is gondosan eltávolít a földről. A gazt nemcsak kihúzza, hanem össze is gyűjti, de nem lekomposztálja, majd visszateríti, hanem elégeti a kert egy eldugott sarkában. A kertje tiszta, mint a patyolat, nincsenek elhullatott magból kelő gazok. Azonban állandóan panaszkodik, hogy a talaj kőkemény, alig terem. Műtrágyával próbálkozik, de az se vezet sok jóra. A föld szemmel láthatóan kizsigerelt. A másik véglet is megtalálható a környéken azoknál, akik a derékig érő gazkórótömeg, csoffadt babszárak, rohadt karalábék, krumplik és kukoricacsökök komplett keverékét leszántatták, mondván „lebomlik, és csak javítja a talajt”. Tény, hogy a bedolgozott szerves anyagok jót tesznek a földnek, de ezzel az eljárással nagy műgonddal elvetették a teljes gazválasztékot, konzerváltak egy sereg kórokozót a jövő évre.
Úgy sejtem, a helyes megoldás valahol a kettő között van. A jó terméshez nyilvánvalóan kell az, hogy a talajból kikerülő szerves anyagok visszapótlódjanak. Ennek a komposztáláson kívül megfelelő módszere az is, hogy az őszi művelés során föld alá kerüljenek olyan növényi részek, amelyek lebomolva ténylegesen gazdagítják és lazítják a –mifelénk amúgy is betonkeménnyé tömörödő - talajt.
Az alábbiakat szerintem nem tanácsos „visszaművelni”:
-beteg növényi részeket: a rohadt krumpli leszántásával csak a jövő évi betegséget lehet megalapozni (ezt a fajta „talajjavítást” a szomszédban láttam, idén nem lett egy normális szem krumplijuk se).
-fásodott gyom-és zöldségszárakat, kukoricacsököt: egyszer-kétszer az utóbbit nem szedtem ki, és utána tavasszal napokba telt, míg megszabadítottam a darabjaitól a kertet. Ráadásul a traktortárcsa a kert teljes hosszán széthúzta a maradványokat.
-térdnél magasabb, magszárral rendelkező gyom-és haszonnövény-maradványok. A felmagzott, önelvető magtömeggel bíró saláta-és édesköményszárak, mákmaradványok éppúgy érdemesek erre, mint a magszóró paprikagyam. Nem kell újravetni az idei gaztermést, és feleslegesen elszaporítani bizonyos veteményeket. Idén három, magszárba ment római saláta a fél kertet telivetette a magjaival, amik gyomként fejlődtek mindenütt.
-diólevél: a diófa alatt mindig sárga és dögleteg még a fű is, csírázásgátló és más egyéb anyagokat tartalmaz.
-tarack. nincs is talán olyan kertész, aki ne vívott volna küzdelmet az újra meg újra kihajtó gyökérdarabokkal!
Ezeket a maradványokat még komposztálni se célszerű fás darabjaik, fertőző mivoltuk miatt. Legjobb elégetni. Ezt én is megtettem egyik este Nyunyi hathatós segítségével, sötétedés után. (Ilyenkor faluhelyt bocsánatos bűn már az égetés, mert sokan szénnel fűtenek, és annak a kénszaga mellett a gyomszártűz gomolygó füstjének bűze elenyésző.) Hogy semmi ne vesszen kárba, az égetnivalót az egyik ágyás közepén halmoztam fel, ott lobbantottuk lángra. Hamuja így a talajt fogja gazdagítani. A nagy letakarítóbuzgalomban még a gereblye nyelét is sikerült kettétörni a szezon végére…
Aminek azonban a talajban van a helye: a tiszta, nem fertőzött, nem magszáras lágy rostú növényi részek. Ebből is akad bőven minden kertben. Ilyenek a tyúkhúr, a sárgarépa, cékla zöldje, a káposzta- és tökfélék levele, kisebb paprikagyomok, avar, kukoricalevél. Igaz, ezek komposztra is mehetnének, ahol a kert számára még értékesebb anyaggá válhatnának, de a lusta megoldás is használ a talajnak, pláne ha kötött. Mindezeket nem gyűjtögettem, ott hevernek a földön, sorsuk, hogy a hantok alá kerüljenek.
Ezek mellett a fahamut is szorgosan hordom hátra a kert korábban kukoricával beültetett részeire. Lassan eltűnnek a gyomszárak, szántáskész lesz minden. Csak a túl masszívan felszegelt paradicsomhálót kell még leszednem, és befejeztem. Jöhet az őszi talajmunka, én meg elvonulhatok az etetőhöz a madaraimban gyönyörködni!
2011. november 20., vasárnap
Furmányos tákolmány
Bizony utóbbiról eszembe jutott, hogy az ott keresgélő cinegék sorsa ezzel igencsak mostohára fordult, mert a zúzmara kéregszerűen bevonta a fák ágain levő petecsomókat meg az ott telelő rovarokat, sovány élelemforrásukat. Kell tehát, hogy etessem őket.
Tulajdonképpen már felkészültem erre, jobban, mint tavaly, mert az egyik munkatársamtól vettem élelem gyanánt egy egész zsák – valahol az araki határban csencselt - napraforgót, hogy ne kelljen a vetőmagboltokból kilónként ( és arcátlanul drágán) hordanom a magot. Csak az etetővel volt gond. Jó, hogy megvan a tavalyi kis házikó-etető, de ezt nem találtam elegendőnek. Ezt ugyanis naponta kell töltenem, mert túl kicsi. Sok a madár, reggel mindig rohan az ember, este meg nemegyszer koromsötétben roszog haza, és tavaly is volt, hogy emiatt egy-kétszer elfelejtettem az etetőt utántölteni. Ha a ember már etet, akkor muszáj mindennap kaját kirakni, igaz, tavaly a kimaradáskor a kiakasztott madárkalácsok és búza végett nem maradt csőr éhesen. Így most olyan etetőt akartam, amelybe jókora mennyiségű, több napra elegendő magot beletölthetek. Már tavaly is szerkesztettem egy ilyen utántölthető etetőt, de az PET palackból és rossz műanyag tányérból madzaggal volt összetákolva, és két nap után szétesett. Szerettem volna valami szép, természetes anyagból való házikót, de fa megmunkálására nem mertem vállalkozni. Valami ház körül elfekvő anyag felhasználásával szerettem volna a nagy tervet megvalósítani, olyannal, amelyet nem kell festegetni, hosszasan megmunkálni, hanem azonnal üzembe helyezhető nagy etetőt lehet kialakítani belőle. Nézegettem PVC-csődarabot, műanyag vödröt és hasonló hentergő öblös tárgyakat.. Egy se felelt meg valahogy a gusztusomnak: túl kicsi, gyenge, túl nagy, kezelhetetlenül vastag anyagból levő. Végül megakadt a szemem az udvar egyik sarkában ácsorgó műanyag krizantémcserépen. Ez az a hosszúkás, zöld edény, amelyben a sírokra szokás beültetni novemberben a nyíló, eleven krizantémtöveket, váza alakú, az alja és az oldala lyukas.
Ez kellett nekem! Már tudtam is, hogyan lesz ebből etető. Maga az edény
Végül meglett a „remekmű”. Elég ócska tákolmánynak tűnik a sok profi madarászfelszerelés mellett, de azért leírom, hogyan hoztam össze. Hiszen ha belegondolok, ennél olcsóbban és kevesebb munkával nemigen tudtam volna egy aránylag elfogadható külsejű és nagyméretű etetőt összehozni, anélkül, hogy kékre-zöldre vertem volna az ujjaimat a kalapáccsal, vagy tönkretettem volna egy egész sereg jobban is felhasználható faanyagot.
Tehát az etető teste - a sírcserép- megvolt, alulra kellett egy tálka, amely a kiszóródó magokat összefogja. Először az udvaron kerestem valami kimustrált tányért. A szóbajöhető edények közt volt félrehajított macskatányér, festékesvödör teteje, Nyunyi elfeledett homokozólábosai. Egy se volt jó, végül a spejzban kezdtem kutakodni, ahol egy ládában a műanyag ételesdobozok vannak. Én nem tudom hogyan, de nálunk hatalmas seregek vannak tetőtlen dobozokból és doboztalan tetőkből, ezek közt keresgéltem. És itt lapult a megoldás egy legalább tíz éve alátét-tányér nélkül hentergő, összekaristolt tányérfedlap képében. A megfelelő tetőt is megtaláltam, ami egy nagy, négyszögletes dobozát vesztett mélyhűtődobozfedél lett. A felfüggesztésre tökéletesen alkalmasnak találtam a múlt héten felújított ruhaszárító még aránylag hosszú és erős, de kidobásra ítélt köteleit. Megvolt tehát az alapanyag, most már csak azt kellett kigondolnom, hogyan erősítsem egymáshoz a majdani madáretető egyes darabjait. Tanultam a tavalyiból – hogy az ócskán tákolt etető hamar szétesik - , így az összeállításhoz Laci szerszámosszekrényében kezdtem kutakodni. A tömérdek csavar, rozsdás szegek, tiplik, ütvefúró, szerszámkofferek, ragasztók, és barkácshajlamú pasiknak való mittudoménmicsodák világából csavarokat, anyákat és 13-as villáskulcsot böngésztem elő.
Aztán nekikezdtem a „nagy műnek”. Először is alaposan lesúroltam és kiszárítottam az összes alkotóelemeket, a csavarokat meg is zsíroztam. A zöld, aljzatnak szánt lapostányérnak kimértem nagyjából a közepét, rátettem a cserepet, és a cserép lyukain keresztül alkoholos filccel megjelöltem azt a két pontot, ahol össze akartam erősíteni a cserepet a tállal. Aztán megtüzesítettem egy régi kést, és a tányéron megjelölt két pontot a forró késsel kifúrtam (szó se róla, elég randán).
Utána a cserép aljának – és vele egyszerre az aláttéttálcának a frissen fúrt lyukain átdugtam a két jókora csavart, és az anyákat rátéve jól beszorítottam azokat. Na ez sokkal masszívabbnak tűnt a tavalyinál.
Utána a felfüggesztést gondoltam ki. Ehhez a cserép felső szélének két szemközti oldalán szintén forró késsel két-két lyukat fúrtam, és befűztem rajta két jó hosszú ruhaszárítókötél-darabot.
Végül a fedlapot erősítettem fel. Azon négy lyukat fúrtam. A négy nyíláson kihúztam a felfüggesztőzsinegek két-két végét, fent összebogoztam, és ezzel meg is lett az új etető.
Persze rögtön teszteltem is: megtöltöttem magokkal. És ekkor vettem észre, hogy a cserép oldalán levő nyílások túl kicsik, a napraforgó csak akadozva jön ki rajtuk.
Így újra megtüzesítettem a kést, és a lyukakat forró késsel megnagyobbítottam (ekkor már az egész lakás bűzlött az égett műanyagtól). Most már a madarak minden gond nélkül kiszedegethették a magokat.
Másnap „élesben” is bemutatkozhatott az új etető, hamar megtalálták a cinkék. Még a tavaly megszokott helyen – a körtefán – függ, de már kinéztem egy másik ágat neki a szomszéd kerítést határoló akácok közt. A körtefa alatt ugyanis állandóan ott téblábolnak kövérre hízott macskáink, és ha sok madár röpdösött az etető körül, mindig felmásztak a törzsön. (Régen volt egy macskánk, aki rendszeresen beült az etetőbe aludni.) Remélem, azért a kis drágák az akácra nem másznak fel, talán féltik annyira a tappancsaikat a tüskéktől. Amellett meg (a hátsó szándékom mindig megvan) az akácfákat sokkal jobban tudom lesből fényképezni…
Hamarosan kiegészítem az etetőt házi madárkalácsokkal is. A héten pedig tesómmal úgy beszéltük meg, hogy nála is megnézem, milyen gezmecek vannak náluk a sufniban félredobálva, amelyek madáretetőként még új életet kezdhetnek. Hamar eldöntötte: neki is ilyen önetető kell!
-
Már lefaltuk a teljes termést a bokrokról, néhány fürtöcske jutott csak el a konyháig, ott is csak a pultig, nem ám a lekvárosüvegig! Idén a...
-
Már régóta álmodozom egy hatalmas dézsa rozmaringról, amely nyáron a tűző napfényben istenien illatozik, és méretes szálakat csíphetek róla ...
-
Otelló szőlő Az idén megépült a pergola, amihez a szőlőket is eltelepítettük. A tőkéket anyósomtól kaptuk, ő bujtotta nekünk a saját ker...