Évzáró - 12 hónap, 12 kép
2 hónapja
Boldog újévet!
Jó évet zártunk itt a blogon: bár kevesebbet írtunk, sok új olvasónk lett, és rengeteg kiváló tanáccsal segítettétek a kerti munkánkat. Köszönjük minden olvasónknak a részvételt, a lelkes hozzászólásokat, tippeket, tanácsot és biztatást, mindenkit szeretettel várunk 2012-ben is! Boldog, eredményes, minden szépben-jóban gazdag új évet kívánunk mindnyájatoknak!
Idei bénázásaim-2. fejezet: Okra
Második fejezet következik az elbaltázott vetemények házikerti történeteiből. Okrát, avagy bámiát kíséreltem meg termelni a kertben, sovánka eredménnyel, inkább masszív balszerencsével.
Már két éve kísérleteztem ennek a növénynek a meghonosításával a kertben, hiszen számtalan helyen lehet olvasni, hogy ez az eredetileg trópusrajongó növény vígan eléldegél a mérsékelt égöv melegebb nyarain, így kis hazánkban is, bár fagyérzékeny.
A tavalyi évben próbáltam meg először meghonosítani. Mindenekelőtt gyűjtöttem a tudnivalókat, hogyan neveljem. Valahol azt olvastam, hogy igen rossz kelő, lassan csírázik, és mindenféleképpen palántát kell nevelni, hogy normális növény legyen a magból. A magokat pedig fényre csírázónak írta. A beszerzett szegfűbors-szerű magvakat ezért tejfölösibrikbe vetettem el, mindenfajta takarás nélkül.
A kelés igen jó arányú volt, és meglepően gyors, de a csírák nem fejlődtek tovább, és végül az összes növény elpusztult.
Nem a palántadőlés végzett velük, hanem egyszerűen a sziklevelekből előbújó kis hajtás gyatrán nevelt zöld leveleket, sárgásfehér maradt, majd kornyadozni kezdett és kimúlt. Gondoltam fényhiányra is, de mellette a másik ládában robusztusra fejlődtek a paprikapalánták. Nem jöttem rá a hiba okára.
Így másik lehetőségként csak a szabadföldi nevelés maradt. A magokat májusban, a fagyosszentek után vetettem el. Igen ám, de hamarosan jött az az időszak, amikor egy héten át mindennap zuhogott az eső, a kert földje agyagtömbökké alakult, és a hatást egy laza jégeső is kiegészítette. Az egész nyár ilyen hűvös és esős volt, ti is tudjátok. Szeptemberre az okráim fele ki se kelt, a másik fele olyan tíz centi magasságot ért el. Aztán jött a fagy, és mindennek vége volt.
Idén már ennél tovább tudtam lépni. Volt még magom a tavalyi évről, amiről azonban megfeledkeztem. Június elején – tehát kicsit későn - valami apróságot kerestem a kazánházi remájzliban, amikor a kezembe akadt a kis tasak. Hamar-hamar elvetettem, de nem takarás nélkül, hiába fényre csírázó: olyan egy centi mélyen került a föld színe alá. Esőt is kapott, meleg is volt: a kis növények gyorsan fejlődtek.
Eleinte babszerűek voltak sima levelekkel, azon pedig sárgás foltokkal (amire azonnal azt hittem, hogy betegség), aztán felvette a várt cakkoslevelű mályvafazont. Nagyon megörültem neki, hogy hamar karcsú bokorrá fejlődtek. Közben szépen begazosodott a sora, és Laci ezt is gaznak nézve, ugyanúgy, mint a lóbabnál, megkaszálta az ágyást. Itt azonban a kimenetel nem lett olyan katasztrofális, mert a nyolcból négy tő megmaradt, ezeket pátyolgatva neveltem tovább. És rá kellett jönnöm, hogy egy tisztára rossz helyet találtam ki neki. Azok a növények ugyanis, amelyek a fojtogatóan tűző napra kerültek, vígan megéltek, amelyikre azonban – és ez a többség – a kukoricatábla árnyéka vetült, nem mentek semmire. Azért nem kellett elkeserednem, mert a tűzőnapos okratársaság bimbókat hozott, és csodás virágokat nyitott, amit naponta háromszor néztem meg. J
Nagyon vártam, hogy termés is kifejlődjön a virágokból. Bár kíváncsi voltam az ízére, a megszülető zöld kúpokat nem akartam megenni: ehhez egypár termés édeskevés. Inkább azt akartam megtudni, hogy beérleli-e magvait a növény, jövő évi vetőmagnak. A termés kúpja már megbarnult, benne kitapogathatóak lettek a kemény magkezdemények, de ekkor megérkeztek a korai, októberi fagyok, és vége lett az idei okratermesztési kísérletemnek.
Azért ez is igen sok tapasztalatot adott. Megtanultam, hogy nem érdemes palántával veszkődni, a korai vetést, a hidegebb napokat sokkal rosszabbul tűri, mint a szomszéd ágyásban levő, és szintén idén először próbált földicseresznye (ez a kisebb tavaszi és őszi fagyokat is átvészelte, gyümölcséből még most is van egy kisvödörrel, kifogástalan minőségben!). Nem kell külön elbánás neki sem, csak özönlő napfény. A virágja csodálatos. Csak az ízét nem volt alkalmam megismerni. Így végül is mindent tudok róla, csak a lényeget nem: milyen a kajában…
Remélem, jövőre azt is megtudom, mert ha már ennyi tapasztalatom összegyűlt, olyan nincs, hogy ne próbáljam meg még egyszer! Addigis nagyon örülnék, ha megosztanátok velem a ti tapasztalataitokat!
Verőfényes karácsonyi séta
Bár csütörtökön már megjárattuk a szánkót és csendben reménykedtünk a fehér karácsonyban, az ünnep délelőttjén ragyogó napfény és hét-nyolcfokos langy idő fogadott minket, ami sétára hívogatott: megnéztük a jó öreg Mosoni-Dunát. Egyéves gyerekkel a Duna közelében kihagyhatatlan lehetőség a kacsa- és szárcsaetetés a megmaradt száraz kenyérdarabok hasznosítására.
Boldog Karácsonyt!
Békés, boldog karácsonyt kívánunk minden kedves Olvasónknak!
Üdvözlő képünkön egy védett helyen szokatlanul korán szirmot bontó téliviolát láthatunk, teljesen stílusos, karácsonyi színekben. Ma délelőtt fényképeztem.
Idei bénázásaim - 1. fejezet: A lóbab
Sok elmaradásom van itt a blogon, rajtam kívül álló okok miatt már régen nem írtam, pedig bővelkedek ötletekben… Régóta ki akartam vesézni idei balfékségeimet, amik – a sok kísérletezgetés miatt – jócskán akadtak. Érdemes ezeken is rágódni egy kicsit, hiszen minden ilyen rosszul elsült termelési próbálkozásnak van tanulsága, nemcsak nekem, hanem másnak is. S szívem mélyén mindig remélem, hogy a soraimat elolvassa olyan gyakorlott személy, aki aztán kommentel is ráadásul, és hasznos tanácsokat kaphatok tőle a helyes nevelésre vonatkozóan.
Az idei szezon elsőként elfuserált növénye a lóbab volt. A magját „fitnesz bab” néven vásároltam. A cifra név valami egészen újszerű kerti veteményre utalt, nem egy évezredek óta termelt kultúrnövényre, aminek a nevelésére vonatkozó 1908-as cikket már közzétettem hajdanán a blogon. (Tiszta vicc, nem?) Nos, a kis fitneszbabjaimat a kapott leírás szerint elvetettem márciusban. A magok laposak, világosbarnák voltak, semmihez se hasonlíthatók. Kicsit féltem a korai vetéstől, mert márciusban minden jótét babmag még csak álmodik a talajról, a vetésre még egy hónapot várhat. Azért elvetettem egy kis zugba, ahol jónak tűnt a föld, és vártam a csírázást. Az bizony elhúzódott a „hagyományos” babokhoz képest. Már éppen le akartam tarolni a helyszínt, hogy mást vessek oda, de akkor megláttam a talaj tetején a kis púpocskákat, amiket a feltörő csírák törtek fel. Hamarosan megjelentek a levelek is, de a „fitneszbab” mivolt egyre gyanúsabb lett, mivel semmi bab formájuk nem volt a kelő növényeknek, inkább valami fura, óriási borsóhoz kezdtek hasonlítani.
A hideg és a földicserkókat megcsipkedő fagy nem ártott a húsos leveleknek. A bab tehát azért lett „fitnesz”, mert hősiesen állta a hideget is… J Nem igényeltek semmi extra gondozást egyébként, buzgón fejlődtek a kis növények egészen térdmagasságig minden különösebb „abriktolás” nélkül is.
Aztán május derekától bimbók jelentek meg a nagy, zöld levelek alatt. Itt a veteménybab-mivolt teljesen összeomlott, mert ezek a virágok nemigen hasonlítottak semmilyen más babféle virágaihoz, a pillangós szerkezetet kivéve. Nagy, fekete-fehér, látványos vitorlácskák nyíltak ki, sűrű, mézes illatuk csalta a méheket, amik úgy zsongtak a kis ültetvényben, mint egy virágzó meggyfán.
Hamarosan megjelentek az első termések is, de a virágoknak csak kis részéből lett babhüvely.
Ezek aztán nagy növekedésnek indultak, kis idővel később már nagyobbak voltak a török bab széles, zöld hüvelyeinél is, és még egyre csak nőttek, nőttek. Maguk a növények is átalakultak, sötétebb lett a száruk. De nem valami botanikai csodától, hanem a fekete levéltetvektől. Ezek vastag rétegben vonták be az elfásodó szárakat. A sorok ezidőtájt már eléggé begazosodtak. Laci pedig egy szomorú napon gyomtengernek gondolva a területet, rajta próbálta ki az új motoros kaszát, utána pedig eldicsekedett, milyen f@sza az új kasza…
A történet azonban itt nem ért véget.
A nagy, zsenge szemekkel teli hüvelyek megvoltak épen, csak a töveket metszette el a damil. Hamar kifejtettem, és zöldséggel egy jó kis babcsipedővé dolgoztam át a végromlásból a szerény termést. Így legalább megkóstolhattuk! A félig érett szemek íze valahol a borsó és a fejtőbab közt van félúton. Fontos azonban, hogy a héja keményebb, így sokkal tovább kellett főzni, mint egy hasonló zsengeségű zöldborsót.
Száraz, vetni való magot így nyilván nem sikerült gyűjtenem.
Ennyi volt nálunk a lóbab féldicstelen története. Tanulságok is vannak:
2. Egy jó veteménnyel gazdagodhat ezáltal a kert. A növény tenyészideje a zsenge érésig mindösszesen 10 hét, korai vetéssel. Amikor a rendes veteménybab még kisdedkorú, a lóbabról már rendes termés szedhető, jóval a szezon előtt. Másodveteménynek se lehet kutya, mert elég hamar beérik, de a hideg se gond neki. Prímán passzol tehát a fajtasorba.
Ennek fényében a jövő évi terveim a következőek vele:
A jövő évi magvakat már megszereztem. Márciusban, a borsóval egy időben fogom elvetni. Ha megtetvesedik, ellenlépéseket foganatosítok. Ebből a tavaszi vetésből szedek majd vetni való magot is, aztán jöhet egy másodvetési kör valamelyik megürült területen. Ez már igazán egyszerűnek tűnik az idei év dupla vagy semmi-jellegű zöldségültetgetéseihez képest. Csak sikerüljön is!
Tarka lombok kertje 2. Fák
Egy kert függőleges dimenzióját a nagyobb cserjék és fák adják meg, más szóval ők a felelősek a távlatért, a háttérért. Az sem utolsó szemopnt, hogy önmagukban is díszesek, van amelyik virágjával, más a formájával, különleges karakterével vagy lombjával díszít. Ősszel ehhez csatlakozik a lombszíneződés is, különlegesen széppé téve a kerteket.
Bejegyzésem már aktualitását vesztette, hiszen az őszi szelek, fagyok múltán a lombhullás már régen befejeződött, de a tervezésben, fajtaválasztásban úgy gondolom, hasznos lehet.
Az őszi lombszín közt leggyakoribb a sárga, szépen színeződnek, de termetük miatt inkább a nagyobb kertekbe megfelelőek a hársfák. Halászi egyik kis dísze a Flórián-szobor körüli növénycsoport a hársakkal. szomorúfüzekkel. Ezek a fák adják a hátteret a színes lombú cserjéknek és talajtakaró rózsáknak.
A házikertek kis világában akár a gyümölcsfák lombjára is számíthatunk. Szépen színeződik a megyy, az alma-körte , az őszibarack is.
A nyírfa sárga őszi lombszíne, csüggő karaktere szintén nagy kedvenc kertekben és parkokban egyaránt.
Talán kicsit túlzó a vöröslombú fák, például a vérbükk, vérszilva színpompája, de mindenesetre hatásos.
A választékot gazdagíthatják még a sárga vagy piros lombú juharok, a sárgás-aranybarna bükkfélék, nyárfák, a sorfaként gyakran ültetett csörgőfák. Az őszi színek királynője a bíborvörösre színeződő ámbrafa. Kisebb kertekbe a szépen színeződő berkenyék is elképzelhetők. És még sok más is, érdemes októberben kézközelben tartani a fényképezőgépet-telefont, ha tetszetős fát látunk a parkokban, kertekben vagy arborétumokban. Mindkettőben ott a jegyzet funkció a latin nevek kedvéért, hogy a faiskolában vagy az árudában tényleg azt vegyük meg, amit elterveztünk. :-)
Őszi tervezés, rendezés
Idén elég kevés energiát fordítottam a kertre, sőt azt terveztem, hogy ősszel aztán semmi újat sem ültetek. A kis "rendezőbogarak" viszont beindultak és megint tervet tervre halmoztunk, majd hagytuk ülepedni a sok zagyva ötletet. Most már az ültetőszezon a végére jár, úgyhogy ez a kotyvalék a következőre egyszerűsödött:
Az év legfontosabb kerti eseménye a lugasépítés volt, ennek környékét szeretnénk tavasszal majd rendezett formába hozni. Bár a szőlőtelepítést tavaly elkezdtük, de néhány kipusztult, így a hiányzó helyeken újabb hat tó csemegeszőlő felcsirkézett kupacai figyelnek. A megmaradt szőlőtövek alapos alakító metszésre várnak.
A védett fekvésű lugas oszlopai mentén találtunk helyet a trombitafolyondárnak és a fügebokromnak, ők majd tavasszal költöznek végleges helyükre.
Vettem egy Flavortop fajtájú nektarinfát, hogy a ház mögötti védett rész utolsó négyzetméterét is kihasználjuk.
Összevásároltam egy csomó különböző színű botanikai tulipánt a Kaufmannia fajtacsoportból és a kert összes ágyásába telepítettem belőlük. Volt néhány téliviola-palántám, aztán Ági hozott újabb íriszeket és egyéb évelőket, úgyhogy újabb kis virágágyást ástunk fel a zöldségeskert szegélyében. A mogyoróbokor lombjával takartuk be a területet, de kis levegőzőnyílásokat hagytunk a palántáknak.
Balra a téli viola, jobbra az írisz palántája látható. Fajtájáról tesóm tud nyilatkozni.
Kaptam anyósomtól jó sok évelő sarjadékhagymát, ezeket a kert szélén, a torma mellett két sorba ültettük, ahol több évig háborgatás nélkül maradhatnak. Az ágyás folytatásába a többször véletlenül gyomnak nézett és kiirtott, ehhez képest gyökérről mindig megújuló zöldspárgák kerültek, most kivételesen jó komposztos, bakhátas ágyásba, ahogy Juhmeli is megírta. Kíváncsi vagyok, hogy fogja érezni magát nálunk.
A nagyon szeretett vérborbolyáim igen elsűrűsödtek, belőlük meg a tőosztást igénylő díszfüvekből nekiálltunk egy kis szigetágyat kialakítani. Tompa csúcsú háromszögben gondolkodtunk, a technika, mint a nektarinnál: bokronként félköbös gödör, satöbbi, mint fent. De a vérborbolya a vártnál tüskésebb, így a projekt ebben a fázisban elakadt:
Elhatároztuk, hogy jövőre aztán igazán rendbe csapjuk a ház környékét, ez járdaépítést, emelt ágyások és fűszerkert kialakítását jelenti. Költség- és szabadisősmeló-vonzata miatt viszont a terv elég necces. Viszont az árnyékos részen most már lenne esélye egy kis részen a talajcserének és ---esetleg--- egy-két tő hortenziának és rododendronnak. De ez már az álmok birodalma... Egy kis bokrot még tavaly vettem a piacon, ő egy védett ablakban kívül telel egyelőre.
A zöldségeskertben folytatjuk a vetésforgót. A répák-hagymák-saláták-retkek ágyása egész jobbra, a káposzták jó komposztozva középre, az áttelelő vetések (spenót, sali) egész balra, helyükre másodveteménynek majd a kabakosok, paradicsom-paprikák és a babok. A többi vetemény meg oda, ahol épp van hely. December elejééig remélhetőleg pont be lehet fejezni az ásást, ugye, Janek?
A novemberi szárazságnak hála, egészen mini állapotban fog telelni a saláta és a spenót, mindössze két-három centisek a kis palánták.
Ja és a rukola, akárcsak a rock, örök és elpusztíthatatlan. A második mínusz hétfokos hidegperiódust is lazán átvészelte, és mindennap jut belőle a szendvicsekre.
Az ablakban a hortenzián kívül kint fog telelni még az egyébként soknevű piros sarkantyúvirág, amit alig-alig gyökeres tőként szereztem és nyáron dugványként kezeltem. Ősz végére cserépben szépen megerősödött, elbokrosodott.
Ugyanezt a sorsot szánom a rozmaringnak is, bár tudom, hogy ez a próbálkozás nem sok sikerrel kecsegtet. Ilyenkor jut eszembe némi nosztalgiával a hajdani szolgálati lakásunk egysorüveges verandája - soha annyi virágom nem volt, mint ott...
Tegnap csábítóan napfényes volt az idő, mára viszont az ígérgetések ellenére komoly reggeli fagy és nehezen feloszló zúzmarás köd kergetett be a kemence őrzésére. A zsályák így is szépek, főleg a tarkalevelű változat. Lehet, hogy valami nyáridéző, grilles kaját kéne vigaszul összedobni, zsályalevél-ízesítéssel?
A novemberi szárazságnak hála, egészen mini állapotban fog telelni a saláta és a spenót, mindössze két-három centisek a kis palánták.
Ja és a rukola, akárcsak a rock, örök és elpusztíthatatlan. A második mínusz hétfokos hidegperiódust is lazán átvészelte, és mindennap jut belőle a szendvicsekre.
Földi vagy földönkívüli?
A környéken mindenütt felszántott, felásott kertek, csak nálunk nem történt még semmi ilyesmi… Elmaradtunk a kerti munkálatokkal. Nem volt képem a gyomszárakkal és kóróval teli kertre idehívni a traktorost. Viszont mivel küszöbön a december, a kertet sürgősen elő kell készíteni a szántásra. Két hét óta szinte mindennap ezzel dolgoztam.
Befejeztem elsőként az áttelelőzöldséges kiskertet azzal, hogy átpalántáztam a telelő keleket a szántandó területről a teleltetőre a salátákkal együtt, aztán ezt a részt karóval megjelöltem, hogy a traktoros tudja, meddig mehet el az ekével.
Utána a földben maradt haszonnövények kiásása következett. Volt még szárzeller, ami idén igazán nyeszlett lett. A földicseresznye mellé került, és az teljesen a rovására terjeszkedett, agyonfojtotta. Azért valamennyit így is szüretelhettünk, de az közelébe se ment a tavalyi mennyiségnek.
Volt még szedetlen, másodvetésből megmaradt Amszterdami sárgarépa, egyvödörnyit ástam fel. Retek is akadt még, illetve a póréhagymák, amiknek a hidegek meg se kottyantak. Ezzel a veteményeket illetően végeztem, jöhetett a gaz-és növénymaradványok letermelése. A munka két legnagyobb megakasztója a hideg meg a korai sötét. Egy-két óra áll csak az ember rendelkezésére, hogy mindent elvégezzen. S ezt a zúzmarás köd nem segíti. A hidegben igen utálatos kint dolgozni, és volt, hogy elfutott a méreg: hagyom a pokolba az egészet, majd az eke leforgatja a föld alá a sok szárat, rohadjon el ott, kezicsókolom! Aztán mégis kitartottam, de igen csekély lelkesedéssel, és hordtam tovább félre a gezmeceket, szárakat, kórókat.
Az a tapasztalatom, hogy ez a leszedjem vagy leszántassam/leássam kérdés gyakran megosztja a kertészkedőket. Egy ismerősöm kora tavasztól késő őszig az összes kikelő gazt, lehulló falevelet, a legcsekélyebb szármaradványt is gondosan eltávolít a földről. A gazt nemcsak kihúzza, hanem össze is gyűjti, de nem lekomposztálja, majd visszateríti, hanem elégeti a kert egy eldugott sarkában. A kertje tiszta, mint a patyolat, nincsenek elhullatott magból kelő gazok. Azonban állandóan panaszkodik, hogy a talaj kőkemény, alig terem. Műtrágyával próbálkozik, de az se vezet sok jóra. A föld szemmel láthatóan kizsigerelt. A másik véglet is megtalálható a környéken azoknál, akik a derékig érő gazkórótömeg, csoffadt babszárak, rohadt karalábék, krumplik és kukoricacsökök komplett keverékét leszántatták, mondván „lebomlik, és csak javítja a talajt”. Tény, hogy a bedolgozott szerves anyagok jót tesznek a földnek, de ezzel az eljárással nagy műgonddal elvetették a teljes gazválasztékot, konzerváltak egy sereg kórokozót a jövő évre.
Úgy sejtem, a helyes megoldás valahol a kettő között van. A jó terméshez nyilvánvalóan kell az, hogy a talajból kikerülő szerves anyagok visszapótlódjanak. Ennek a komposztáláson kívül megfelelő módszere az is, hogy az őszi művelés során föld alá kerüljenek olyan növényi részek, amelyek lebomolva ténylegesen gazdagítják és lazítják a –mifelénk amúgy is betonkeménnyé tömörödő - talajt.
Az alábbiakat szerintem nem tanácsos „visszaművelni”:
-beteg növényi részeket: a rohadt krumpli leszántásával csak a jövő évi betegséget lehet megalapozni (ezt a fajta „talajjavítást” a szomszédban láttam, idén nem lett egy normális szem krumplijuk se).
-fásodott gyom-és zöldségszárakat, kukoricacsököt: egyszer-kétszer az utóbbit nem szedtem ki, és utána tavasszal napokba telt, míg megszabadítottam a darabjaitól a kertet. Ráadásul a traktortárcsa a kert teljes hosszán széthúzta a maradványokat.
-térdnél magasabb, magszárral rendelkező gyom-és haszonnövény-maradványok. A felmagzott, önelvető magtömeggel bíró saláta-és édesköményszárak, mákmaradványok éppúgy érdemesek erre, mint a magszóró paprikagyam. Nem kell újravetni az idei gaztermést, és feleslegesen elszaporítani bizonyos veteményeket. Idén három, magszárba ment római saláta a fél kertet telivetette a magjaival, amik gyomként fejlődtek mindenütt.
-diólevél: a diófa alatt mindig sárga és dögleteg még a fű is, csírázásgátló és más egyéb anyagokat tartalmaz.
-tarack. nincs is talán olyan kertész, aki ne vívott volna küzdelmet az újra meg újra kihajtó gyökérdarabokkal!
Ezeket a maradványokat még komposztálni se célszerű fás darabjaik, fertőző mivoltuk miatt. Legjobb elégetni. Ezt én is megtettem egyik este Nyunyi hathatós segítségével, sötétedés után. (Ilyenkor faluhelyt bocsánatos bűn már az égetés, mert sokan szénnel fűtenek, és annak a kénszaga mellett a gyomszártűz gomolygó füstjének bűze elenyésző.) Hogy semmi ne vesszen kárba, az égetnivalót az egyik ágyás közepén halmoztam fel, ott lobbantottuk lángra. Hamuja így a talajt fogja gazdagítani. A nagy letakarítóbuzgalomban még a gereblye nyelét is sikerült kettétörni a szezon végére…
Aminek azonban a talajban van a helye: a tiszta, nem fertőzött, nem magszáras lágy rostú növényi részek. Ebből is akad bőven minden kertben. Ilyenek a tyúkhúr, a sárgarépa, cékla zöldje, a káposzta- és tökfélék levele, kisebb paprikagyomok, avar, kukoricalevél. Igaz, ezek komposztra is mehetnének, ahol a kert számára még értékesebb anyaggá válhatnának, de a lusta megoldás is használ a talajnak, pláne ha kötött. Mindezeket nem gyűjtögettem, ott hevernek a földön, sorsuk, hogy a hantok alá kerüljenek.
Ezek mellett a fahamut is szorgosan hordom hátra a kert korábban kukoricával beültetett részeire. Lassan eltűnnek a gyomszárak, szántáskész lesz minden. Csak a túl masszívan felszegelt paradicsomhálót kell még leszednem, és befejeztem. Jöhet az őszi talajmunka, én meg elvonulhatok az etetőhöz a madaraimban gyönyörködni!
Furmányos tákolmány
A hét első napjaiban a sűrű köd mellett jég „kandírozta” be az egész környéket, fehér burokkal bevonva a pókfonalaktól a kocsiszélvédőkön, kiteregetett ruhán, templomtornyon keresztül a fák ágáig mindent.
Bizony utóbbiról eszembe jutott, hogy az ott keresgélő cinegék sorsa ezzel igencsak mostohára fordult, mert a zúzmara kéregszerűen bevonta a fák ágain levő petecsomókat meg az ott telelő rovarokat, sovány élelemforrásukat. Kell tehát, hogy etessem őket.
Tulajdonképpen már felkészültem erre, jobban, mint tavaly, mert az egyik munkatársamtól vettem élelem gyanánt egy egész zsák – valahol az araki határban csencselt - napraforgót, hogy ne kelljen a vetőmagboltokból kilónként ( és arcátlanul drágán) hordanom a magot. Csak az etetővel volt gond. Jó, hogy megvan a tavalyi kis házikó-etető, de ezt nem találtam elegendőnek. Ezt ugyanis naponta kell töltenem, mert túl kicsi. Sok a madár, reggel mindig rohan az ember, este meg nemegyszer koromsötétben roszog haza, és tavaly is volt, hogy emiatt egy-kétszer elfelejtettem az etetőt utántölteni. Ha a ember már etet, akkor muszáj mindennap kaját kirakni, igaz, tavaly a kimaradáskor a kiakasztott madárkalácsok és búza végett nem maradt csőr éhesen. Így most olyan etetőt akartam, amelybe jókora mennyiségű, több napra elegendő magot beletölthetek. Már tavaly is szerkesztettem egy ilyen utántölthető etetőt, de az PET palackból és rossz műanyag tányérból madzaggal volt összetákolva, és két nap után szétesett. Szerettem volna valami szép, természetes anyagból való házikót, de fa megmunkálására nem mertem vállalkozni. Valami ház körül elfekvő anyag felhasználásával szerettem volna a nagy tervet megvalósítani, olyannal, amelyet nem kell festegetni, hosszasan megmunkálni, hanem azonnal üzembe helyezhető nagy etetőt lehet kialakítani belőle. Nézegettem PVC-csődarabot, műanyag vödröt és hasonló hentergő öblös tárgyakat.. Egy se felelt meg valahogy a gusztusomnak: túl kicsi, gyenge, túl nagy, kezelhetetlenül vastag anyagból levő. Végül megakadt a szemem az udvar egyik sarkában ácsorgó műanyag krizantémcserépen. Ez az a hosszúkás, zöld edény, amelyben a sírokra szokás beültetni novemberben a nyíló, eleven krizantémtöveket, váza alakú, az alja és az oldala lyukas.
Ez kellett nekem! Már tudtam is, hogyan lesz ebből etető. Maga az edény
Végül meglett a „remekmű”. Elég ócska tákolmánynak tűnik a sok profi madarászfelszerelés mellett, de azért leírom, hogyan hoztam össze. Hiszen ha belegondolok, ennél olcsóbban és kevesebb munkával nemigen tudtam volna egy aránylag elfogadható külsejű és nagyméretű etetőt összehozni, anélkül, hogy kékre-zöldre vertem volna az ujjaimat a kalapáccsal, vagy tönkretettem volna egy egész sereg jobban is felhasználható faanyagot.
Tehát az etető teste - a sírcserép- megvolt, alulra kellett egy tálka, amely a kiszóródó magokat összefogja. Először az udvaron kerestem valami kimustrált tányért. A szóbajöhető edények közt volt félrehajított macskatányér, festékesvödör teteje, Nyunyi elfeledett homokozólábosai. Egy se volt jó, végül a spejzban kezdtem kutakodni, ahol egy ládában a műanyag ételesdobozok vannak. Én nem tudom hogyan, de nálunk hatalmas seregek vannak tetőtlen dobozokból és doboztalan tetőkből, ezek közt keresgéltem. És itt lapult a megoldás egy legalább tíz éve alátét-tányér nélkül hentergő, összekaristolt tányérfedlap képében. A megfelelő tetőt is megtaláltam, ami egy nagy, négyszögletes dobozát vesztett mélyhűtődobozfedél lett. A felfüggesztésre tökéletesen alkalmasnak találtam a múlt héten felújított ruhaszárító még aránylag hosszú és erős, de kidobásra ítélt köteleit. Megvolt tehát az alapanyag, most már csak azt kellett kigondolnom, hogyan erősítsem egymáshoz a majdani madáretető egyes darabjait. Tanultam a tavalyiból – hogy az ócskán tákolt etető hamar szétesik - , így az összeállításhoz Laci szerszámosszekrényében kezdtem kutakodni. A tömérdek csavar, rozsdás szegek, tiplik, ütvefúró, szerszámkofferek, ragasztók, és barkácshajlamú pasiknak való mittudoménmicsodák világából csavarokat, anyákat és 13-as villáskulcsot böngésztem elő.
Aztán nekikezdtem a „nagy műnek”. Először is alaposan lesúroltam és kiszárítottam az összes alkotóelemeket, a csavarokat meg is zsíroztam. A zöld, aljzatnak szánt lapostányérnak kimértem nagyjából a közepét, rátettem a cserepet, és a cserép lyukain keresztül alkoholos filccel megjelöltem azt a két pontot, ahol össze akartam erősíteni a cserepet a tállal. Aztán megtüzesítettem egy régi kést, és a tányéron megjelölt két pontot a forró késsel kifúrtam (szó se róla, elég randán).
Utána a cserép aljának – és vele egyszerre az aláttéttálcának a frissen fúrt lyukain átdugtam a két jókora csavart, és az anyákat rátéve jól beszorítottam azokat. Na ez sokkal masszívabbnak tűnt a tavalyinál.
Utána a felfüggesztést gondoltam ki. Ehhez a cserép felső szélének két szemközti oldalán szintén forró késsel két-két lyukat fúrtam, és befűztem rajta két jó hosszú ruhaszárítókötél-darabot.
Végül a fedlapot erősítettem fel. Azon négy lyukat fúrtam. A négy nyíláson kihúztam a felfüggesztőzsinegek két-két végét, fent összebogoztam, és ezzel meg is lett az új etető.
Persze rögtön teszteltem is: megtöltöttem magokkal. És ekkor vettem észre, hogy a cserép oldalán levő nyílások túl kicsik, a napraforgó csak akadozva jön ki rajtuk.
Így újra megtüzesítettem a kést, és a lyukakat forró késsel megnagyobbítottam (ekkor már az egész lakás bűzlött az égett műanyagtól). Most már a madarak minden gond nélkül kiszedegethették a magokat.
Másnap „élesben” is bemutatkozhatott az új etető, hamar megtalálták a cinkék. Még a tavaly megszokott helyen – a körtefán – függ, de már kinéztem egy másik ágat neki a szomszéd kerítést határoló akácok közt. A körtefa alatt ugyanis állandóan ott téblábolnak kövérre hízott macskáink, és ha sok madár röpdösött az etető körül, mindig felmásztak a törzsön. (Régen volt egy macskánk, aki rendszeresen beült az etetőbe aludni.) Remélem, azért a kis drágák az akácra nem másznak fel, talán féltik annyira a tappancsaikat a tüskéktől. Amellett meg (a hátsó szándékom mindig megvan) az akácfákat sokkal jobban tudom lesből fényképezni…
Hamarosan kiegészítem az etetőt házi madárkalácsokkal is. A héten pedig tesómmal úgy beszéltük meg, hogy nála is megnézem, milyen gezmecek vannak náluk a sufniban félredobálva, amelyek madáretetőként még új életet kezdhetnek. Hamar eldöntötte: neki is ilyen önetető kell!
Feliratkozás:
Bejegyzések
(
Atom
)
Bejegyzések
6 megjegyzés :
Megjegyzés küldése