Egyik este - a csoda tudja, miért - lapozgattam A technika krónikája című méretes könyvet. Benne évszázadokra, évtizedekre, majd évekre lebontva szerepelnek a szerzők által a megjelölt időszakokban az emberiség számára legfontosabbnak ítélt találmányok. Az 1849-es évnél az alábbi érdekes sorokat olvashatjuk:
"Egy kertész feltalálja a vasbetont
Joseph Monier 26 éves kertész feltalálja a monírozást. Ezen a beton vasrudakkal történő megerősítését értik. (...) Monier a vasalás elvét magában a természetben figyelte meg. Mint kertész megállapította, hogy a növények kevéssé terhelhető szöveteiket beágyazódott szívós, rugalmas vagy megfásodott szálakkal, esetleg szabályos rácshálóval merevítik.
Amikor aztán betonból próbált virágtartókat készíteni, nagy sikerrel alkalmazta a később az egész világon róla elnevezett Monier-vasat. (Más változat szerint pusztán idegesítette, hogy vashálós virágtartói megrozsdásodnak, ezért vitt fel egy betonréteget. )
Monier találmánya nélkül a későbbi korok hatalmas betonépítményeit el sem lehetne képzelni."
Hirtelen eltöltött a csodálat ez iránt a jó szemmel és kiváló anyagismerettel rendelkező kertész iránt, Mindamellett van valami bűbájos abban, hogy a virágládák rozsdamentessé tételének ötletéből később egész világvárosok épültek fel... Lehet, hogy ez egy építészmérnöknek nem olyan lenyűgöző, de rám a meglepetés erejével hatott.
Egyben nosztalgikus hangulat is eltöltött. Pont tíz éve, hogy kedves Jani sógorom tanítgatott egyszerűbb vasbetonszerelési munkákra, amikor tesómék háza épült. Amit ott tanultam, nem felejtettem el a saját házamnál sem, mennyit pepecseltem a koszorúbetonhoz a vasszerkezettel, atyaég! Gondolom, kertbirtokos kedves olvasóinknak nem kell bemutatni, hány helyre kellett még vasbeton a háznál és a kertben, meg mindennapi életünk során. És mindez egy kertész leleményességéből eredően.
