Etetőmre nagy számmal jönnek ezek a kis madarak. Félénkek, a sűrű ágak közt bujkálnak, csak jellegzetes hangjuk árulja el, közelednek. Hogy mifélék, Schmidt Egon Madárlexikonja írja le:„Zöldike (Carduelis chloris). A kertekből és a téli etetőről jól ismert, vaskos csőrű, a kanárira emlékezető madár. Hossza 14,5 cm. A hím felül szürkével árnyalt sötétzöld, farcsíkja, felső farkfedői és egész alsóteste sárgászöld, a hasoldal és az alsó farkfedők színei a legélénkebbek. Kézevezőinek külső zászlaja élénk sárga, ez a csukott szárnyon hosszúkás tükör formájában jelentkezik, karevezői sötét szürkésbarnák. Farka kimetszett, a középső tollak barnásfeketék, a többinek tövi része sárga. A tojó a hímhez hasonló, de felül barnás alapon hosszanti csíkokkal mintázott, farcsíkja zöldessárga, szárnyán, farkán és alsótestén a sárga szín jóval halványabb, mint a hímnél. A fiatalok barnássárgák, felül és alul barnásfekete szárfoltokkal mintázottak. A hím éneke rövid hangokkal, trillákkal tarkált, egyes öreg példányok a kanárival vetekedhetnének. Rendszeresen utánoznak, nagyon gyakran az erdei pinty, a csuszka vagy a fekete rigó énekéből vesznek át rövid részleteket. Jellemző a hím nyújtott, betűkkel nehezen visszaadható, a madarászok által „zsírozásnak” nevezett, „zsííííír” hangja. Gyakran nászrepül, ilyenkor énekelve, a denevérekre emlékeztetően szárnyalva kering a revír felett. Hívogatója „gik-gik”, ezeket a hangokat is gyakran belekeveri az énekébe. A legészakibb tájaktól eltekintve egész Európában fészkel, hazánkban is gyakori madár. Ligetes erdőkben, parkokban, kertekben, öreg temetőkben, a folyókat kísérő ártéri erdőkben, szőlőhegyeken, gyümölcsösökben találkozhatunk vele. A hazai állomány nagy része ősszel Dél-Európába vonul, a többi itthon telel, hozzájuk északabbról érkező zöldikék csapódnak.
A párok évente kétszer, áprilisban és nyár folyamán költenek. Enyhe időben a hímek már tél végén énekelnek, a párok az ilyenkor még csapatban járó madarak között alakulnak ki. A hím keresi a fészekhelyet, fűszálakat nyújt át a tojónak, vagy a fészekanyagot a csőrében tartva, félhangos „dididididi” hangokkal csalogatja párját a kiszemelt helyre. Az első költésre többnyire tűlevelű fát vagy bokrot választanak, néha fatörzsre futó repkény közt találnak alkalmas helyet a fészek számára. A tojó egyedül épít a hím énekelve követi. A fészek anyaga moha, növényi szálak, gyökerek, száraz levelek, vékony gallyacskák, a csészét finom gyökér-és fűszálakkal, szőrrel, tollakkal béleli. A többnyire 5, piszkosfehér alapon mintázott tojás mérete 20X15 mm. Csak a tojó kotlik, a hím eteti. A fiókák 12-14 nap alatt kelnek ki, a tojáshéjakat a tojó elviszi vagy kidobálja a fészekből. Az első napokban sokat melengeti a kicsinyeket, később már mindkét szülő etet. A begyükben tárolt, nyállal kevert felpuhult magokat és zöld növényi részeket visszaöklendezik, és a nyelvük segítségével nyomják a fiókák torkába. Az elő 9-10 napon tisztán tartják a fészket, az ürüléket elnyelik vagy elviszik, később azonban a fiatalok már etetésen kívül is ürítenek, és a fekete-fehér csomócskák többnyire a fészek szélén maradnak. 14-17 naposan repülnek ki, előtte egy-két nappal már a fészek peremén üldögélnek. Ha a tojó már a második költéshez készülődik, a hím vezeti és eteti őket. Körülbelül két hétig maradnak együtt, de ha az öreg madarak nem kezdenek újabb költésbe, a család akár szeptemberig összetarthat.
A zöldike szinte kizárólag növényi eredetű táplálékkal él, mindenekelőtt különböző magokat fogyaszt. A rokon fajokhoz hasonlóan rendszerint többedmagával keresgél. Főként gyommagvakat eszik, rovartápláléka elenyésző. Télen rendszeresen látogatja az etetőket, a napraforgószemeket erős csőrével szétmorzsolja, a héjdarabkákat oldalt kiköpködi. Hazánkban védett."
Ez a kis szemelvény mindent elmond, én csak annyit tudok hozzáfűzni, mit művel az etetőn.
Először is: igen félénk: ha valaki az etetőhöz közelít, már el is röppen. Az etetés megkezdése után már az első napokban jöttek, de rejtőzve. A kis csapat a szomszéd eperfájáról érkezik az etetővel szemközti orgonabokorba, és onnan óvakodnak elő, gyakran verebekkel együtt. Közeledésüket viszont az a jellegzetes „zsíííír” hang mindig elárulja. Leginkább a földön keresgélnek, kis csapatuk így is mindig együtt marad. A zöldikelányok nem feltűnőek, sárga szárnycsíkjuk alapján azonban jól meg lehet különböztetni őket a hasonló, egyszerűbb tollú kis madaraktól.
Egy - egy vagányabb hím felszáll, kutat a magok közt, ott vigéckedik a magasban, lehet, hogy villog a csajoknak?
Más madárfajtákkal együtt is kiül az etetőre, de tolakodásban, vagdalkozásban sose vesz részt.
A hím igen feltűnő, Nyunyi el is nevezte „aranymadárnak”. 
Van még egy sárga madárka az etetőn, ez a citromsármány. Színük igen hasonló, de a küllemük egész más.Itt tűrhetően meg lehet őket különböztetni: a bal felső sarokban a zöldike, jobbra hátul a citromsármány. (Sajnos a képek nem lettek olyan élesek, mint szerettem volna, mert igen félősek a drágáim, és csak messziről tudtam fényképezni.)
Valahol azt hallottam, hogy a zöldike a veréb után a leggyakoribb kismadár Magyarországon. Ehhez képest túl sokszor nem láttam, biztos elbujkálgat a fákon, növények közt. Öröm, hogy az etetőn találkozhattam vele, és megismerhettem közelebbről, mert így máskor, ha hallom a hangját, vagy meglátom valahol, rögtön tudni fogom, ki ő. És eszembe jut: jövő télen tali, kismadaram, nálunk az etetőn!
Reggel és kora délután, szinte óramű pontossággal, egyszerre érkeznek. Számban a verebek után a tengelicek következnek. Nem erőszakosak, nem taszigálják félre a többi madarat, de addig el nem mozdulnak, amíg jól nem laknak. 
Így volt, hogy fél órán át bent kotlott egyik-másik az etetőben, és mindent tömött befelé, amit csak talált, itt éppen szotyit. 
Mikor mindegyiküknek degesz a gyomra, együtt állnak tovább. 
Biztos, hogy az elkövetkezendő év során találkozom még velük, főhadiszállásuk Hédiék mellett, az akácos kiserdőben van, onnan járnak át hozzánk kosztra. Talán nálunk is fészkelnek majd egy szép napon!
