Február közepe van,

...és mindenki tavasz után áhítozik. Bizony, volt hogy ilyenkor már nyíltak az év első virágai, és kiskabátban bicikliztünk. De a tél még tart: mifelénk negyvenhatodik napja hó fedi a tájat, és plusz három foknál melegebb nem volt. Kaptunk hóvirág helyett a héten kemény fagyokat, havazást, viharos szelet, tömegközlekedést hókotrós felvezetéssel, járhatatlan utakat. A fákon, épületeken életveszélyesen csüngenek a hatalmas jégcsapok, hókupacok.A vihar csuklóvastag faágakat tört le az öreg fűzfáról. Sajnos ha a fát jobban megszemléli az ember, láthatja a száraz ágakat. Valószínűleg beteg a fa belsejének egy része. Tavasszal sajnos le kell botolni a fűzfa koronáját, valószínűleg teljesen, hogy megújuljon. Nem véletlenül költöztek bele ezek szerint a nagy fűzfarontó lepke hernyói!

Hogy a kertben mi van, fogalmam sincs, a vastag hópaplan mindent befedett. Csak a palántaneveléshez szükséges földet kapartam össze, de az olyan volt, mint a hamu, a fagy felaprózta a nagy rögöket. Könnyű dolga lesz a kultivátornak, és talán nekünk is az első kapavágásoknál.

A héten tervezem a paradicsomvetést. Bár Lugas F1-et még nem vettem, a ládák földje már melegszik neki, éppúgy a Kecskemétinek, a saját szedésű koktélparadicsommagnak, a lukulluszparadicsomnak, a tigriscsíkos és sárga, illetve a román csíkos paradicsomnak.

Az az egy örömteli,hogy a következő napokra már masszív enyhülést ígérnek az időjósok. Jó is lesz kicsit kimenni, remélhetőleg nem zuhogó esővel érkezik majd a melegebb levegő. A hirtelen olvadás úgyis lehet, hogy masszív belvizeket-árvizeket fog okozni.

Az etetőn a forgalom erősebb a szokásosnál, a hó és a hideg kiéhezteti a madárkákat, megdöbbentően sokat esznek. Az etető alatti szemeket a hó újra meg újra betakarta, a földről szedegető madárkáknak külön tálas "padlószinti" ideiglenes etetőt helyeztünk ki.

Egy kis tavasz-ígéretet hoz az is, hogy a barkafűz már dobja le kemény, barna rügyhéjait, és már mutogatja fehér pihéit. Aprócska tavasz ez a nagy fehérségben, de hát valahol el kell kezdeni... Örüljünk neki!

Citromsármányok

Ezek a kismadarak úgy érkeztek hozzám az etetőre, mint egy ismeretlen világ küldöttei. Lehet, hogy ez egy kicsit furán hangzik. A sármányokkal a képes határozókönyvet lapozgatva úgy voltam korábban, hogy biztosan valamilyen édes kismadarak a sűrű erdő mélyén, úgyse fogom meglátni őket soha, és kezicsókolom, ámen. (Ráadásul mifelénk "sármánynak" csúfolják a magukat szentnek megjátszó, közben meg enyhén szólva laza erkölcsű hölgyeket.)

És egy ragyogó téli napon szinte a cipőm orra alól szállt fel az etetőnél két sárga kimadár. Én, a nagy hozzáértő, rögtön kineveztem őket "csíznek", de a dolog így se stimmelt, nem passzolt rájuk a leírás. A nyomozásban újra csak Schmidt Egon Kossuth - díjas író természetszerető sorai segítettek. Mint annyiszor, megdöbbentem: újra olyan dolgot fedeztem fel, ami tulajdonképpen az orrom előtt volt, de nem vettem észre. Ezért már érdemes volt elkezdeni a madáretetést.

Nos, nézzünk a határozókönyvbe, ismerjük meg ezt a tarka madárkát.

"Citromsármány (Emberiza citrinella)

A házi verébnél valamivel nagyobb, hossza 16,5 cm. A hím feje sárga, pofáin U alakban hajló minta látszik, háta rozsdás árnyalatú barna, rajta sötétebb hosszanti foltokkal. A farcsík élénk rozsdavörös, a faroktollak feketésbarnák, a szélsők részben fehérek. Alsóteste sárga, a mell oldalain vörhenyes foltozás van. A tojó feje nem olyan élénk sárga, pofáin a rajzolat alig látszik. A fiatalok alsóteste erősebben csíkozott. Szinte egész Európában fészkelő madár, hazánkban is gyakori.

Erdőszéleken, kis alföldi akácosokban, a folyóárterek közelében, bokros domboldalakon, erdei irtásokon márciustól hallahtjuk a hímek egyszerű >>ci-ci-ci-ci-ci-cűűűűűű<< énekét. Inkább kóborló, mint vonuló madár,télire csapatokba verődik, számuk az észak felől hozzánk érkezőkével növekszik. A párbaállás és a revírek kialakulása erősen függ a mindenkori időjárástól. Enyhe telet követően már február második felében, egyébként márciusban látjuk őket a költőhelyeken. A párok évente kétszer, április-májusban, illetve júniusban költenek. A fészek helyét a tojó választja ki, erdőszéleken, bokros patakparton, nagyobb erdei tisztások szegélyein. Egy alkalmas, jól elrejtett talajmélyedésben különböző növényi anyagokból, száraz fűszálakból, gyökér-és háncsdarabkákból egyedül építi egyszerű fészkét. Ahol mohát talál, azt is felhasználja, a csészét finomabb fűszálakkal és gyökerekkel, néha növényi pihékkel, tollakkal béleli. A fészekalj 3-5, vörhenyesfehér alapon foltozott és zegzugos vonalkákkal is tarkált tojásból áll. Méreteik 21X16 mm. A tojó egyedül kotlik, párja a közelben, magasabb faágakon ülve énekel. A fiókák 12-14 nap alatt kelnek ki, a tojáshéjakat a tojó elnyeli, vagy elhordja a fészektől. A kicsinyeket az első napokban anyjuk sokat melengeti, később mindkét szülő etet. A fiókák ürülékét az öreg madarak az első napokban elnyelik, később többnyire elviszik a fészektől. A fiatalok 12-13 napos korukban még röpképtelenül hagyják el otthonukat, szüleik még két hétig etetik őket.17-18 naposan kezdenek önállóan táplálkozni.

A citromsármány magevő madár, nagyon sok gyommagvat fogyaszt, fiókáit viszont nagyrészt ízeltlábúakkal eteti. Különösen sok légyfélét és lárvát, lepkehernyókat és bogarakat hoznak a fészekhez, de félig érett gabonaszemeket is etetnek. Hazánkban védett."

Még néhány érdekesség, szintén Schmidt Egontól, de a Csodálatos madárvilág - Légből kapott igaz történetek című könyvből:

„A hazánkban élő sármányok nagyjából veréb nagyságú madarak, a nyílt területek lakói, ahol apró magvakkal és rovarokkal táplálkoznak. Vannak köztük vonulók (kerti sármány), részleges vonulók (nádi sármány), kóborló fajok (citromsármány, sordély).
Folyóártéri erdők szegélyén, kis alföldi akácfoltok közelében, bokros vágásokban járva márciusban már mindenfelé hallhatjuk a a citromsármányok jellegzetes „ci-ci-ci-ci-cűűűűű”-vel visszaadható, egyszerű, de kedves kis énekét. Ilyenkor még gyakran csapatokban járnak, és nem egyszer más fajokkal, mezei verebekkel, tengelicekkel, kenderikékkel, fenyőpintyekkel társulva keresgélnek a gazos földeken. Télen a településeken is felbukkannak, előszeretettel keresik például az istállók és szalmakazlak környékét. A havas faágakon ülve alig várják, hogy kihordják a friss trágyát, és azon nyomban ellepik a gőzölgő kupacokat. „
„…. A citromsármány elsősorban a talajon fészkel. A Lengyelországban vizsgált 379 fészek 71 százaléka épült ilyen módon, a fű között lévő talajmélyedésben, ez az arány feltehetőleg nálunk is hasonló lenne. Ennek a fészkelésmódnak persze számos kockázata van. A tojások és a fiókák gyakran pusztulnak el természetes ellenségek, görény, menyét, róka, vaddisznó, a települések közelében házi macskák tevékenysége következtében, de hirtelen jött nagy záporok is megsemmisíthetik a fészekaljakat.
Szerencsére a párok ilyen esetben nyomban pótköltést végeznek. A citromsármány ma gyakori madár Magyarországon, a becslések szerint majd 400 000 pár fészkel és ez a szám remélhetőleg a jövőben sem változik.
Sövények, bokros árokpartok mentén, akácosok szegélyein költenek, ahol viszonylag ritkán kaszálnak, de ezek a területek mentesek a számukra káros egyéb emberi tevékenységektől is. Segítik a citromsármányt a más madarak számára katasztrófát jelentő tarvágások, ahol a természetes felújulást követően az első megtelepedők közé számítanak. De költenek a magasfeszültségű vezetékek számára az erdőkben vágott széles, bebokrosodott nyiladékokban és a települések szegélyein is.”

Ezek szerint túlélőmester kismadaraim beazonosításában végül az a bizonyos sárga alapon fekete U alakú folt segített.

A hímen:A tojón:Mindig a földről szedik fel a magokat, keresgélnek a szotyik közt, de úgy láttam, nehezen bontják ki, így inkább a búzára nyomulnak. A képen, ha jól megnézzük, az előbbre levő, egyszerűbb tollú tojó csőrében több szem búzát láthatunk.

Mindig páronként érkeznek, sosem csapatban, és nem is szólóban. Hosszasan szemlélődnek a körtefán, aztán amikor úgy látják, hogy tiszta a terep, rávetik magukat gabonaszemekre. Talán az egyik legkevésbé félénk madár, egész közelre bevárja az embert. Ha macska jön, akkor csak felugrik a fára, vagy bebújik a bokorba, de nem kezd pánikszerű menekülésbe, messzire repülve. Szívesen szedeget együtt más madarakkal, verebekkel, zöldikékkel, pintyekkel, de a rajzó madárcsapatban is szorosan egymás mellett eszegetnek a párok.

Még sose láttam, hogyaz etetőn kutatgattak volna, bár szívesen elücsörögnek a fa ágain, amelyen az etető függ. Jóllakva a fán is egymás mellett ülnek, mint egy-egy kis szerelmespár, a hím dalolgat szíve hölgyének.

Voltam olyan szerencsés, hogy lássak különleges madarakat, kócsagféléket, fekete gólyát, ritka sasokat, búbos bankát, de erről a csíkos aranycseppről azt se tudtam szinte, hogy létezik. Bár nem számíthatok arra, hogykertünk állandó lakója legyen, hiszen a bokros-cserjés erőszél a hazája, remélem, jövő télen ismét megérkeznek ezek a kis szerelmespárocskák az etetőre, hogy gyönyörködhessünk bennük!

Az utóbbi időben...

... nagy-nagy örömet jelentett számunkra, hogy sok-sok új olvasót üdvözölhettünk. A mai reggelen Mammkát köszöntjük sok szeretettel és egy kis nyári hangulattal: Duna-parti mocsári nősziromcsokorral.

Olvassuk tovább a Magyar Házi Gazdasszonyt!

Az „I. Rendre tett” leveles zöldségeket ismerhetjük meg.

§.136.

I. A’ Leveles Zöldségek közt első a’ Saláta. Ez a’ plánta ha százváltozásokból állis: mégis tsak két rendre oszlik, u.m. Nyári, és Télisalátára. A’ Nyárit ősszel, és Tavasszal minden holdnapban vetik, és kiplántálják. Nyárban már nints hozzá nem is betses. A’ Téli Salátát Sz. Mihály hétjében vetik, és Novemberben, vagy a’ki akarja, Mártiusban vagy sokszor Aprilis elein elplántálja; hamar fejbe megy. Egyik bokor, a másiktól egy lábnyomra legyen: gyakran kell porhálni: de a’ földet nem kel a levelek közé pergetni, és öntözni nem lehet restelleni. Ezt a’ négy jegyzést minden Saláta fajtra nézve szükség megtartani.
2. A’ Káposzta nemek sokak: de a’ Gazdasszonynak tsak e négyre van leginkább szüksége: u. m. Fejes, Kél, Kárfiól és Karalábra. Termesztése mind a’ négynek egyforma, és kövér, nedves, de nem vizes földet szeret. Körülötte a’ Gazdasszony ezeket jegyezze meg.
a)Mind a’ négy nemek elszoktak fajúlni. A’ Fejes káposztát hat esztendőnél tovább ritka helyen lehet egyféle magról egyenlő haszonnal vetni. A’ Kél, és kivált a Karaláb magot, minden harmadik vetésre ujjonnan kell meghozatni. Kárfiól magot ritkán lehet 10. esztendőben is egyszer a magunk terméséről szedni üvegház nélkűl. Ha az Ősz hosszú, és meleg, igenis.
b) Mind a’ négyet gyep, vagy égett földbe kel vetni, és ha lehet a’ mezőn. A’ trágyás földben többnyire a’ bolha megeszi. A’ bolha ellen nints jó orvosság. A’ legjobb az, ha napjában 5-6szor megöntözzük, mikor a’ nap süt, de ha borongos idő jár semmitse használ, sőt árt. Későbben jobbnak találtam a kikelt gyenge palántát a’ balha elen 8-10 órakor gyikinnyel betakarni, és azt délutánni 4. óráig rajttartani.
c)Jósef nap tájban kel először vetni, ha az idő engedi, és Aprilis elején ismét: mert könnyen Plánta nélkül marad a’ Gazdasszony, ha tsak egyszer vet. Télre valót, Kélt, Karalábot, és Kárfiólt Junius közepén kel vetni; és ha nints hozzá szerentse: két hét mulva újjra kel vetni;és Augustus elején elplántálni. Az Őszi, és igen koránvaló vetés üveg ablakok nélkűl, sőt még ígyis hijjában való törekedés: mert ezek a plánták meleg, kövér időt kivánnak, a’ vigan növésre: és nem szeles vagy hideg napfényt. A’ magot ritkásan kel vetni, és a’ tenyérrel jól lenyomogatni, kivált ha a’ főld ritka természetű, és felül osztán puha földdel egy kisújnyi vastagon beteríteni, és újjra végig nyomogatni. Igy egyenlően kikél mindenik.
d) Mindenik alá ásoval kel a földet háromszor felásatni, a’ mint fellebb mondám, és nem szántani, vagy kapálni.
e) Olly ritkán kel plántálni, hogy egyik a’ másiktól jó két láb nyomra essék: de a’ lábnyomot a’ legnagyobb Férjfi Csizmáról vegyék az Asszonyságok, és nem a magok Czipellőseiről.
f) Az elplántálás után 10-14 nap múlva meg kel porhálni. Két hét múlva pedig gyengén feltölteni. Mig fejbe nem megy: többször kel kapálni és a Gaztól tisztítani. Öntözni tsak akkor hasznos, ha a’ nagy szárazság miatt ki akar égni: egyébként az öntözés tsak férget, és hangyát szaporít.
g) mikor fejbe kezd menni a’ Fejes, és Kél, a’ Kárfiól pedig virágozni akar: a’ sok levelet alólról le kel szedni, ha sok az eső.
3. A’ Spárga. A’ki ezt akarja termeszteni, ezeket tartsa meg:
1.A’ Spárgás Ágyakat, mikor már a’ Kórók megszáradtak késő ősszel meg kel kaszálni, ásóval kártétel nélkül jó méllyen felásni, és hosszútrágyával jól megteríteni, és így hagyni tavaszig.
2.Tavasszal, mihelyt az. Idő nyilik, a’ trágyát le kel róla húzni, és igen vigyázva megásni. A’ ki porhanyóval terítette be; az ássa alá, és ne húzza le.
3.Ha már hajtási vagynak: egy bokorról egy két szálat le lehet metszeni, valamivel a földszinén alól: és idő mulva ismét igy tselekedni. A’ ki kiméllés nélkül lemetélli minden hajtásit, a’ Spárga ágyat elpusztítja. Azon kel tehát lenni, hogy minden bokrban hagyassék három négy erős szál: mert ezeken él a’ Spárga. Ezeket nyárban se kel lemetszeni egész késö őszig, a’mikor már megszáradnak.
4. A’ gaztól, vagy gyomlálás vagy kapállás által egész nyáron igen tisztán kel tartani.
5. a’ ki először a’ kertbe bevinni akarja: a’ földet készítse el hozzá: Ez úgy esik meg, hogy a). Az ágyakat ki kel mérni, két lábnyom szélesen, és ugyan két lábra kiásni b).Ezen árok fenekét egy lábnyomig vagy venyitsével, vagy szalmás trágyával keménnyen meg kel végig tapodni.c). Ezen felül jó földet kel 5-6 tzól vastagon teríteni d). Ezen jó főldre lehet osztán a’ gyökereket lerakni e).Egy bokorba legfelebb is tsak három tövet lehet letenni. f).Egyik bokor a’ másiktól jó két lábnyomra esik g).A’ki tövet nem kaphat, a’helyett a’ d). betű szerint 3-4 szem magot teszen egy bokorba, és vékonyan földdel betakarja. Ha már a’ plánta nagyobbatska: lehet a’ gödör, vagy árokba több földet hányni, a’ gaztól tisztántartani, és télre trágyával beteríteni. Ez mnden idén így megy míg a’ vetett spárga negyedfűre nem jut: a’mikor már a’ hajtások vastagok. h).Asztalravalót tehát a’ negyedik idén lehet rólok lemetélni azzal a’ vigyázással, a’mellyet elébb a 3 szám alatt javasoltam. Ide egyéb mesterség nem kel.
4.A’ Sóskáról azt jegyzem meg, hogy azt minden 3-dik idén ki kel szedni, és tágasan máshová elültetni: külömben elborítja a Perje.
A következő fejezetben „A’ második Rendben álló Gyökér, és Hagyma Zöldségekről” fogom idézni Nagyváthy Jánost.

Köszöntő és blogajánló

Négy új olvasóva gyarapodott a héten az idelátogatók köre, őket szeretném köszönteni és a blogjukat a figyelmetekbe ajánlani.  Viktória Straub,  Éva Csonka  ( Csé,  blogja a Magvetéstől virágzásig), aki erkélyen kertészkedik, InLandir, csatlakozott hozzánk, akinek profi kertesblogja - Konyhakert természetesen nagyon kellemes és hasznos olvasmány. Mammka kuckójában pedig biztosa sokan jártak már.  Sok szeretettel köszöntünk Benneteket nálunk.  Remélem, tudok egy kis jókedvet csempészni az oldalraegy tavaszt idéző nárciszcsoporttal.

Bevégeztetett...

... az amatőr kertész lustálkodása. Nálam is megkezdődött a kerti szezon azzal, hogy jópár ládát, kiwisdobozt, cserepet betöltöttem földdel, és besorakoztattam mindet a folyosóablakba. Körülbelül húszféle növényt fogok előnevelgetni, ezért biztonság kegvéért huszonöt fajtának készítek elő helyet. (Hátha találok még - tesóm szavaival élve - valami jópofa vetőmagot...) Ez a fajtaszám elsőre igen nagynak tűnik, de ennek a nagy része paprika és paradicsom. Kell néhány edényke még, hogy a házi szedésű magok csíraképességéről meggyőződhessek. Én nemcsak ládákat, hanem két liter űrtartalmú fagyistégelyeket használok a palántaneveléshez, ezek aránylag könnyebben mozgathatók, pont három darab fér el egy alátétre, és legalább olyan tartósak, mint a balkonládák. A föld nálam kis rész homok, fele kerti és fele virágföld keveréke. A kerti földdel szerencsém volt: a múlt héten többvödörnyi mennyiséget sikerült kinyernem a kertből. A napközbeni egy-két fok "melegben" a kerti szántás kipúposodó rögein olvadni kezdett a hó. Az előbukkanó földhantok teteje szépen megszáradt, innen tudtam a szükséges kerti földet kitermelni. Közben meggyőződhettem arról, hogy a téli fagyok igencsak szétaprózták a rögöket, a talaj egészen hamuszerű lett. És szerencsém volt: 24 óra múlva 19 centis hóréteg fedte be a kiálló rögkupacokat. A ládákat elmostam, kitisztogattam belőle a földmaradványokat, aljukra nagyszemű sódert voltam kénytelen tenni (a finomabb reménytelenül hozzáfagyott a földhöz), és erre jött a földkeverék. Némi állott vizet kaptak még a ládikók, és mehettek a "melegedőbe". Pár nap eltelte után került sor a vetésre, amiben természetesen Nyunyi is részt vett. Sajnos olyan buzgalommal vetett, mint egy sztahanovista élmunkás, így mire észbekaptam, hogy le kéne fotóznom a magokat, mindent a földbe kevert. Vetettünk szárzeller-magot: ezt a ládában sikerült csak lefényképeznem. Tesóm képe (márminthogy nem a pofalemeze, hanem a zellermagokról készült) szebb.A földbe került még a szamóca magja:Az ember mindig a gyümölcsön látja ezeket a csepp, piros magokat, így a földbe keverve kicsit furán néznek ki. Nagyon lassan csírázik, a nyári kiültetéshez már most el kell vetni.

Vetettünk évelő színes margarétát, ezt csak egy kis cserépbe. A többi tégelybe hagymafélék magjai kerültek. A póré alap volt, ezt mindig palántáról nevelem, de idén kísérletképpen vörös-és lilahagymát is előhajtatok, hátha palántanevelésükkel sikerül kiküszöbölnöm kisdedkori kerti gyöngélkedéseiket, s sikerül a kötött talaj okozta lassú fejlődést kiküszöbölnünk.

A vetés után spricnis locsolás következett. A locsolásnál igen fontos, hogy ne hideg csapvízzel öntözzünk! A hideg víz úgy hat a csírázó kis növényekre, mint amikor a negyven fokban lehajtunk valami jeges italt. Az arra érzékenyeknél garantált a torokgyulladás. A kis növények is könnyebben betegszenek meg a rájuk zúdított hideg folyadéktól. Ezért palántanevelés előtt már napokkal elkezdem a vizet "bugyvasztani", magyarul: öntözővíznek mindig állott vizet használok. Ha éppen ilyen nincs, engedhetünk a csapból esetleg langyos vizet az öntözéshez, de ezzel a módszerrel meg könnyen - már egész langyos víznél is - megfőhetnek a gyenge csírák. Úgyhogy legjobb, ha gondoskodunk előre poshadt vízről is. Után az összes tégelyt nejlonnal lekötöttem, s azóta minden nap gyengéden spriccelgetem őket. Fajtajelöléshez én az eredeti vetőmagos tasak fajtanév-feliratos részének csíkját használom szívószállal kombinálva, úgy, hogy ne szakadjon le róla a nevelési útmutatás piktogramja.

A következő hetekben folytatódnak a vetések. A tégelyek fogytával használok ládákat is előneveléshez, különösen a paprikánál, ezeket szívószál-kerítéssel három részre osztom, így egy ládába három fajta fér.

Tombol a szívemben a féltékenység: tegnap titkon bekukucskáltam tesóm ládikáiba. Bizony, ott már zöld csíranövények hirdetik a tavasz közeledtét. Igaz, hogy nem lóverseny, de mégis... szeretném, ha az én kis növénykéim is hamarosan hajtanának.

Verebek és verebek mindenütt

Vagyis dunántúliasan csurízok. Fekete István - rajongók (azt hiszem, akad köreinkben néhány) műveiben szerepelnek ilyen néven említve ezek az egyszerű, barna tollú kis madarak.

Ma szintén egy régi kötet segítségével tanulmányozzuk a verebet, ez pedig Chernel István: Magyarország madarai, különös tekintettel gazdasági jeletőségökre című könyv lesz.
A HÁZI VERÉB. Passer domesticus (L.) 1758.
[Fringilla domestica L. – Pyrgita domestica Cuv., BRHM.]
Népies nevei: pirip (Szt. Ágotha, Fehérm.); csuli vagy csuri (Fehérm.); bazsar (Fonyód).
Jegyei: az öreg hím pofája szürkésfehér, fejebubja szürke, oldalt gesztenyebarnán szegve; a tojó különbözik a hímtől, torka nem fekete, szemsávolya agyagsárgás.
Leirása. Nem szükséges bővebben ismertetni e madár külsejét, mert mindenki ismeri, azért csak arra figyelmeztetek, hogy az öreg hím télen némileg más szinezetű, mint nyáron, a mennyiben ekkor fekete. torokfoltja, fehér, keskeny félholdszerű foltokkal tarkázott, a gesztenyebarna szín pedig, mely nyáron szemei mögött és nyakán (felülről nézve) igen élénk, inkább szürke; hátának alapszine is sárgás rozsdabarna, nem gesztenyeszínű; csőre pedig sárgásbarna szaruszínű, ellenben nyáron kékesfekete. A fialalok a tojóhoz hasonlítanak, de kopottabbak s szájzugok sárga.
Mértéke: H. 14,7–15; Sz. 7,4–7,9; F. 5,8–5,6; L. 1,9–2; Cs. 1,2–1,4 cm.
A veréb, a szárnyas világ ez igazi proletárja, legismertebb, legközönségesebb tagja, egész Európában és Ázsia jó részében el van terjedve s a hol az ember lábát megvetette és gabnát is termeszt, ott alig fogjuk nélkülözni. Afrika északi részein is otthonos, sőt betelepítve Észak-Amerikában, Ausztráliában és Uj-Zeelandon is elszaporodott. Olaszországban a verebek szinezete némileg eltérő, a mennyiben fejök bubja egészen gesztenyebarna, mellök felső része pedig fekete, világos tollszegésekkel [Passer italiae VIEILL. 1816 (cisalpina TEMM. 1820)]. A kisázsiai, észak-afrikai és spanyolországi, de a Balkán félszigeten is előkerülő berki verebek [Passer hispaniolensis TEMM. (salicicola VIEILL.)] inkább mocsaras füzesekben, nádban tanyáznak s a közönségestől annyiban különböznek, a mennyiben fejök és tarkójuk vörösbarna, válluk és hátuk fekete, világosabb tollszegélyekkel, a szemsáv fekete, pofák, nyakoldalak fehérek, az alsó test sötéten sávolt.
Mindenütt hol házak, falak vannak s a közelben kertek, gabona földek terülnek el, néha kellemetlen sokaságban tanyázik s folytonos csiripelésével, kihivó magaviseletével az utczai gyerek figyelmét csak úgy magára vonja, mint azét is, ki minden egyébre gondol, csak madarakra nem. Egész éven át hűségesen kitart lakásaink környékén, akaratlanul is lépten-nyomon beléje botlunk az udvaron, kertben, szemétdombon, háztetőn, utczán, mezőn stb. Kotnyeles, könnyelmű, szemtelen, e mellett ravasz, eszes állat s a mint ilyen «svihákhoz» illik, nemesebb tulajdonságok nélkül szűkölködve, a percznek él. Jelleme több, mint századvégi. Ingatag, csak az élvhajhászatban, anyagi érdekek kielégítésében következetes. Hevesvérűsége számtalan léha kalandokba ragadja, a mi erkölcsösségére nem a legjobb világot veti. Az emberhez való szoros viszonyának tanulságait jól kihasználja s megjegyzi: bizalmas, tolakodó, mikor nincs mitől tartania, máskor meg félénk, óvatos; minél tapasztaltabb, öregebb lesz, annál inkább. Értelmi fejlettségének bizonyságait lépten-nyomon megfigyelhetjük. A társaságot szereti, de önzését, egyéni érdekeit sohasem felejti el, azért czivakodó, más bajából – még ha avatatlanul is – előnyöket szerez magának, gyengébbek ellenében kiméletlen, gőgös, csak úgy mint a hatalmasabbakkal szemben sunyi és kitérő. Akár bőségben él, akár szükséget szenved: kedélye egyformán vidám, s ábrázatja nem változik. Ebben is hasonmása az igazi «világfiaknak», kik egyik nap teli erszénynyel csak oly képpel járnak, mint a másikon üressel. Szívós természetök nem egyhamar törik meg. Tisztességre nem sokat adnak, a becsületnek is inkább csak látszatát őrzik, hangoztatják anélkül, hogy szorosan ragaszkodnának hozzá. Modoruk – s ebben nem «világfiak» – nyers, parasztos, mint megjelenésök sem finom. A földön nem lépkednek, hanem ugrálnak, az ágak közt is többnyire nyugtalanok, csak ha egymagukban vannak, ülnek tovább egy-egy helyen hetykén csiripelve, megvetve, lenézve környezetöket. Reptük sebes, gyors szárnycsapású, de nem könnyed.
Alig olvadt el a hó, az első melegebb napsugarak fellobbantják bennök a szerelem szikráját; hangos csiripelések, elkeseredett veszekedések – miközben a vetélytársak gyakorta a földre hullanak – hirdetik a párszerzés idejét. Fészköket többnyire jó magasan, hol valami hasadékba, falilyukba, padlásgerendázat vagy a házak ékítményeinek rései közé s egyébb helyekre rakják, néha azonban megszorulva, szabadon, fákra is fészkelnek. Hogy a molnárfecske fészkeit is szeretik lefoglalni, eléggé ismeretes; bitorlását a kicsüngő szalmaszálak szokták elárulni. Néha egy-egy fán több pár, sőt alkalmas helyeken – különösen házak, nád- és szalmafödelében – valóságos telepekben szaporít. Aránytalan nagy fészke szalmából, tollakból, szőrökből, czérnából, pamutból, kóczból s mindenféle lim-lomból összehordott meleg tákolmány. Fészekalja 5–6 tojásból szokott állni, melyek rendes alakuak, fehér alapon szürkés és vörösbarnás foltocskákkal behintettek; általában meglehetősen változók.
Tojásmérték: H. 21–23,6; Sz. 14,5–16,5 mm.
Márczius végén már letojnak s áprilisban javában kotlanak. Évenként azonban 2–3-szor is költenek. A fiókák 13 nap alatt kelnek ki. Otthonát, családi életét nyiltan kitárja, nem rejti el. Ott ül a «kanveréb» háza portáján, akár csak azok a bizonyos, falusi házaink előtt nyugodtan pipázó alakok, kiknek arczáról a háziur kényelmes önmegelégedése sugárzik, az a kifejezés, mely mást alig mondhat, mint: «Itt én vagyok ám az úr!»
A költésben, a fiókák nevelésében hím és tojó egyformán kiveszik részöket: e tekintetben szemrehányással nem illethetjük. Már hogy azután házasságuk minden izében kifogástalan és példás-e? azt nem akarjuk erősíteni. Hogy hűségök nem rendíthetetlen, valószínű. Búslakodást nem ismerve, vesztett párjukat is hamar felejtik: gyászév, özvegyi keserv előttük teljesen idegen fogalmak. Kisérletképpen egy verébpárból ellőttem a hímet; a délelőtt megözvegyült tojó délutánig már más férjet szerzett magának. A következő napokon ismételtem ezt s még három hímet lőttem el a fészek bejárójából. A tojó mindig fél vagy legkésőbb egy nap alatt szerzett magának új hitvestársat.
Tojásaikat sem féltik valami nagyon s ha fészköket bolygatjuk is, nem egy könnyen hagyják azt el; ha pedig egy-egy tojásukat elveszszük s ezt nap-nap után ismételjük, tovább tojnak, mint a jó tyúk.
Esténként bizonyos védett s éveken át megtartott helyekre járnak aludni s itt sokszor roppant számban gyülekeznek össze. Sűrű borostyánnal, felfutó növényekkel borított falak, áthatatlan bokrok, sövények, padlások, repedések, dús lombozatú, gazdag ágazatú fák s hasonló helyek azok, melyeket legszivesebben választanak hálótanyául. Télen kéményekben, pajtákban szintén szivesen elülnek s molnárfecske fészkekben is. Éjjeli tanyájukra rendesen szürkületben húznak, mikor is csapat csapat után vágódik le a sűrűbe, ágakra s éktelen csiripeléssel tölti be a környéket, míg csak végleg el nem pihennek. A főváros «Erzsébettere» remek példája ilyen alvó helynek, de nemcsak látványosság, hanem csapás számba is megy, a miről e tér környékén lakó családok beszélhetnek. Annyira makacsul ragaszkodnak az ilyen kiválasztott hálótanyához, hogy nem lehet őket onnét egykönnyen elűzni.
Nagyobb városokban a szénraktárokban, kéményekben tartózkodó verebek egészen kormosak s feltünök. Habár a rendnek, tisztaságnak nem valami kényes barátai, mégis gyakran fürdenek vízben, porban egyaránt. Tartásuk sem feszes, szárnyukat többnyire kissé lelógatják s hanyagul hordozzák.
A kirepült fészekaljak többnyire csapatosan járnak s ezek a csapatok őszszel néha igen felnövekedve látogatják a gabna földeket, szőlőket. A hol biztos élelmet tudnak, azokon a helyeken rendszerint minden nap bizonyos órákban vagy többször is, megjelennek.
Táplálékuk igen sokféle, hamar megelégesznek valamivel s éppen nem válogatók. A szemetet, hulladékot csak oly mohón keresgélik össze, mint a hogy az édes gyümölcsökből nyalakodnak, s a gabnát és magvakat, növényhajtásokat, rügyeket, rovarokat, hernyókat, legyeket stb. falatozzák. Mégis legfőbb eledelök a gabona, fiókáik táplálásában meg a rovarok – a többi azután jön. A míg gabonát találnak, alig törődnek más élelemmel; a kalászokat letördelik, a kévéket megdézsmálják, a pajták, magtárak, kazalok rendes vendégei s károsítói. Mivel tömegben s ugyanarra a helyre nap-nap után ellátogatnak, a mezőgazdát érzékenyen megrövidíthetik. Nem csoda hát, hogy a tót ember így sóhajtott fel «aranykalászszal ékes» Alföldünkön, látván a garázda verébcsapatokat a buzán:
«Boldog zország tót zország! nincs ott veréb»
a mire persze a magyar ember sem maradt felelettel adós, s találóan oda vetette foghegyről:
«De búza sincs ám!»
TOMPA sem felejtheti el zsiványkodó falatozásukat s méltán panaszkodik reájuk:
«Elnézem a jó magvetőt: Olyan rögös kemény a föld! De ő mégis csak szántogat, Remélve dús kalászokat. S ha sárgulnak kalászai: Veréb pusztítja, vágja ki!»
Tavaszszal, ha gabnához nem jut, dudva- és egyéb magvakat is eszik, de hernyókat, rovarokat, bogarakat, férgeket, pilléket és cserebogarakat is fogdoz, pusztít. A gyümölcsfákon kivált a Geometra brumata hernyócskákat szedegeti. A fiókákat részben szintén rovartáplálékkal nevelik föl s az első költést majdnem kizárólag. Későbbi fészekaljaknak azonban, mikor tejes a gabonaszem, ezt is hordanak. Megfigyeltem, hogy az első pár nap alatt tisztán csak rovarokkal etették kikelt fiókáikat, de azután már a gabonaszem majdnem minden egyebet kiszorított élelmök sorából. A kertben, gyümölcsösökben sohasem támadnak elhatározó erővel a fák ellenségeire s a rovarcsapást, hernyószaporodást korántsem gátolják meg, legföljebb alig észrevehetően korlátozzák. E mellett – mint kétségtelenül tapasztaltam – a gyümölcsfák, cserjék féregmentes virágbimbócskáit, rügyeit is lecsipdesik, s nem csak kivételesen teszik ezt, hanem rendszeresen, úgy hogy védekezni kellett ellenük. Még egy rossz tulajdonságukat is szóba kell hoznom, t. i. hogy ott, a hol befészkelődhetnek, békésen élhetnek s elszaporodhatnak, más kellemes, szép, énekes és hasznos madarakat elriasztanak, kiszorítanak; az oduban fészkelők elől pedig az alkalmas üregeket, kiakasztott költőládikákat elfoglalják, csak úgy, mint a molnárfecske fészkeket is.Hogy a gyümölcstermést, különösen a cseresznyét, szőlőt is rendszeresen rontják, károsítják, szintén meg kell említenem. A méheket is, főleg a leszállókat – mint többszörösen megfigyeltem – gyakran fogdossa, s fiókáit is eteti velük. Összefoglalva mindezeket, azt mondhatjuk, hogy gazdasági értéke bizony nem sok van. Az évnek jó részében, ott, a hol nagyon számos a mezőgazdának tisztán csak kárt okoz; az erdészre egészben véve közömbös; a szőlőgazdának káros, a gyümölcstermelőnek és kertésznek, néhány hónapig hasznos vagy közömbös, esetleg káros. Ott, a hol igen nagy számban él, kellemetlen és káros tulajdonságai előtérbe lépnek, ellenben a hol gyérebben tartózkodik, közömbös. Annak a sok vitatkozásnak tehát, mely a veréb káros és hasznos voltát s a vele szemben követendő magatartásunkat illette, eredménye általánosságban az, hogy egyes veréb vagy kisebb számú helyenként közömbös, esetleg még költéskor hasznos is, elszaporodva s túlságosan elhatalmasodva azonban inkább ártalmas. Hogy nem méltatlanul éri őt ez itélet, bizonyítja az Egyesült-Államok gazd. ornithologiai állomásának vezetője is, ki a betelepített verebeket egyenesen «átoknak» mondja, melyek közérdekből irtandók. A mi viszonyaink közt is gabnaéréskor, őszszel, tizedelhetjük őket s gyümölcsfákon, mák-, borsó-, kender-, köles stb. földeken bizony erélyesen védekeznünk kell ellenük, vagyis minden esetben, mikor károsságuk nyilvánvaló. Inkább legyen kevesebb belőle, mint több; olyan siheder, a ki Amerikában sem javult meg, nem sok kiméletet érdemel.

Szegény verébre csúnyán rásütötték a károsság bélyegét! Sajátos, régies madárvédelmi(?) szempontok jelentek meg itt, amelyek a madaraknak értéket nem önmagukért adtak, hanem az emberi tevékenység függvényében értékelték őket. Az ítélet itt csak kétféle lehet, hasznos vagy káros. Azt hiszem, mindenkinek a fantáziájára bízhatom, hogy a károsnak kikiáltott állatok mértéktelen irtása hova vezet. Az ilyen felfogás manapság már tarthatatlan, és kicsit szánalmas is. Kicsit furcsán néznénk például arra a természetvédőre, aki "özvegyi keservet" kérne számon bármilyen állaton! Ettől azonban a szerző érdemei a magyar madárkutatásban kiemelkedőek!

Herman Ottó azonban óvatosabban fogalmaz, nem nyilvánítja a verebet azonnal a gabonatáblák fő és egyetlen hiénájának, kihangsúlyozva, hogy a károsság vagy hasznosság gyökere a mezőgazdasági tevékenység.

"Hasznossá és károssá a madár csak ott lesz, a hol az ember megbolygatja a szűz természet rendjét és nagy tömegben termeszteni kezdi maga javára az életet, a gyümölcsöt, a majorságot és egyebet. A termesztmények tömege szaporítja és károssá teszi azt a madárfajt, a mi vele él; de növeli ismét ennek azt az ellenségét is, a mely a felszaporodott, kártévő madárral táplálkozik.
Más szóval: a búza tömeges termelése nagyra növeszti a verebek seregeit, így kártékony
a veréb; de a sok veréb megszaporítja a karvalyt, mely verébbel él és így még ez is hasznos." (A madarak hasznáról és káráról)

Sokáig élt a köztudatban a hasznos-káros szemlélet csúnyán leegyszerűsített változata: a veréb afféle "érték nélküli" lényként élt az emberek között. Vadászok, csúzlival, légpuskával szórakozó kamaszok, méreg - mind-mind irtotta őket a többi madárral együtt. Ráadásul még pecsenyének is vadászták őket! A káros mivolt kimeneteléről itt olvashattok pár sort, és ez nem hangzik túl biztatóan, dacára annak, hogy állománya biztos. Káros madárból mára a Greenfo szerint nem védetté hanem az "Európai Közösségben természetvédelmi szempontból jelentős" kis szárnyassá vált . Ebből levonható a tanulság az ember hasznos vagy káros voltára a madarak szemszögéből...

Némi moralizálás után nézzünk az etetőre!

Nekem nem tűnik úgy, mintha a csurik kevesen lennének, legalábbis a hangjukból ez tűnik számomra. Pláne nyári délutánokon olyan ricsajt csapnak a szomszéd kert tujasövényében, hogy néha odavágtam egy-egy kisebb követ, hogy felrebbenjenek, és hallgassanak el- nem sok sikerrel. Mostanság már jobb viszonyban vagyunk. A madáretetés megkezdésekor anyuci azon aggódott, hogy az etető – mivel közel van a tyúkok etetőtáljához – mágnesként vonzza majd a verebeket, akik nem az etetőben, hanem a tyúkólban falják fel derék háziszárnyasaink elől a búzát. Ettől nem kellett tartani, a verebek nem szívesen mennek a tyúkólba. Megtették ezt a rigók, s a kis vörösbegy is mindig a tyúkok közt sertepertél, mint valami pici, vörös kiscsirke.

A csurik mindig csapatban lepik meg az etetőt. A gyengébb idegzetű madarak ilyenkor szélsebesen távoznak. Akik viszont vérmesebbek, nem sokat foglalkoznak velük. Olyanok,mint a tengelicek: amíg jól nem laknak, nem mennek el. Érdekes az is, hogy csapatuk nem oszlik meg: ha a földön kezdenek el keresgélni, mind oda száll, ha az etetőn, akkor az egész sereglet odavonul. Gyakran közéjük elegyedik a pinty, a citromsármány és pár zöldike. Ha megijednek, egyszerre csapódik az összes madárka az orgonabokorba vagy a szomszéd melléképületére felkúszó borostyánlevelek alá. Rendszeresen használják az itatót is. Ha jóllaktak, félrevonulnak, és huzamos csiripelés, tollászkodás-bolhászkodás, és sütkérezés kezdődik. Közben a veréblegények (ha jól megnézzük őket, egész takaros kis fickók!) már udvarolgatnak, szépelegnek a csajoknak, vadul csiripelve.
Belevaló, szemtelen, mégis óvatos madarak. Felülmúlhatatlan érdemük az etetőn, hogy gondtalan eszegetésük sok más madarat is az etetőhöz csalt, akik aztán az én kis kosztosaim lettek. Így ők csalták ide a közelben tanyázó zöldikéket, tengeliceket, pintyeket is. Aranyosak, aranyosak… de azért mégsem enném meg őket!