Cseppnyi növénytani érdekesség

"Turgor: az ozmózisnyomás nyomást gyakorol a sejthártyára, illetve a sejtfalra, ugyanakkor a sejthártya, illetve a sejtfal is a plazmára; ez a kétirányú nyomás a turgor, mely kialakítja az élőlények, a növények rugalmas és szilárd tartását."
"A turgormozgások a növényi sejtek, szövetek vagy szervek víztartalmának gyors növekedése miatt kialakuló mozgásjelenségek. Általában úgy jönnek létre, hogy egyes támasztó jellegű sejtekből a víz hirtelen kiáramlik a sejtek közti üregekbe, ezáltal a belső feszültségük, a turgoruk csökken, és megszűnik a támasztó működésük. Ilyenkor a támasztott növényi rész elmozdul. Később a támasztó jellegű sejtek a sejtközötti üregekből újra felveszik a vizet, turgoruk helyreáll, és az elmozdult növényi rész is fokozatosan visszajut az eredeti helyzetébe."

Igazából nem gondoltam erre a szakszerű megfogalmazásra, amikor az elfonnyadt virágokat megláttam az ablakpárkányon. Az villant eszembe, hogy anyucitól szorulni fogok, ha kinyiffantom a szüli-és névnapjára kapott virágokat. Pedig ezeket a meghatározásokat tanulmányoztam nemegyszer az elsős középiskolai biológiakönyvben gimnazistaként és a biológia érettségire magolva.

Anyuci pár napig távol volt, és engem bízott meg a növényei locsolgatásával. Én meg csak a palántákat pátyolgattam, de a pár méterre levő szobanövénykékről megfeledkeztem... Csütörtökön korán reggel azonban a palántásládák során túltekintve ezeket vettem észre:

Vagyis hát a támasztó jellegű sejtekből kiáramlott a víz, hogy a középiskolai könyvet idézzem, és nem azt, hogy milyen trehányul kezeltem a virágokat.

Hajaj, itt nagy gondok lesznek, ha kiirtom a cserepeseket! Gyorsan-gyorsan, nagy lelkifurdalással locsoltam meg a növényeket bőséges vízzel. Azt tudtam, hogy a kankalin képes magát fölszívni, de a változás meglepett.

Egy óra múlva: a fokozódó ozmózisnyomás miatt a levelek már elkezdtek felegyenesedni.Délutánra a teljesen elfonnyadt virágok is kezdtek magukhoz térni.

Tegnap reggel pedig olyan fitt volt a kicsit már elnyílt kankalin, mint Béres Alexandra. Mintha mi sem történt volna.

Közben a jácint is helyrejött, igaz, kicsit görbécske még:

Most viszont a fény felé görbül... de ez már egy külön történet.

Startra készen

Ma már pulcsiban sétafikáltam a sárban. A leghidegebb fagyzugos sarkokban és a legnagyobb hófúvások helyén lehet látni csak pár fehéres, olvadozó hófoltot. Két napja tart az enyhe idő és ez már előcsalogatta a védett, délies kertrészbe ültetett csillagvirágokat a kert nyirkos földjéből. Naponta legalább egy centit nőnek ilyenkor!

A változatosságot a kertben mindenki szereti, s ez a változatosság már  a rügyekben lapul. Különleges, sárgás, rózsás-bordós színek, pikkelyek, szöszök és bundák alkotnak ritkán észrevett kavalkádot. A boglárkacserje sárgáspiros rügyei már decemberben megduzzadtak. Bízom benne, hogy ezek a sietős kis rügyecskék nem szenvedtek fagykárt.

 A diófa rügyszeme méltóságteljes pajzson hordoztatik, úgy figyel. Tavaly hatalmasat nőtt a kis oltványfánk, talán idén már termőre fordul. Dióból ilyen sütős férj mellett sosem elég. 

A rózsák egyik-másik rügye már hajtásnak indult, színével már idézi a majdani virágot. A bordó rózsánk friss hajtásai jó ideig őrzik vöröses színüket. Nemsokára itt az ideje a metszésnek.

A csillagos magnóliák bozontos rügye hasonlít a barkákra. Áprilisig egyre nagyobbra duzzad-duzzad, s egy napon hófehéren pattan ki a sokszirmú virág. Mire elnyílik, aztán kihajtanak a sötétzöld, fényes levelek.

A mogyoróbokrok rügyei is korán duzzadók. Néhány hét és kieresztik sárga barkáikat.

Amikor váltakozik a napközbeni langyosság az éjszakai fagyokkal, akor aggódnak a kertészek a legjobban azokért a növényekért, amelyek nedvkeringése korán megindul. Könnyen elfagyhatnak az éretlen kis rügyek. Ilyenek az őszibarackfák és a nektarinok. 

Bent a házban pedig már integetnek a sziklevelek. A hét elején a virágmagok keltek ki egymás után szép sorban. Első az apró telt porcsin, apró hajtása szintén pirosas, mint a rügyeké. 

Ági adta nekem a TeszVesz-en rendelt piros hajnalkamagot, ez is villámgyors kelő. Összetapadt hatalmas sziklevelei olyanok, mint a lepkeszárnyak.

 A kora tavasz a kedvenc időszakom az évben, telis-tele van csodákkal.

Télből tavaszba

Most már egész kellemesen hosszúak a napok, de az igazi napfényes időjárás egészen máig váratott magára. Nálunk két héttel ezelőtt komoly mennyiségű hó esett, amely ugyan olvadozott az elmúlt napokban, de a mezők zöld-barna színei még nem nagyon bontakoztak ki a hóból. Az előző hétvégén pedig a hófúvás jól meghordta a környék számos pontját, például a ház takarása miatt pont a mi udvarunkat. is. A  mai, vasárnapi napsütésben havas táj fogadott, amikor elindultunk az erdőbe hóvirágot keresni, de kora tavaszi  mezők fogadtak, amikor pár órával később, nyakig sárosan hazaértünk. A dagonyázást azért siker koronázta, találkoztunk az első igazi szigetközi hóvirágokkal.

Az induláskor olyannak tűnt az erdő, mintha javában tél volna.

A pocsolyák szélein a jég vonalai mutatták, hogy a tócsavíz  napközben enged, de éjjel még újra meg újra megfagy.  

 

Az erdő szintjénél jóval mélyebben kanyargó Kálnoki-ér partja még sok helyen havas volt, főleg az északi oldalon. A víz már kiolvadt, frissen folydogált.

 

Az előző őszről-télről már nem sok minden maradt, talán csak a csattanó maszlagok termései.

A vaddisznók a hideg napokban óriási túrásokat rendeztek a tölgyfák tövében, egy ilyen feltúrt, de egyébként hideg, árnyékos helyen találtuk az első kínjukban nyílt hóvirágokat. A száruk felnyurgult és sárga, szegény hagyma megszenvedhetett, mire ekkorára növesztette a hajtást. 

 

 Aztán az erdő szélén, egy olyan kiugrásban, amit jól körbesüt a nap, arányos formájú, jókedvében nyílt hóvirágokat is találtunk. Nem is keveset!

 

 

A tömeges nyílásnak, amikor "kaszálni lehet", azért még nincsen itt az ideje, az erdő nagy részében még hó borította az avart. Tényleg, Nálatok hol él hóvirág, hol vannak még hóvirágos erdők?

A szemünk mindenhol a színeset meg a friss zöldet kereste. Volt, ahol bújt már az ibolyalevél.

 

Találtunk fagyöngybogyót is, alig tudtuk kitalálni, mi ez a sárga a földön. A fölötte lévő fán nem láttuk magát a fagyöngynövényt, a terméseket alighanem madár hozhatta. A levelet alul már fúrják át az "átlagosan fejlett" hóvirágok, amelyek épp akkorák, mint a decemberben kitúrt kis növények.

Sok felénk a bodzabokor, a rügyeik már itt-ott duzzadásnak indultak. Érdekes, hogy a kihajtóban lévő rügy színe bordó. Így már nem is akkora csoda a piroslevelű díszbodza létezése.

 

Az akácfaágak még május elejéig váratnak minket a zöldbe borulással, szögletes, tövises formáik élesen kirajzolódnak. Kinek nem a szenvedés jut erről eszébe?

A kecskerágók élénkrózsaszín és narancssárga terméseiben sokat gyönyörködtünk ősszel és a tél elején. Most már csak ennyi maradt a pompából:

Színes foltokat képeztek az erdő alján a mohák és a zuzmók, a hóból nem sokkal az ottjártunk előtt olvadtak ki.  Hihetetlenül élénk színük csak úgy vonzotta a szemet. 

 

Találtunk egy keservesen nőtt kontyvirágot is a disznótúrásban, egyébként ő sem siet, legalább két-három héttel később szokott kihajtani és sokkal sötétebb, egészségesebb zöld színben.  Most legalább az olvadó hólétől egy alapos locsolást is kapott.

Otthon, a kertben is találtunk hazaéréskor egy kevés újdonságot. A fodros petrezselyem egészen megújult a hó alatt. Sok más növény is kihajtott a hó takarásában, csinos kis levélrózsák mutatkoztak a tavalyi száraz kórók közt. A földre még nem nagyon lehet rálépni, de a tisztogatási munkákba lassan bele lehet már kezdeni.

 

 A fenyőfákat szinte megújította, megtisztította a lassan elolvadó hó. A lucfenyő új hajtásai startra készen várakoznak a pikkelyek alatt

 

Bent a lakásban meg lassan nődögélnek a palánták, a balkonparadicsom most van kelőfélben.  Holnap már kihúzza a földből a szikleveleit.

Zsuzsánna napja után egy nappal tényleg meghallottuk a pacsirta szavát, úgyhogy reménykedünk. Csütörtökön Jégtörő Mátyás lesz, talán reggelre kelve talál jeget, és nem áll neki buzgólkodva világot megváltani ez a jó ember.

Február harmadik vasárnapjára…

… egy pici ízelítőt már kaptunk a hamarosan érkező tavaszból, enyhülés, napsütés, olvadás, latyak és néhány hóvirág formájában.
A népi hagyomány úgy tartja, hogy ha Zsuzsanna napjára megérkezik és megszólal a pacsirta, vége a télnek, jön a tavasz. Ehhez képest már szerdán, 17-én láttunk éneklő pacsirtát délutáni sétánkon. Ugyanekkor láttunk egy sasféle madarat, ami levágott egy méretes varjút.
A kertben rendkívüli felfedeznivaló nincs, a növények még nem tértek magukhoz a sok hideg és hó után. Minden lelapulva, agyonnyomorítva fekszik a földön.

Azonban a barkafa rügyezik, pár szál kis virágunk van, az etető körül már zengedeznek a madárkáim és olvad, de az igazi tavasz még távol jár.

A leveles kelek hóban állnak, szerintem tönkrementek. Elvileg – 15 fokig bírniuk kellene, de ennél hidegebb hajnalok is voltak, valószínűleg kifagytak, külsejük semmi jót nem ígér. De nem tépkedem fel: hátha még elkezdenek hajtani az enyhüléssel. Tudjátok: mindig a remény hal meg utoljára… :-)
A petrezselyemiskola viszont kellemesen áttelelt, nem sárga, elkezdett hajtani.

A közé duggatott fokhagymákról azt gondoltam, kirohadtak, de csak legyökerezve, hajtás nélkül lapítanak a talajban. Ezek szerint némi előnyük van a márciusban ültetendőkhöz képest, talán így nagyobb fokifejeket nyerünk.
A palántaneveléssel szépen haladok. Múlt vasárnap kezdtek előjönni a hagymacsírák, eleinte fehéren, aztán csütörtöktől sárgás, ma reggel pedig zöldes színt vettek fel a gyenge hajtások, megindult a fotoszintézis. Intenzív hagymaszagot árasztanak, úgy gondolom, nem hiányzik a fokhagymaleves öntözés. A póré kelése gyönyörű, a vörös-és lilahagyma kisebb, ritkásabb, gyengébb csírákat hozott.
Péntek este a zellermagok is kipattantak, előjöttek a kis fehér gyököcskék. Ma reggel már csepp zöld sziklevélkéit is megmutatta néhány növény.
Az eper és a virágok magjai makacsul lapítanak a ládában, de nem is vártam, hogy gyorsan belekezdjenek a hajtásba.
Mivel kerti földet is használtam a palánták előneveléséhez, jópár gyommagot is behoztam vele a ládákba, ezek minden haszonnövénynél gyorsabban hajtani kezdtek. Vannak fűszálak, paréj-és tyúkhúrmagoncok, meg más efféle gezemicék. A madáretetőnél a magasban egy furcsa új madarat, rózsacinegét fedeztem fel :-) : A kismadarak most is nagy számban jönnek, különösen sok a citromsármány és a rigó. Utóbbiak annyira szelídek, hogy fél méternyire meg lehet őket közelíteni. Mindenképpen itt akarom fogni a kertben őket, ha lehet, odút kell kiraknom. Most már esedékes, mielőtt az etetés véget ér. Hédi kedvencei, a kiserdői vetési varjúk, amik szeméttel szórják meg nap mint nap az udvarát, odaszoktak az etetőmre. Csontsoványak, gondolom, a hó elfedett előlük minden táplálkozási lehetőséget a télen, és itt próbálnak kicsit fölerősödni. A héten mindenféleképpen folytatom a ládák betöltését, további magvetéseket, a kikelő csöppségek ápolását. A tormalevet fogom kipróbálni a védő öntözéshez, mivel tormából mindig több van otthon, mint fokhagymából, s ha enged a fagy, könnyűszerrel hozzá is jutok.

A vetőmagkészletünk is igen hiányos. Kell kétkilónyi dughagyma, nem vettem még paradicsomfa-magot, és az uborkamag sincs meg. Szalmavirágféléket és néhány gyógynövényféle magját is beszerzem. Hamarosan megrendelhetjük a kultivátorozást, a szerszámokat át kell nézni. Szaporodnak a teendők, de így a jó!

Széncinkék

Akár a téli madáretetés emblematikus figurájának nevezhetnénk. Hiszen mindannyiunknak, akik arra vetemedtünk, hogy télen madarakat etetünk, az egyik leggyakrabban megjelenő kis ismerőse. Szakszerű leírásért most újra a „Kis Brehmet” lapoztam fel, ahol meghökkentő dolgokat lehet olvasni erről a kis madárról.

„Csőre erős, kúpalaku, oldalt összenyomott, elől éles, néha harkálymódra kopácsolja vele a fák törzseit, máskor fegyverként használja. Háta olajzöld, szárnya és farka kékszürke, hasa kénsárga. Fejét és nyakát csillogó kék-fekete tollazat borítja a hosszu, széles fekete sáv vonul végig a hasán. Fején kétoldalt nagy fehér folt válik ki a feket alapból. 16 cm hosszu.”
„Rendkivül élénk és éber, nyugtalan és fáradhatatlan, kiváncsi és tevékeny, bátor és verekedő madár. >>Ritka eset – irja Naumann - hogy csk néhány percig is nyugodtan ülve vagy pedig rosszkedvünek láthatnók. Vidáman ugrál és mászkál a fák ágain, a bokrokban, bozótban és sövényeken, szünet nélkül hol itt, hol amott akaszkodik rá az ágra, vagy a galy himbálózó végén függeszkedve hintázik, kutat a faodvakban és a hasadékokon, mindezt folyton változó tesstartásban de mindig sugárzó jókedvvel és fürgeséggel….Szinte a szeméről látszik, hogy furfangos, bátor madár, ravasz pillantása van.<<"

"….Nagyon kedveli a társaséletet, mégis szörnyen összeférhetetlen, sőt rosszindulatu a gyengébbekkel szemben. Szánalmasan gyáva, ha ragadozó madár tünik fel a láthatáron, vagy ha az ember megriasztja. A gyengébb madarat gonoszul megtámadja és megöli, nem kímélve gyönge vagy beteg fajtársait sem. Néha a nagyobb madarat is megtámadja, a közelébe lopózik, hirtelen lendülettel hátára ugrik, aztán erős karmaival belékapaszkodik és erős csőrével addig veri a koponyáját, amig léket vág bele és hozzáfér kedvenc csemegéjéhez, a madárvelőhöz."

"…Főtápláléka rovarokból, petékből, bábokból és hernyókból áll, ősszel és tavasszal magot és gyümölcsöt is csemegézik. Telhetetlen, reggeltől estig szakadatlanul táplálék után jár és ha jóllakott, mulatságból gyilkolja a rovarokat. A legeldugottabb rovart is felkutatja, ha másként nem tud hozzáférkőzni, harkály módjára kopácsol a fán, amig leválik a kéreg és eléri a bujkáló rovart. Szükség esetén cselhez folyamodik. Télen meglátogatja a kasban pihenő méheket. Ha hozzáfér, husból, szalonnából, sőt dögből is torkoskodik. "

"...Egyszer közel a föld fölött, máskor pedig a fa csucsán fészkel, de mindig oduban. A faodvakat kedveli a legjobban, de szivesen meghuzódik falhasadékokban vagy elhagyott mókus-és varjufészkekben. Fészke nem nevezhető művésziinek. Száraz füszálak, gyökerek és kevés zuzmó az alapja, szőr, gyapju, sörte és toll a bélése. Egy-egy fészekben 8-14 gyengehéju, fényes fehér alapon rozsdásan pontozott tojást találunk. Hím és nőstény felváltva ülnek és a népes család etetésében odaadó gondossággal vesznek részt, a fiatalokat kirepülésük után is sokáig vezetgetik, tanítgatják. Kedvező nyáron kétszer költenek. "

Mintha nem is a cinegéről szólna ez aleírás, hanem valami vérengző griffmadárról. Ma már szinte viccesnek tűnik fel ezeknek a régi ismeretterjesztő köteteknek a stílusa. Az állatokat az emberi tulajdonságok és magaviselet tükrében írja le, hasznosság-károsság figyelembevételével. Ennek megfelelően békésen szotyizó cinegéink gonosz vérmadárnak tűnnek. Azt hiszem, hogy a madártant is tanuló egyetemi hallgatók ilyen jellegű leírással rukkolnának elő a vizsgán, a vizsgáztató tanár a szívéhez kapna. (A hallgató meg UV -t.) Ez azonban a tudományos értéken és a szerző munkájának jelentőségén nem sokat ront: ez egy sajátos szemlélete volt annak a korszaknak, amikor a könyv íródott.
Schmidt Egon a Csodálatos-madárvilág – Légből kapott igaz történetek című könyvében az alábbit jegyzi meg:

„Herman Ottó idejében divat volt a különböző madárfajokat „hasznos” és „káros” megjelöléssel rangsorolni. Ez a szempont már a múlté, de azért kár lenne elhallgatni azt a segítséget, amit a madarak táplálkozásukkal az erdők fáinak és a kertek gyümölcsfáinak nyújtanak.”…

Mindezt bemutatja a számok tükrében:

„Egy 20 gramm súlyú széncinege tavasszal és nyáron, tehát a fő hernyószezonban, gyors emésztése folytán naponta saját testsúlyának megfelelő táplálékmennyiséget képes elfogyasztani. Ha ennek csupán a felét teszik is ki az emberi szempontból vett káros, az erdőket vagy a gyümölcsfákat pusztító rovarok, úgy ez egy cinege esetében napi 10 gramm elfogyasztott kártevőt jelent. Magyarországon a becslések szerint 400 000 pár fészkel (Magyar et al.), ami 800 000 felnőtt egyedet jelent. Napi fogyasztásuk fentiek szerint 8 000 kg, azaz 80 mázsányi hernyó és más kártevő.
Miután azonban a párok évente általában egyszer 8-12 fiókát nevelnek (kisebb részük másodszor is költ), jelentőségük tovább növekszik. Ha páronként legalább 5 fiatal legalább őszig életben marad, ez a 400 000 pár esetében további kétmillió cinegét jelent, melyek fogyasztása fentiek alapján napi 20 000 kg, vagy ha úgy tetszik, 200 mázsányi kártevő.”
Ennyit a koponyalékelő, gonosz vérmadárról. És ezért érdemes – velőevés ide vagy oda – a kertünkbe becsalogatni. Biokerti szempontból ez ideális – irtsuk a kártevőt a természetes ellenségével!
Az etetőn? Nagyon vidámak, mókásak. A himbálózást kedvelik, nemigen szállnak a földre. Négy állandó széncinegém van, nagyon viccesen, körforgásszerűen esznek. Szabályszerűen sorbaállnak: első az etetőn csípi a szotyiját, és száll a bokorba, ott egy ágvillába szorítva feltöri és kieszi a belét. Közben a másik három várja a sorát, és egyesével szállnak át az etetőre. Amikor a legelsőként csippentő végzett a maggal, beáll a sor végére, és ez így megy, amíg jól nem laknak. Mindig kivárják egymást, sose megy két cinke az etetőre. Közben isznak is. Az "evési sorrendbe" bezavart, hogy tettem ki cinkegolyókat, azt nagyon kedvelik, és a libasor (vagy cinkesor?) helyett tolongani kezdtek a fára, meghökkentő akrobatamutatványokat produkálva. Nem bátortalankodnak, ha más madár száll az etetőre, kicsit tolakodnak, de nem verekednek a jobb falatokért. (Balra lent, középen ücsörög a drága. )Evés után teli gyomorral sütkéreznek a szemközti orgonabokorban, és ekkor már egyre gyakrabban elhangzik, a varázslatos, tavaszígérő „nyitnikék-nyitnikék”. Vérmadár vagy sem, szeretnék kihelyezni majd cinke-fészekodút a cseresznyefára, talán sikerül odaszoktatni. A cserkófa nyugis, félreeső helyen van, macska sem jár arra. (Odúkészítésről itt és itt olvashattok.) Remélem, ideszoknak a kertbe nyárra is ezek a „szörnyen összeférhetetlen”, „szánalmasan gyáva” kismadarak!