2012. január 11., szerda

Színek a hó előtt

A meteorológusok most már erősen ijesztgetnek a közeledő igazi téllel, s ennek az valószínűségét az ízületeim csikordulása is fájdalmasan alátámasztja. Előtte azonban még körülnéztem a kertben és sok mindent találtam. Például virágokat: krizantémokat, mézvirágot és a hóvirágok fehér, kibújó csúcsait.




A termések ilyenkor a legfeltűnőbbek, leghatásosabbak. 



 

A mogyoró ivarérett/nagykorú lett, már kiengedte a barkáit. Tavaszt érez, holott még el sem kezdődött a tél. 
Zöldre vágyó szemeim az esőtől kikelt sok-sok új salátapalántában és a jó bokroan átteleni készülő tátikákon legelnek.

Színfoltot jelentenek a sárgatarka, vöröstarka növények áttelelő levelei is. 


Téli sportok itt vidéken: metszésre vár a szőlő, a lugas kialakítása is esedékes lesz a tavasszal.
 Ez meg a hasogatni való.

2012. január 8., vasárnap

Bénázásaim- 3. fejezet: Káposztafélék

Már nem biggyeszthetem az „idei” szót a cím elé, mert 2012-t írunk, de ettől még van mit felsorolni a balsikersztorikból. Most nem a ritkábban termelt zöldségekkel kapcsolatos szerencsétlenkedéseimet akarom elemezgetni. Be tudok én égni a legközönségesebb kerti veteménnyel is… Ráadásul nemcsak egyfélével, hanem egy egész fajtasorral.

Tavaly januárban fogadkoztam, hogy milyen csodás káposztaféléim fognak teremni. Az eredmény egészen gyengécske, pedig úgy gondolom, sokat dolgoztam a növényekkel.
Anyósom karácsonykor egy hatalmas hentesládát mutogatott, teli emberfejnyi káposztákkal, és kijelentette: „Idén ilyen rosszul sikerült a káposzta!”. Csak pislogtam: ha ilyen itt a rossz termés (a káposztával beültetett terület nagyságához viszonyítva), akkor milyen a jó? Mert a saját nevelésű káposztaféléim ennek nyomába se léphettek! A bénázás különösen ciki annak fényében, hogy a Szigetköz az ország egyik legnagyobb káposztatermő vidéke. Ami miatt meg leginkább pirulok, hogy a szomszéd kertben bezzeg ott vannak a hatalmas fejek, nálunk meg semmi, csak potlohók. És ahogy visszagondolok, sose sikerült – még kis koromban sem – normális lila-vagy fehérkáposztafejet, karfiolt, karalábét és kelt kinevelnünk. Pedig időben vetettem, szabályszerű palántákat neveltem, védtem a bolhától, kiültettem, mulcsoztam, locsoltam, próbáltam fő-és másodveteményként, semmi eredmény! Kísérleteztem vett palántákkal, fajtákkal és ültetési időkkel, csekély sikerrel. Máig nem tudom, mi a gond az eljárással, a beleölt munkához képest miért olyan silányka a termés. Még az a szerencse, hogy a semmirevaló fejek a tyúkok kedvenc csemegéi. De én nem a tyúkok táplálására óhajtok zöldséget nevelni!
Azért a sok kísérletezgetés nem volt elpocsékolt idő, valamennyi tapasztalatom összegyűlt, és ezt-azt ki tudtam nevelni, de a termést még szeretném fokozni. Hiszen ha a szomszéd tíz méterrel odébb szép káposztát, gyönyörű karfiolokat és söröskorsó nagyságú brokkolikat termel, akkor nekem miért ne menne?
Az egyes fajtáknál az alábbi gondok jöttek elő: 
Ahogy  a vörös-, úgy a fehérkáposzta sem volt hajlandó befejesedni, a levelek lazák maradtak, így maximum főzeléknek voltak alkalmasak. Salátához, savanyúsághoz nem feleltek meg ezek a lapuk. Semmirevaló veteménnyel dolgoztam ilyen sokat, jobban jártam volna, ha a helyére vajbabot ültetek – mérgelődtem.
A brokkoli már egész jól sikerült, 2010-ben bőven ettük, fagyasztottam is le belőle. (A tavalyi termésről nem tudok nyilatkozni, mert tesóm egész nyáron lopta…)  A szabadföldi nevelés persze nem ad akkora rózsákat, mint a szupermarketekben kapható import hajtatott melegházi növény, de egész tűrhető.
A karalábé régebben – akármilyen fajtával próbálkoztam is – mindig csak tojásnyi lett, a belsejét meg mintha faforgáccsal spékelődött volna meg. Tavaly azonban Timi javaslatára a Gigant fajtával próbálkoztam, és végül egész jó karalábéjaim teremtek. És bár köztudott, hogy nem a méret a lényeg, azonban a kétkilós karalábékat úgy vágtuk fel, hogy a húsvágó bárdot a termésre illesztettem, a fokát meg kalapáccsal ütöttem, aztán amikor kettérepedt, késsel aprítottam tovább. A kemény héj ellenére nem volt fás a belseje, siker! Idén se pepecselek másfélével, ez végre bevált.
A karfiolfélék nevelgetésébe is egy kicsit kezdek beletanulni. Eddig csak másodvetésként termeltem, mert a nyári melegben sokszor semmire sem mentek a növények, gyerektenyérnyi, megfeketedő rózsákat hoztak. Az ősz eleji, hűvösebb napok azonban hozzásegítették a növényeket a nagyobb, formás rózsák kineveléséhez. 
Nem valami hatalmas, de azért tűrhető fejek lettek a lila karfiolon, és lett egy jókora pagodakarfiolom. Ennek a kifejlődéséhez szerintem azért szerencse is kellett, mert előző évben csak görbe kis rózsákat hajtott a növény.
Az áttelelő (Adventi) kelkáposzta nevelése az, ami még sikerült. 
A hagyományos kelkáposzta ugyanolyan nyominger lett, mint a fejes, sőt magszárba ment, de ez a hidegrajongó fajta megfelelő gombócokat növesztett, sőt amikor kivágtam egy kisebb fejet, és a torzsa bennmaradt a földben gyökerestől, a gyökér új – bár kisebb – kobakot hajtott.
A kínai kel nekem nem lett olyan alakú, mint ami a boltban kapható, inkább olyan kelkáposzta szabású lett, de attól még megettük. Sajnos mivel ez a legzsengébb levelű káposztaféle, a csigák is eléggé rájártak, berágták magukat a levelek közé. Elég gusztustalan volt, amikor kettévágtam egy fejet salátának, és egy ötcentis csiga folyt ki belőle.
A leveles kel megbízhatóan terem, bár ennek az ízét nem mindegyikünk kedveli, mert a rostjai elég erősek. 
A bimbós kel meg olyan hol sikerül, hol nem növény. Valamennyi minikáposzta mindig van rajta, de nem az igazi, a piacokon meg a szomszédban sokkal szebb a termés. 
Végül is – a káposzta kivételével –  a növények legnagyobb részéből sikerült valamilyen emberi fogyasztásra alkalmas részt kicsikarni, de a belefektetett munkához képest igen keveset és rossz minőségűt.
A káposztaféléket nemcsak én szeretem, hanem a tyúkok is, de rajtunk kívül még jelentkezik rá a sok káposztalepke-hernyó és a liszteskék is. 

Más betegségeket nem vettem rajta észre.
Második szomszéd néni szerint ezeket a növényeket a legkönnyebb termelni a kertben, de nekem nem sikerül. Most kell kinyomoznom, hogy mitől ilyen keserves a legszélesebb körben nevelt vetemények termelése nekem, mert idén szeretnék egy elfogadható termést produkálni. Van valami tanácsotok, hogyan álljak neki?

2011. december 31., szombat

Boldog újévet!

Jó évet zártunk itt a blogon: bár kevesebbet írtunk, sok új olvasónk lett, és rengeteg kiváló tanáccsal segítettétek a kerti munkánkat. Köszönjük minden olvasónknak a részvételt, a lelkes hozzászólásokat, tippeket, tanácsot és biztatást, mindenkit szeretettel várunk 2012-ben is! Boldog, eredményes, minden szépben-jóban gazdag új évet kívánunk mindnyájatoknak!

Idei bénázásaim-2. fejezet: Okra

Második fejezet következik az elbaltázott vetemények házikerti történeteiből. Okrát, avagy bámiát kíséreltem meg termelni a kertben, sovánka eredménnyel, inkább masszív balszerencsével.
Már két éve kísérleteztem ennek a növénynek a meghonosításával a kertben, hiszen számtalan helyen lehet olvasni, hogy ez az eredetileg trópusrajongó növény vígan eléldegél a mérsékelt égöv melegebb nyarain, így kis hazánkban is, bár fagyérzékeny.
A tavalyi évben próbáltam meg először meghonosítani. Mindenekelőtt gyűjtöttem a tudnivalókat, hogyan neveljem. Valahol azt olvastam, hogy igen rossz kelő, lassan csírázik, és mindenféleképpen palántát kell nevelni, hogy normális növény legyen a magból. A magokat pedig fényre csírázónak írta. A beszerzett szegfűbors-szerű magvakat ezért tejfölösibrikbe vetettem el, mindenfajta takarás nélkül. 
A kelés igen jó arányú volt, és meglepően gyors, de a csírák nem fejlődtek tovább, és végül az összes növény elpusztult. 
Nem a palántadőlés végzett velük, hanem egyszerűen a sziklevelekből előbújó kis hajtás gyatrán nevelt zöld leveleket, sárgásfehér maradt, majd kornyadozni kezdett és kimúlt. Gondoltam fényhiányra is, de mellette a másik ládában robusztusra fejlődtek a paprikapalánták. Nem jöttem rá a hiba okára.
Így másik lehetőségként csak a szabadföldi nevelés maradt. A magokat májusban, a fagyosszentek után vetettem el. Igen ám, de hamarosan jött az az időszak, amikor egy héten át mindennap zuhogott az eső, a kert földje agyagtömbökké alakult, és a hatást egy laza jégeső is kiegészítette. Az egész nyár ilyen hűvös és esős volt, ti is tudjátok. Szeptemberre az okráim fele ki se kelt, a másik fele olyan tíz centi magasságot ért el. Aztán jött a fagy, és mindennek vége volt.
Idén már ennél tovább tudtam lépni. Volt még magom a tavalyi évről, amiről azonban megfeledkeztem. Június elején – tehát kicsit későn -  valami apróságot kerestem a kazánházi remájzliban, amikor a kezembe akadt a kis tasak. Hamar-hamar elvetettem, de nem takarás nélkül, hiába fényre csírázó: olyan egy centi mélyen került a föld színe alá. Esőt is kapott, meleg is volt: a kis növények gyorsan fejlődtek. 
Eleinte babszerűek voltak sima levelekkel, azon pedig sárgás foltokkal (amire azonnal azt hittem, hogy betegség), aztán felvette a várt cakkoslevelű mályvafazont. Nagyon megörültem neki, hogy hamar karcsú bokorrá fejlődtek. Közben szépen begazosodott a sora, és Laci ezt is gaznak nézve, ugyanúgy, mint a lóbabnál, megkaszálta az ágyást. Itt azonban a kimenetel nem lett olyan katasztrofális, mert a nyolcból négy tő megmaradt, ezeket pátyolgatva neveltem tovább. És rá kellett jönnöm, hogy egy tisztára rossz helyet találtam ki neki. Azok a növények ugyanis, amelyek a fojtogatóan tűző napra kerültek, vígan megéltek, amelyikre azonban – és ez a többség – a kukoricatábla árnyéka vetült, nem mentek semmire. Azért nem kellett elkeserednem, mert a tűzőnapos okratársaság bimbókat hozott, és csodás virágokat nyitott, amit naponta háromszor néztem meg. J
Nagyon vártam, hogy termés is kifejlődjön a virágokból. Bár kíváncsi voltam az ízére, a megszülető zöld kúpokat nem akartam megenni: ehhez egypár termés édeskevés. Inkább azt akartam megtudni, hogy beérleli-e magvait a növény, jövő évi vetőmagnak. A termés kúpja már megbarnult, benne kitapogathatóak lettek a kemény magkezdemények, de ekkor megérkeztek a korai, októberi fagyok, és vége lett az idei okratermesztési kísérletemnek.
Azért ez is igen sok tapasztalatot adott. Megtanultam, hogy nem érdemes palántával veszkődni, a korai vetést, a hidegebb napokat sokkal rosszabbul tűri, mint a szomszéd ágyásban levő, és szintén idén először próbált földicseresznye (ez a kisebb tavaszi és őszi fagyokat is átvészelte, gyümölcséből még most is van egy kisvödörrel, kifogástalan minőségben!). Nem kell külön elbánás neki sem, csak özönlő napfény. A virágja csodálatos. Csak az ízét nem volt alkalmam megismerni. Így végül is mindent tudok róla, csak a lényeget nem: milyen a kajában…
Remélem, jövőre azt is megtudom, mert ha már ennyi tapasztalatom összegyűlt, olyan nincs, hogy ne próbáljam meg még egyszer! Addigis nagyon örülnék, ha megosztanátok velem a ti tapasztalataitokat!

2011. december 25., vasárnap

Verőfényes karácsonyi séta

Bár csütörtökön már megjárattuk a szánkót és csendben reménykedtünk a fehér karácsonyban, az ünnep délelőttjén ragyogó napfény és hét-nyolcfokos langy idő fogadott minket, ami sétára hívogatott: megnéztük a jó öreg Mosoni-Dunát. Egyéves gyerekkel a Duna közelében kihagyhatatlan lehetőség a kacsa- és szárcsaetetés a megmaradt száraz kenyérdarabok hasznosítására.

 A vízszint a száraz ősz után nem meglepő, hogy nagyon-nagyon alacsony. Nedvesebb időszakokban a zöld gyep széléig vagy még magasabbra is kicsapnak a folyó hullámai.
 A szomorúfüzek és nyárak sora szépen bekeretezi a két partoldalt
 Penge, penge
 Talán kacsacsapda?
 A parton sok az uszadék, kupacokat rak a folyó, amiket újra meg újra megtetéz kisebb-nagyobb ágdarabokkal, gallyakkal.
 
 Ezeken a gallyakon aztán az enyhe időben duzzadozni kezdenek a rügyek, hiába is hiányoznak a gyökerek.

 A szemközti parton pedig egész kidőlt fatörzsek pihennek félig az iszapba fúródva.
Ez ad búvóhelye a sok szárcsának, kacsának, akik az ember láttán azonnal izzítják az evezőcsülköt vagy a szárnyat és jönnek kunyerálni. Mire hozzánk értek, sajnos az akkum pont lemerült :-(

Boldog Karácsonyt!

Békés, boldog karácsonyt kívánunk minden kedves Olvasónknak!


Üdvözlő képünkön egy védett helyen szokatlanul korán szirmot bontó téliviolát láthatunk, teljesen stílusos, karácsonyi színekben. Ma délelőtt fényképeztem.

2011. december 18., vasárnap

Idei bénázásaim - 1. fejezet: A lóbab

Sok elmaradásom van itt a blogon, rajtam kívül álló okok miatt már régen nem írtam, pedig bővelkedek ötletekben… Régóta ki akartam vesézni idei balfékségeimet, amik – a sok kísérletezgetés miatt – jócskán akadtak. Érdemes ezeken is rágódni egy kicsit, hiszen minden ilyen rosszul elsült termelési próbálkozásnak van tanulsága, nemcsak nekem, hanem másnak is. S szívem mélyén mindig remélem, hogy a soraimat elolvassa olyan gyakorlott személy, aki aztán kommentel is ráadásul, és hasznos tanácsokat kaphatok tőle a helyes nevelésre vonatkozóan.
Az idei szezon elsőként elfuserált növénye a lóbab volt. A magját „fitnesz bab” néven vásároltam. A cifra név valami egészen újszerű kerti veteményre utalt, nem egy évezredek óta termelt kultúrnövényre, aminek a nevelésére vonatkozó 1908-as cikket már közzétettem hajdanán a blogon. (Tiszta vicc, nem?) Nos, a kis fitneszbabjaimat a kapott leírás szerint elvetettem márciusban. A magok laposak, világosbarnák voltak, semmihez se hasonlíthatók. Kicsit féltem a korai vetéstől, mert márciusban minden jótét babmag még csak álmodik a talajról, a vetésre még egy hónapot várhat. Azért elvetettem egy kis zugba, ahol jónak tűnt a föld, és vártam a csírázást. Az bizony elhúzódott a „hagyományos” babokhoz képest. Már éppen le akartam tarolni a helyszínt, hogy mást vessek oda, de akkor megláttam a talaj tetején a kis púpocskákat, amiket a feltörő csírák törtek fel. Hamarosan megjelentek a levelek is, de a „fitneszbab” mivolt egyre gyanúsabb lett, mivel semmi bab formájuk nem volt a kelő növényeknek, inkább valami fura, óriási borsóhoz kezdtek hasonlítani. 
 A hideg és a földicserkókat megcsipkedő fagy nem ártott a húsos leveleknek. A bab tehát azért lett „fitnesz”, mert hősiesen állta a hideget is… J Nem igényeltek semmi extra gondozást egyébként, buzgón fejlődtek a kis növények egészen térdmagasságig minden különösebb „abriktolás” nélkül is.
Aztán május derekától bimbók jelentek meg a nagy, zöld levelek alatt. Itt a veteménybab-mivolt teljesen összeomlott, mert ezek a virágok nemigen hasonlítottak semmilyen más babféle virágaihoz, a pillangós szerkezetet kivéve. Nagy, fekete-fehér, látványos vitorlácskák nyíltak ki, sűrű, mézes illatuk csalta a méheket, amik úgy zsongtak a kis ültetvényben, mint egy virágzó meggyfán. 
Hamarosan megjelentek az első termések is, de a virágoknak csak kis részéből lett babhüvely.
Ezek aztán nagy növekedésnek indultak, kis idővel később már nagyobbak voltak a török bab széles, zöld hüvelyeinél is, és még egyre csak nőttek, nőttek. Maguk a növények is átalakultak, sötétebb lett a száruk. De nem valami botanikai csodától, hanem a fekete levéltetvektől. Ezek vastag rétegben vonták be az elfásodó szárakat. A sorok ezidőtájt már eléggé begazosodtak. Laci pedig egy szomorú napon gyomtengernek gondolva a területet, rajta próbálta ki az új motoros kaszát, utána pedig eldicsekedett, milyen f@sza az új kasza…
A történet azonban itt nem ért véget.
A nagy, zsenge szemekkel teli hüvelyek megvoltak épen, csak a töveket metszette el a damil. Hamar kifejtettem, és zöldséggel egy jó kis babcsipedővé dolgoztam át a végromlásból a szerény termést. Így legalább megkóstolhattuk! A félig érett szemek íze valahol a borsó és a fejtőbab közt van félúton. Fontos azonban, hogy a héja keményebb, így sokkal tovább kellett főzni, mint egy hasonló zsengeségű zöldborsót.
Száraz, vetni való magot így nyilván nem sikerült gyűjtenem.
Ennyi volt nálunk a lóbab féldicstelen története. Tanulságok is vannak:
1. a kísérleti növények nevelésére használt kiságyásokat jobban meg kell jelölnöm, nehogy mgint gaztengernek tűnjön,
2. Egy jó veteménnyel gazdagodhat ezáltal a kert. A növény tenyészideje a zsenge érésig mindösszesen 10 hét, korai vetéssel. Amikor a rendes veteménybab még kisdedkorú, a lóbabról már rendes termés szedhető, jóval a szezon előtt. Másodveteménynek se lehet kutya, mert elég hamar beérik, de a hideg se gond neki. Prímán passzol tehát a fajtasorba.
Ennek fényében a jövő évi terveim a következőek vele:
A jövő évi magvakat már megszereztem. Márciusban, a borsóval egy időben fogom elvetni. Ha megtetvesedik, ellenlépéseket foganatosítok. Ebből a tavaszi vetésből szedek majd vetni való magot is, aztán jöhet egy másodvetési kör valamelyik megürült területen. Ez már igazán egyszerűnek tűnik az idei év dupla vagy semmi-jellegű zöldségültetgetéseihez képest.  Csak sikerüljön is!