Farakáslakó látogató

Egyik nap, ahogy a talicskát toltam a kert felé, észrevettem, hogy a kapun túl mozog a keserűfű az út mellett. Eleinte azt hittem, hogy a macskák mórikálnak megint a farakás mellett a gazban, de közelebbről nézve láttam, hogy egy növendék süni masírozik az út szegélyén.
„Ha sünt szeretnél a kertben, akkor csinálj kint farakást!”-mondta egyszer egy kedves ismerősöm, amikor egy szép csillagos estén dunaszentpáli házuk udvarán a felújításból megmaradt bontott épületfa alól a lakásavató buli lármájával mit sem törődve két süni is előjött. Harmadik éve fűtünk fával, de csak most jutott eszembe ez a tanács, és ezek után nem is volt nehéz rájönni, hogy került jószágunk a kertbe. Sünikénktől öt méter távolságban volt a favágító, a nyáron kivágott moníliás cseresznyefa rőzsekupaca, és a télre felhasogatott tűzifa nagy rakása. Biztos innen jöhetett elő, de hogy mit keresett fényes nappal a kertben, az teljes rejtély. Mivel elég kicsi volt, valószínűleg anyukája mellől csavargott el, hogy körülnézzen a nagyvilágban. Nyunyi is nagy örömmel szemlézte, egyszer megérintette, amitől egy percre tüskegombóccá vált.

 Aztán újra kidugta az orrát a tüsik közül, és morogva szaglászott, röfögcsélt.

Nyunyi hozott egy hatalmas, félérett Bosc kobak körtét, hogy azt felszúrja a süni hátára: vigye el ajándékba a sünimamának és a többi kicsikének. Nem volt nehéz lebeszélni róla, mert a körte majdnem nagyobb volt, mint a süni. (Meg igazából szerintem mese az, hogy a sünik úgy gyűjtik be a sok potya elemózsiát, hogy felszúrják a tüskéikre. Egy dolog felszúrni, de hogyan szedné le onnan? )

 

Végül beletettük egy vödörbe, és a cseresznyefarőzse rakásánál szabadon engedtük. Nyunyi nem akart letenni állatetetési szándékáról, így a körtét eldarabolta, és odatette a kupac széléhez. A kis sün végül – apró lábait meglepő gyorsan szedve – eltűnt az ágak közt. Másnapra a körte is eltűnt – igaz, azt a legelni kiengedett tyúkok is összecsipegethették.
Nem a blogírási teljesítmény top foka, amikor az ember más könyvéből idézgetve ír posztot. Most mégis teszek ide egy szemelvényt a sünről Brehm: Az állatok világa című könyvéből. Ezzel nem tudok betelni bizonyos szempontból, mivel a leírásai sokkal mulattatóbbak, mint a száraz biológiai szakkönyvekéi. Más dolog, hogy a szemléletmódja enyhén szólva túlhaladott. Mégis szeretem tanulmányozni, mert csak úgy „olvastatja magát” . Emberi jelzőkkel ír le állatokat, és ebben találok valami bájosat.

„A sün félénk, de komikus és jó legény. Nem társalkodónak való, s majd mindig egyedül van, legföljebb nőstényével és közösségben. A legsűrűbb bokrok, vagy rőzserakások és sövények alatt mindegyik külön tanyáz, lehető kényelemben. Vacka levelekből, szalmából és szénából áll, amelyet egy oduban, vagy lyukban, vagy sűrű ágas-bogas bozótban készít el. Ha nem akad kész odura, vagy ehhez hasonló, alkalmas helyre, akkor nagy munkával maga ás magának lakást. Ez rendesen körülbelül 30 cm mélyen van a földben és két kijárata van; ezek közül az egyik délnek, a másik éjszaknak néz. De ezeket a nyílásokat éppúgy, mint a mókus, megváltoztatja, különösen nagyon erős északi és déli szélnél. Magas gabonavetésben rendesen csak nagy fészket csinál. A nőstény lakása soha sincs messze a hímétől, rendesen ugyanabban a kertben. Megtörténik az is, hogy a meleg évszakban a sün-pár egy fészekben lakik. Sőt akadnak gyöngéd érzésű sünök, amelyek nem válnak el párjuktól, s rendesen együtt maradnak és szerelmesek módjára kedvesen enyelegnek, incselkednek, játszanak, kergetőzne egymással. Ha a hely biztos, akkor nappal is folytatják játékaikat, zajos helyen azonban, csak éjjel kerülnek elő. Futása meglehetősen esetlen, s közben folyton szimatol, mint a kutya, minden tárgyat gondosan megszagol, s ilyenkor orrából és szájából állandóan folyik a nyál.
Ha útjában valami gyanús hangot hall, megáll, figyel és szimatol, igen világosan észrevehető, hogy szaglása a legélesebb, különösen a látáshoz képest. Nem ritkán esik meg, hogy a sün a lesben álló vadásznak a lábáig jut, meghökken, szimatol és elmenekül, ha nem tartja jobbnak fegyverét igénybe venni és összegömbörödni. Ilyenkor az állat alakjából nem látunk semmit, csak egy gömbölyű tömeget, amelynek csak egyik oldalán van mélyedése. A mélyedés a has felé vezet, és ilyenkor ott rejlenek jól odanyomva az orr, a végtagok és a rövid farok. A tüskék között a levegő akadálytalanul hozzáférhet, tehát hosszabb ideig is ellehet úgy, mert lélekezni tud. Ez az összegömbörödés nem okoz neki fáradságot, mert a hátizmok, amelyekkel ezt eszközli, oly módon vannak nála kifejlődve, mint semmi más állatnál, és oly erővel hatnak, hogy megfelelő kesztyűkkel fölszerelt férfi és alig képes az összegömbörödött sünt kigöngyölni. Ezt a vállalkozást természetesen a tüskék is érezhetően akadályozzák. Míg az állatnak csendes mozgásánál a tüskeköntös símának látszik, a sok hegy tetőcserépszerűen laposan egymásra borul, mihelyt az állat gömbalakot vesz föl, minden irányba kimerednek. Valamennyire gyakorolt embernek akkor is sikerülni fog a sündisznót kézben elvinni. Úgy kell elhelyezni a gömböt, a hogyan állana, ha az állat járna, s ekkor elülről hátra felé kell a tüskéket végigsimítani és többé nem alkalmatlankodnak.
A falusi nép ős idők óta azt tartotta a sünről, hogy gyümölcsérés idején a fák alatt lévő lehullott gyümölcs között hengergözve, azt tüskéire szúrja és így hazaviszi. Ez olyan valószínűtlenül hangzik, hogy az újabb természetrajzi írók nem késtek – több más népi hagyománnyal együtt – kiirtani. Annyival inkább kötelességünknek tartjuk Ottó D. R. nyug. erdőmesternek 1908-ban egy vadászlapban közölt megfigyelését idézni. „Egy szeptemberi estén üregi nyúl lesen voltam... Naplementekor egy nagy sün baktatott előttem a mező felé: Körülbelül 100 m-nyire a szabad mezőn egy ősrégi vad körtefa állt, amelynek lehullott gyümölcse hívogatólag sárgállott a fa alatt. Ide ment a sün, s azonnal lakmározott, mikor jóllakott a földön hengergözött, s aztán ugyanazon az úton visszatért. Midőn közelembe ért, csodálkozva láttam, hogy legalább tizenöt kis körtét szúrt fel a tüskéire. Miután szeretem az állatokat megfigyelni, a következő este egy órával előbb mentem arra a helyre. Valamivel korábban, mint tegnap, újra láttam a sünt, de nem vettem észre, honnan jött. Eltűnt ugyanazon az úton, mint az este, és húsz perccel később ismét megjelent; tüskéi túlon-túl meg voltak rakva körtével. Midőn tőlem 30–35 m-nyire volt, jól hallható hivogató hangot hallatott, mire azonnal 3 fiatal, alig félnövésű kis sün jelent meg. Ekkor az öreg megrázta magát, mint ahogyan a kutya rázza le a vizet; a körte minden irányban szerte ugrált, mire a fiatalok éhesen és falánkul estek a vacsorának. Később még többször láttam sündisznókat, almát, körtét, szilvát, gombát stb. így szállítani. Tovább nem figyeltem, de bizonyosan így gyűjtik össze készleteiket is.” S ilyen eseteket, noha csak hallomás után, mások is közöltek. A sün párosodási ideje március végétől június elejéig tart. Hét héttel a párosodás után 3–6 kölyköt ellik, ritkább esetekben nyolcat is. A kölykök vakok, fészkük szép, nagy, kitűnően bélelt. Az újszülöttek körülbelül 6.5 cm hosszúak, eleinte egészen fehéreknek látszanak, s csaknem egészen csupaszok, miután a tüskék csak későbben bujnak elő. Hogy már a születéskor megvannak, Lenz figyelte meg a szobájában született állatokon.
Egy hónap múlva a fiatal sün egészen olyan színű, mint az öreg, akkor már egyedül eszik, habár még szopik is. Meglehetősen későn éri el azt a készséget, hogy összegömbölyödni tudjon és feje bőrét az orráig lehúzhassa. Az anyjuk már korán hord nekik gilisztát, csupasz csigát, lehullott gyümölcsöt a fészekbe és valamivel később esténként magával kiviszi a csemetéket.
A téli szállás nagy bozontos szalma-, széna-, lomb- és mohából álló rakás, amely belül azonban nagyon gondosan ki van bélelve. Az anyagokat a hátán hordja haza, meghengergetvén magát ott az anyagban, ahol az a legsűrűbb, nagymennyiséget szurkál így fel magára, s valóban komikus, amikor rakományával tovamozog. Az első fagy megjelenésére beássa magát az odujába, s a hideg időszak alatt megszakítás nélkül alussza téli álmát; ez Németországban, Altum szerint, november elején történik. Fent leírt tanyáját olyan helyre rakja, ahová a szél még hozzáhordja a lombot, s ő maga munka közben pikkelyszerűen egymásra rakja rendesen a leveleket, s rendesen napsütötte oldalakat keres fel. Ritkán helyezkedik el más állatok elhagyott oduiba vagy fák odvas gyökerei közé. Téli pihenőidejét néha moha alatt tölti el, akkor fekhelye alig nagyobb, mint egy nagyra sikerült lúdtojás.
A sünt nem nehéz megszelidíteni, csak számára alkalmas helyre kell tenni. Az embert a legrövidebb idő alatt megszokja, elfogadja tőle az eleséget, s maga is keres magának. Konyhában az alkalmatlan svábbogarak pusztítását nagy buzgalommal végzi. Altum pedig a görényt tartja a sün fő ellenségének. Hogy tél idején a görény lyukában sünbőröket lehet találni, ismeretes. Piszkos, és kellemetlen szagot terjeszt, de komikus voltánál fogva nagyon mulattató. Könnyen szokja meg a legkülönfélébb táplálékot és italt is.
Halála után is kell még hasznot hajtania. Húsát valószínűleg csak cigányok, s hasonló csavargók eszik meg, de Spanyolországban régebben, különösen bőjt idején, gyakran ették. Az ókorban a gyógyászatban is szerepelt. Vérét, zsigereit, sőt még ürülékét is gyógyszerül használták; vagy megégették az egész állatot, s hamuját hasonló módon használták, mint a kutya hamvát. Még ma is gyógyhatásúnak tartják a zsírját. Tüskés bőrét pedig a rómaiak gyapjúkendőik kártolására használták; ezért a sün bőrével élénk kereskedelmet űztek, amely olyan jövedelmező volt, hogy a szenátus határozataival kellett szabályozni. Azonkívül még gerebennek használták a sün bőrét. Még manapság is használják némely gazdák a tüskebőrt a borjúknak a szoptatástól való leszoktatásra; a borjúnak az orrára kötnek ilyen darab bőrt, s így eresztik az anyja alá, a tüskék persze szúrják a tehenet, s így a tehén elrúgja magától a borjút, s ennek meg kell szoknia más eleséget.”

Igen bízom benne, hogy ez a kis látogató itt marad a kertben. Kitelelnivaló helye bőven van a farakások alatt. Csak talál magának ott valamilyen háborítatlan kuckót, ahol a télben meghúzódhat, hogy jövő tavasszal újra találkozhassunk.

Egyre még kíváncsi vagyok. A közvélekedésben mifelénk úgy él, hogy a sünnek mifelénk két fajtája van, az egyik a most említett sündisznó. A gyerekek és felnőttek közt egyaránt elterjedt az a közhiedelem, hogy létezik valamilyen "sünkutya" nevű állat is vadon, amely nagyobb mint a sündisznó, és morog, mint egy harapós eb. Szerintetek milyen állat lehet ez a "sünkutya"?

A Sárpo Mira második futama

Pár napja szaggatom a gazt, és a krumplit szedem fel alóla. Tavasszal írtam, hogy a tavalyi termés aprajának szebbjéből tettünk félre vetnivalót egy festékes vödörrel, összesen 150 darabot.  Ezt azért mertem megtenni, mert hitelt adtam a Sárpo Miráról szóló leírásnak, hogy nyugodtan visszavethető a gumó éveken keresztül, nem romlik le egyáltalán a fajta, mint más burgonyaféléké, amik egy év után csak rohadó termést produkálnak.

Csírázatlanul teleltek át a kis gumók(egész jól, nem lett belőlük teszkókategóriás fonnyadék), és egy heti gyengéd csíráztatás után – egész pontosan emlékszem – március 31-én, szombaton Lacival ketten ültettük el azokat a porhanyósított földbe, bakhátakba.  A krumplik közé hagymákat is rakott Laci, mert azt hallotta valakitől, hogy az távoltartja a krumplibogarakat. A talajt előzetesen Dudarittal javítottuk fel.

Mivel nem akartam a kórokozókat meg a krumplibogarakat szaporítani, a tavalyi ágyástól húsz méterrel odébb alakítottam ki az ideit, ott, ahol még sose volt krumpli.

A gumókból– szokás szerint – elég lassan bújtak elő a kis növények, de aztán a meleg és az akkor még hulló csapadék miatt gyorsan kifejlődtek. Eleinte minden szép és jó volt, gazoltam, kapáltam az ágyást, és a szülinapomra kapott cuki gyomszurkálóval buzgón szedegettem belőle az acatokat meg a kákicsokat. A krumplibogarak is előjöttek. Eleinte szétnyomkodtam az előjövő bogarakat meg petecsomókat, így egy darabig kihúztuk, de aztán végül Actarával voltunk kénytelenek permetezni, ez visszavette egy nagyon picit a bogárinváziót. (Tulajdonképpen nem is értettem ezt az ordas nagy bogártömeget. Hiszen olyan helyre ültettem, ahol már évek óta nem is volt krumpli, elvileg hagyma is volt közte, amit ugye riasztó hatásúnak kiáltottak ki, permetezve volt, számtalan bogarat leszedtünk.)

Júliusra lett csak újkrumpli, ekkor már megint derékig ért a zöldje, és benne a gaz, mert akkor voltam pont gipszben, és az nem a legalkalmasabb szerkó a gyomlálásra.

A hőségben hamar leszáradtak a krumpliszárak, de a gazok is. Nekiállhattam szedni, bár a talaj igen kemény lett. Generálpucolást tartok:  a gyomszárakat meg a krumpliszárakat nagy kazlakba gyyűjtöm, amelyet majd valami csendes szeptembervégi estén Nyunyival együtt feltüzelek az ágyás helyén.

Minden egyes krumplibokor alatt kb. 4 darab, tenyér nagyságú termés van, és két-három kisebb. Idén – a tavalyival ellentétben – nem volt drótférges termés (gondolom, ezt az ágyás teljes áthelyezése a korábbiakhoz képest elősegítette), viszont megjelentek a rohadt szemek, úgy hogy a környékén nem is volt fitoftórás paradicsom, ami fertőzhetett volna.

  

Tanulság: jövőre friss vetőgumót kell szereznem! Egyszer visszaültethető nagyobb leromlás nélkül, de ebben a rossz talajban kétszer nem marad meg. Ahol krumplitermesztésre alkalmasabb a föld, nem ilyen tömött, ott bizonyára több évig visszavethető, nagy költségeket lehet ezzel megtakarítani. A termés 95 %-nak mennyiségére és minőségére azonban így se lehet panaszunk, összesen 6 zsák lett, ez bőségesen elég lesz két család számára tavaszig.

Utólagos megjegyzés: az aránylag nagyméretű ágyás túlsó oldalán  a krumpli apraja egészen hibátlan volt, úgyhogy mégis teszünk el valamennyi vetnivalót az aprajából. Lehet, hogy ez csak felesleges óvatosság, de az is lehet, hogy jövőre nemigen jutunk hozzá ehhez a kiváló fajtához, és így lesz biztonsági tartalék vetőgumónk. Összességében így is abszolút jeles a Sarpo Mira szereplése a kertben.

Szeptemberi helyzetkép

Zöldséges
Termegetnek a babok, szedtünk a héten egy kevés sárga- és zöldhüvelyű vajbabot, de a szárazság királya a kék hüvelyű futóbab. Úgy vettem észre, a lila fajták általában jobban bírják az eső nélküli, mostoha viszonyokat. 

A karalábék szépe kifejlődtek a földibolhák általi tarrágás ellenére, igaz a szárazság miatt a tövénél némelyik fás.

A paradicsomokon sok a zöld, de valahogy vonakodnak érni. Az idei év királya a sárga, körte alakú koktélparadicsom, a Yellow Goldfish. Paprikából viszont a fekete magyar csili, amit szorgalmasan fűzögetek fel és szárítgatok télire. Begyűjtöttem jó néhány csokor lestyánt és borsfüvet is, ezeket nagyon szeretjük. A zeller még csünt, remélem, hogy az őszi párásabb, hűvösebb idő helyrehozza. 

A nyár folyamán mindenféle kerti hulladékból építettünk egy kis, 1 négyzetméteres dombágyást, erről még beszámolok. Ide kerültek tegnap délután az őszi és áttelelő zöldsaláták másodvetései: spenót, galambbegysali, rukkola, Téli vajfej saláta. Locsolom és várom a kelést. 

Gyümölcsös
Hullik a férgese, mi meg szedjük, aszaljuk.

Kb. 15 kiló lehullott, részben hibás gyümölcsöt dolgoztunk fel aszalványnak. A legjobban a középső üveg hámozott, kockázott alma-körte keverék sikerült. Müzlibe, sütibe kiváló csemege lesz. Jobb híján 50°C-on, légkeveréses sütőben készítettem az aszalt gyümölcsöket. 

Virágoskert
Az elvileg októberig virító évelők már augusztus végén befejezték a szezont. Egynyáriból pedig keveset ültettem,úgyhogy idén elég sivár a virágágyások összképe. Arról a kevés büdöskéről-körömvirágról, ami van, igyekszem jó sok magot szedni.

Kiskapu utcai titkos szépség

Mosonmagyaróváron a Kiskapu utca környéke egy meglehetősen fura része a városnak. Körben - a hajdani lőporgyár területén -  iparvágányok, régi, lerobbanó üzemcsarnokok, romos épületek, mindezt átszeli a timföldgyár felé tartó csővezeték. Az utca egyik fele füves rét, amely valamikor művelt terület lehetett, mert agg gyümölcsfák teremnek rajta, a másik oldalon árok, lakóházak, a Kiskapu nevű italkimérés, nagy előkertek, cserjékkel, virágokkal. És az egyik árokparton egy érdekes, nagy, gyönyörű virágú valami.

Minden nap erre járok dolgozni, és már júliusban feltűnt, hogy milyen takaros növény vette birtokba az árokpartot. Lila virágokat bontott, amin pillangók ücsörögtek, egyre nőtt és terebélyesebb lett. Most már egész bokor, csípőig ér. És mivel minden nap itt tekerek el munkába menet és visszajövet, naponta kétszer is megcsodálhattam. Elsőre valami varfűfélének tűnt, aztán közelebbről megnézve még az én szerény botanikai tudásommal is meg tudtam állapítani, hogy ez valami más. Jobban megnézve a takaros, lila virágokkal csurig teli bokrocskát – még az árokba is beálltam az ügy érdekében – a leveleit olyannak találtam, mint a balkonládánkba ültetett verbénát, belepve a kocsik által felvert szürke porral..

 

  Némi nyomozás után  megállapítottam, hogy ez a növény nem lehet más, mint az ernyős verbéna, latinul verbena bonariensis, németül argentinische Verbene. Lehet, hogy most nagyon melléfogtam a meghatározással, de a külseje, sajátosságai alapján más növényre nem tudok gondolni.
(Ha rosszul határoztam meg, kérem a nálam jobban hozzáértőket, hogy segítsenek a kép alapján azonosítani a növényt!)

Nem valami gyakori jószág Magyarországon, gyakorlatilag csak kerti, egynyári növényként ismert a leírások alapján, ezért meglepő a megjelenése az árokparton, a tizenöt centi vastag zúzott kőben. Hogy a szél hozta – e a magját, vagy a szomszéd kertből került ki, nem tudom. Lila pomponjai elragadóak, pillangók, bogárkák hintáznak rajta.Minden egyes pompon tömérdek kis rózsaszínes-ibolyás trombitácskából áll össze.

Csak bizakodok, megmarad addig, hogy magot szedjek róla. És nemcsak én figyeltem fel erre a titkos szépségre. A szomszéd, szépen gondozott kert ismeretlen tulajdonosa virágszerető, jó ember lehet. A környező árkot, az előkertet és környékét (még a senkiföldje útszegélyt is) gondosan nyírott gyep ékesíti, ebből kiáll az egyetlen verbénabokor, egy szép, szálas ökörfarkkóró, vadon nőtt mályvák, meg egy szintén vadon kelt vakondriasztó növény a villanyoszlop tövén: nem nyírta le őket, gaznak nyilvánítva a vadvirágokat, hanem meghagyta ezeket a mutatós növényeket. Talán ha pár hétig még nem vágja le, tudok róla magot csenni, és akkor tervezhetem jövőre, hova helyezzem el ezt a szép vad? szelíd?  lila virágot a kertben.

 

Kertészeti kiállítás és vásár Burgenlandban

Pontosabban a féltoronyi kastélyban. Régi vágyam  teljesült azzal, hogy eljuthattam a tőlünk alig 25 km-re megrendezett, Gartenlust néven futó pazar kertparédéra, amely egy komoly német-osztrák kertfesztivál-sorozat egyik állomása. 

A helyszín a kastély gyönyörű, százados fákkal teli parkja és belső udvarai. Az utak mentén álltak fel a standok, mindennel, mi szem-szájnak ingere. Például régióbeli és helyi zöldségekkel-gyümölcsökkel. 

Tarka paradicsomhalmok sokaságát kínálták, menő az ökörszív fajta és a sokféle, változatos színű és formájú mini koktélparadicsom.  Nemzeti sport lett a csilizés, sokan hoztak sokfélét, fajtanévvel címkézve, szárítmányokat, fűszerpasztákat és termő növényeket is. Apró szendvicsfalatkákat kóstoltattak és nagy szakértelemmel magyarázták az aromát.

Teraszkertészkedőknek méregdrága, bútorszerű magaságyakat is ajánlottak, hagymával-salátával--csilivel-ananásszal!

Dísznövényekből cserepekben minden elképzelhető fajt, fajtát és változatot árultak, szobanövényeket, cserjéket, évelőket, kaktusz-pozsgásokat. A legkelendőbbek a kékszakállcserjék, a pálmák és a díszfüvek voltak. Meglepően gazdag volt a hamarosan ültetendő hagymások választéka, szakosodott kiállítók különlegesebbnél különlegesebb hagymákkal-gumókkal rukkoltak elő. Volt nárciszos, tulipános, íriszes, díszhagymás stand is. Ez utóbbit lefotóztuk. A szárított hagymavirágokat nagy mennyiségben árulták, vitték is mint a cukrot. Bizonyára valamiféle házi kreatívkodás alanyainak szánták ezeket a fáradtlila virággömböket. 

Ötletes volt kövirózsákból összeállított csíkos, kockás és színátmenetes növényoszop-kollekció. A ferde sávosról készült egyedül kivehető fotónk. 

Külön standot állított fel egy bambuszbicikli-árus. 

A megszokott kerti bútorok helyett főleg rönkasztalok meg függőágyak, függőszékek és rafinált, csomózott hinták kellették magukat, amelyek kipróbáláskor kegyetlenül recsegtették-ropogtatták a hevenyészett állványzatot. (Nem értem, miért méretezik ezeket ennyire alul:.)

A kerti dekorációk is megérdemelnek néhány szót. Volt vagy öt standnyi műrozsdás vasszobros kiállító, réginek ható figurákkal. Némelyik eldobott inkvizítor-munkaeszköznek hat inkább, mint dísztárgynak.

Nagyon divatosak, ám legalább 30 eurót kóstálnak a különféle földbe szúrható állatfigurák, kacsa-, malac-, és cicafejek, meg egzotikus szörnyecskék. 

Nekem legjobban a kerámia manóházak tetszettek, így csoportosan. A kerti törpék viszont alighanem nyugdíjba mentek, vagy kihaltak. 

Sok keramikus, szobrász kínálta egyedi mestermunkáit. Meglepő, egyszerre modern és ősi hatású kő?szobor:

Meseszép, szarvasos tányérok, kancsók és bögrék. 

 A kerti munkákhoz  precíz és újszerű kéziszerszámokat ajánlgattak úton-útfélen, bemutatóval egybekötve. A fűnyíráshoz sokezer eurós masszív traktorokat és önjáró, ufószerű robotokat állítottak ki, a hat év alatti kis lurkók nagy örömére, akik vígan brümmögtek a szerkezetek tetején pózolva. Állatbarátoknak mindenféle célszerű csutakoló- és simogatókeféket is kínáltak. 

Dixieland-slágereket tolt élőben, körbe-körbe járva négy zenészkolléga, feldobva az amúgy is különleges hangulatot. 

Szóval minden nattyon szép, minden nattyon jó, sőt még szerencsénk is volt amiatt, hogy a program utolsó két és fél órájára futottunk csak be, ekkor a belépő már csak öt euró volt a hivatalos nyolc helyett, aztán minden harmadik árusról kiderült, hogy magyar és már nagyon menne hazafelé, és így egyedi ajánlatokra is hajlandók a honfitársak kedvéért. Így tettünk szert vásárfiaként a tulipánhagymák maradékából igen kedvező áron egy helyes, teltvirágú sorozatra, aminek csupán annyi a baja, hogy sokan végigtapogatták őket. Reméljük, ez a körülmény nem viselte meg nagyon a hagymákat, hiszen hamarosan úgyis itt az ültetési szezon. 

Mogyorószüret

 Nálunk is itt a kegyetlen, veteménygyilkos kánikula. Bár a zöldségek  alig-alig bírják elviselni,  a mogyoróra úgy hatott a forróság, hogy hullatni kezdte a halványzöldből napok alatt szép világos mogyoróbarnára érett terméseit. Nagy boldogsággal töltött el az első "rendes" mogyorószüret, az öt bokor egy kenyérkosárnyi érett mogyorószemmel ajándékozott meg, nem számítva a tavalyi öt szemnyi kóstolót. 

 Mogyorót egy gyerekkori nosztalgikus emlékem hatására ültettem: úgy tízéves koromban erdész nagybátyám szolgálati zöld sapkájában hozott a  saját és keresztgyerekeinek néhány maroknyi mogyorót. Kalapáccsal törtük, úgy ettük a frissen érett belét, az íze felejthetetlen volt.  Akkor határoztam el, hogy ha felnövök, mindenképp lesz a kertemben mogyoró. 

A mogyoróültetéssel húsz évet kellett várni, de mindenképp megérte. Szabadgyökerű dugványokat vettünk néhány száz forintért, öt tövet. Mind megeredtek, de lassan fordultak termőre. Most háromméteres, sűrű zöld falat alkotnak. A falu környéki erdőkben is sok mogyoróbokor nő, úgyhogy szeretnek nálunk. Sövényként ültetve elég jól határol, könnyen is szaporítható, úgyhogy tavasszal lebujtottunk még öt-hat földre hajló ágat. Jövőre átültetjük őket arra a részre, ahol zavaró belátás nyílik az utcáról a kertbe. 

Visszatérve a termésekhez, kizárólag egyféleképpen akarom felhasználni. Biztos Ti is észrevettétek, hogy azok a csábítóan finom egészmogyorós csokikat soha, de soha nem akciózzák le, állítom, hogy luxuscsemege lett. Pedig milyen jól hatnak a stresszes idegekre nehéz napokon! Valami jó minőségű csokival meg egy kis nutellával gondoltam összeütök valamiféle házi bonbont, afféle csináld-magad csodagyógyszerként. 

A dzsungel újjászületése

 Mintha gyomtermesztés lenne a fő profilom, úgy néz ki a kert. Kacagó szívvel megváltam a gipszkesztyűtől, helyette csini fémsínt kaptam, amelyben már némi kertészkedést is végre lehet hajtani. Önhasznosításom első állomásának a kertet jelöltem ki. Hát elkeserítő az eredmény. A gazok gyakorlatilag mellig érnek. Jó, ne rinyáljak, nem ökölnyi jegek verték el a termést, vagy az aszály égette porig, de a látvány akkor sem valami megnyerő. Sok munka kell, mire itt legalább valami látszata lesz a rendnek.
Tavaly már elsütöttem azt a posztcímet, hogy "Élet a gaz alatt", a témától azonban idén se tudok elszakadni. Elkezdtem kikaparni a most tényleg övig érő gazból a még vegetáló veteményeket. Hát bizony megállapíthatom, hogy a tavalyi gaztenger, ami miatt annyit nyivácskoltam, csekély pusztai vegetációnak tűnik az idei gazözönhöz képest. Már feladtam, hogy itt valaha is rendet tegyek. Tevékenykedésemet a még tűrhető ágyások elfogadható állapotban tartására korlátozom, így is húzhatom a paréjokat napestig. Hiába volt a szentfogadalom, hogy idén aztán pazar ágyások lesznek, tuti mulcsokkal, társítás, különleges zöldségekkel meg mittomén. Lett helyette a nyárra egy izgi gipszkesztyű, a szárazság ellenére bődületesen burjánzó gazok, és csökött vetemények. Ez van akkor, ha hat hét kerti munka kiesik.
Az okrának szánt helyen a gaz derék fölé ér, és olyan gezmecek kezdtek el teremni a vetemény helyén, amelyek nem acatok, nem tarackok és nem paréjok, de mégis böknek. Utálat ezeket kipucolni. Az egyharmad részét már kiszedtem, és félredobáltam, hogy majd elégetem. Már most akkora ez a rakás, hogy odébb kell valahova költöztetnem, nehogy felgyújtsam a szomszédos fákat.
A szárazság miatt a másodjára vetett vajbab fele ki se kelt. Július utolsó napján csináltam pár sor pótvetést. Tudom, hogy ez kicsit későn van már, de ennyit megkockáztathatok, legfeljebb nem érik be, ha meg lesz termés, akkor minden rendben. Azonban ez sem zsír tuti, mert a vetés után pár nappal kikelő zöldbabok felét valami falánkszörny kerti zabagép sziklevélig lerágta - de csak a sárga vajbab csíráit. A fekete bab magoncait épen hagyta, úgy látszik, hogy a magasabb antociántartalom nem jön be neki, de lehet, hogy  szimplán csak a szőrös kaját utálja.
A krumplit belepte a szulák (ezek után nem is csodálkoztam annyira, hogy az űrdínó belátogatott a kertbe), de ennek a kipucolásával nem is szórakozok, minek? Krumpliszedéskor úgyis kénytelen leszek  majd kinyűni hamarosan a sok gazt, mert addig nem lehet a termést felszedni, amíg a ronda nagy szárakat el nem takarítom onnan. Addig egye ott a fene a gazokat, ahol vannak. A gaz alatt azonban a krumlpliszárak vígan hajtanak, ugyanilyen jó kedéllyel rágják őket a bogarak, és a föld alól mennyiségre kevés, de méretre kapitális burgonyák termelhetők ki. Szóval itt a terméshiány nem gond, inkább a gaztenger.
Amik egészen jól élve maradtak, azok a paprikák, valószínűleg azért, mert korábban vastag mulcsot terítettem alájuk. Sőt, nemcsak életben maradtak, hanem teremnek is. A fekete chili kétszer akkora, mint tavaly. Idén egy munkatársamtól kapott magból neveltem palántákat. Ez a fajta nem kapható boltban. Vagy harminc-negyven éve, amikor a közelben, Lipóton a termálvízzel fűtött üvegházakban nagyban termelték a zöldségeket és a szegfűt, ezt a fajtát nevelték hajtatós paprikaként. Neve nincs, de jó nagy és bő termése igen.

Kicsit csíp, ha az ember benne hagyja az erét. És sok van! 2009 óta nem tudtam normális paprikát nevelni, ez most sikerült. A másik érdekes fajtát Laci egyik szerb származású munkatársától kaptam, aki egyszer egy csomagkísérő tasakban adott valami húsz, magról nevelt, közforgalomban Magyarországon nem kapható magból származó palántát. Ez még csak most virágzik, de igen kíváncsi vagyok, hogy mit produkál majd augusztus végére.
Almapaprika is van, már egy háromliteres üveggel elraktam, lőn csoda!
A paradicsom már érik, viszont nem a korainak nevelt Zömök, hanem a szép rózsaszínűre érő Malinowy Ozarowski. A héja igen csúnya, bibircsókos és repedezett lett a hirtelen lezúduló nagy mennyiségű esőtől. A húsa finom, de csak hámozva lehet megenni. Szerencsére bőven van. Idén nem sárga, hanem rózsaszínű ketchupot teszek el, az a gyanúm... A fitoftórának nyoma sincs, gondolom a gombák nem értékelik ezt a masszív, száraz meleget.

Uborkából eddig lett 1 (egy) darab, azt Andris leszedte, amúgy nyersen, sárosan és szőrösen (márminthogy az uborka volt nyers és szőrös, Andris meg sáros) megrágta és eldobta, nyekk. Ez az idei termés.
A hagymát apránként szedegetjük fel. Idén kevesebb lett, kisebbek a hagymák, de valami egészen kemények és nagyon csípősek is a szárazság miatt. A tárolhatóságukkal biztos nem lesz gond.
Szóval inkább gyomtenyészetre hasonlít a kert. Azok tenyésznek, amelyeket ki akartam penderíteni a kertből. Azért hogy ne vesszen minden, a héten még valamennyire megpróbálom kipucolni azokat az ágyásokat, ahonnan esetleg remélhetek termést, és egypár sor salátát meg más apróságokat vetek az őszre. Persze ehhez öntözni is kell majd.
Sovány, de mégis örömteli vigasz, hogy az egy az egyben kidöglöttnek hitt virágágyásban sorra nyitják bimbóikat a későn elvetett virágok. Néhány büdöske, egypár búzavirág, egysornyi legényfogó, madármályvák nyújtóznak vigasztalóan,

meg egy hatalmas bokor furcsa, sziámi iker pillangóvirág.

Vagyis végül is még próbálom felvenni a harcot a gyomtengerrel. Új ágyások kialakításába már nem fogok, egyetlen célom az, hogy az ősz végéig a sok kifejlett gyomszárat amennyire lehet, össze tudjam gyűjteni és elégetni. Gyönyörű kilátások, mondhatom. De sajnos most ennél többre nem telik tőlem. Azért még próbálkozom!