Tetemre hívás

"A radványi sötét erdőben
Halva találták Bárczi Benőt..."

- biztos sokan ismeritek Arany János balladáját. Ez afféle istenítéletről szól: a természetellenes halállal meghalt személy ravatalához odavitték a vélelmezett gyilkost. Ha igazából ez a személy volt a gonosztevő, a halott sebe elkezdett vérezni, jeléül annak, hogy megölője áll mellette. Nos ilyet a kertben is lehet találni, bár egy kicsit sántikál az összehasonlítás. A gyilkos megvan, és nemcsak vélelmezve, hanem igazán: ott csüng az áldozatán. Moníliának hívják, mintha erről már írtam volna... Áldozatai meg a fán csüngenek, szinte felragadva rá: ezek az elrohadt gyümölcsök, amik szinte rárohadtak a faágakra - sajnos. itt azonban a gyilkost nem kell az áldozathoz vinni, sőt inkább ezt a gyilkos-áldozat duettet kell lepucolni a fáról.

Pénteki kerti bóklászásom során lettem figyelmes ezekre a förmedvényekre. És tőlük mindig ideges leszek. Hogy miért? Mert ezek a gyümölcsmúmiák a gombák melegágyai. Ha fennmaradnak a fán, le kell szedni őket, mert a sok randaság áttelel bennük, és jövőre fertőz. Ez különösen a cserkónál jelent kéjes örömöt, amikor ráharapnál nyáron egy lédúsnak tűnő szemre, bekaffantod, élveznéd az ízét, és mész helyette hányni, mert a gyümölcsszem észrevétlenül megrothadt a tavalyi, ágon csüngő gyümölcsrohadvány miatt. Sajnos mivel idén tarolt a monília, rengeteg az ilyen gyümölcshulla. Van nektarintetm (ezen a múmián azok a ronda szürkés izék leletnek a spóratokok vajon?),

cseresznye, alma, körte (ez nem rohadvány, hanem afféle "csüntmalac" körte, de ebben is biztos mindenféle körteellenség iparkodik áttelelni), és vannak beteg meggyhajtások is.

Ezek a beteg maradványok örök gondot jelentenek. A fák tetejei ugyanis létráról sem elérhetőek, még a gyümölcsöt se tudjuk róla leszedni, nemhogy a rohadványokat. Mindenfélével kísérleteztünk, hogyan lehet "lealacsonyítani" a fát, hogy a gyümölcshöz jussunk, illetve hogy a beteg ágakat le tudjuk takarítani. Először létrával próbálkoztunk. Ez a fák egy részénél megy, de mivel mindegyik kerítés mellett van, bizonyos ágaik a szomszéd miatt így is leszüretelhetetlenek és letakaríthatatlanok maradtak. Ami külön gond: a permetszersugárral se tudunk a fa tetejéig eljutni, mindenfajta trükközés dacára! Minden csúfság úri módon tenyészik a fák tetején.

A fára felmászás meg egyikünknek se erőssége, csak Nyunyinak...

Próbáltuk kifűrészelni a fa fősudarát - még jobban hajtott. A körténél Laci furcsa kísérletbe fogott. Az égnek törő ágakra vízzel, illetve kővel megtöltött pillepalackokat kötött. A vizesüvegeket szinte lerázta magáról a fa, a kövesüveg felkötőzsinórja meg szépen elkezdte magát beleenni a fatestbe, ez se volt jó. Próbáltuk lekötni a faágakat - még a vascöveket is felhúzták, olyan erővel nőttek. Vettünk törpetörzsű almafát: a gyümölcsök - és rohadványok a legtetején, a legkülső ágakon nőnek, minimum három méter magasan, szinte elérhetetlenül. Szép gyümölcsök is a fán maradnak a leszedhetetlenség miatt, a rohadványok meg mindent befertőznek.Teljes tanácstalanságban leledzem ezért a ezért: a tetemek ott lógnak a fán, leszedni és elégetni nem tudom őket, jövőre megint elkezdenek rohasztani, mitévő legyek velük? Minden használható ötletet örömmel fogadok, csak ne kelljen akrobatamutatványt végezni hozzá!

Luca napja

Azt, hogy Luca napja, a december 13 miért boszorkányos nap, már többen (például Palóprovence is) leírták. A régi világban nálunk sok hagyomány és babona kapcsolódott hozzá. Például a Luca nevet, Mama mesélte, alapból szerencsétlennek tartották, boszorkánynak gondolták a viselőjét, ezért nem is igen adták senkinek. Egy nénit hívtak a faluban N. Lucának, no őt életében végig enyhe gyanakvás kísérte, hátha... Aztán amikor az utóbbi években divatba jött a kislányoknak ezt a nevet adni, bőséges témát adott a (leg)idősebb hölgyek közt a fejcsóválásra, a világ romlásának egyértelmű jelét látták e fejleményben.

Már szebb szokás volt a Luca-búza ültetése, ez annyiból állt, hogy fehér tányérkába vagy dobozkába itatóspapírra búzát szórtak, az karácsonyig kicsírázott, szépen zöldellt s az a karácsonyi asztal dísze lett vagy a karácsonyfa alá tették. A megújuló élet és a feltámadó Krisztus jelképe, szép szimbóluma a sötétségen, halálon győzedelmeskedő világosságnak. A kelésből a következő év termésére lehetett következtetni. Végül a baromfiaknak adták, egészségvédelmi célzattal, és ha a csíranövények kraftjára gondolunk, tényleg praktikus szokás.

Nálunk az hagyománykincs része volt a Lucázás is. A húszas évekből maradtak ezek a fotók, a néhány évvel ezelőtt készült Halászi naptár is közölte őket.

Csak a legények jártak lucázni, eredetileg ilyen fehér öregasszony-ruhában, szalma volt náluk, amivel beszórták a szobát, meg meszelő, amivel úgy tettek, mintha meszeltek volna. Nálunk nem mondókáztak, csak csipogtak, kotkodácsoltak. Jó kis felfordulást csináltak a szalmával, de ennek kivételesen örültek, a Lucázók szétszórt szalmáját a tyúkfészkekbe tették, hogy a tyúkok jó tojósak legyenek. (A mai világban ezt a régifajta, kefeszerű meszelőt is nehéz beszerezni, sőt a szalmáért is kutatómunkát kell végezni.) Tojást kaptak jutalomképpen. Luca napján nem volt szabad az asszonyoknak varrni sem, bevarrták volna a tyúkok tojókáját. Ők pedig a mai lucázók:
A lábas meg a fakanál a gonoszűző zajkeltéshez kell.Szalmaszórás (Örülnek a takarító nénik)
Mindenféle jóslások is kapcsolódnak a naphoz. Mivel pont tizenkettő nap van karácsonyig, következtetni lehet az előttünk álló év tizenkét hónapjára. Nálunk régen ilyenkor készült a hagymakalendárium: egy nagy fej hagymát tizenkét levélre szétszedtek, kinevezték őket a hónapoknak: január, február, stb. Mindegyikre egy csipet sót tettek és a só nedvességéből találgatták az adott hónap csapadékmennyiségét.
A másik ilyen jóslást szigorúan titokban kell végezni a hajadonoknak, ugyanis férjjóslás. Tizenkét kis cédulát kell készíteni tizenegy jóravaló legény nevével, egyet pedig üresen kell hagyni. Erről a mesterkedésről senkinek sem szabad szólni, sőt jól el kell rejteni a cédulákat, meg ne találhassák. Aztán elvinni a csomagocskát az éjféli misére, Úrfelmutatáskor egyet húzni, és akit húzott az lesz az ura, ha üreset húzott, nem megy férjhez abban az évben az adott hajadon.
A Luca-székről tudtak, de nemigen készítették. Nálunk is ismert volt az a hiedelem, hogy a Luca-székre állva az éjféli misén meg lehet látni, kik a boszorkányok, mert elfordulnak az ostyától és óriási szarvakat viselnek a fejükön, De jól tette a kíváncsi, ha mákot tartott a nadrágja zsebében, és gyorsan eliszkolt, mert a boszorkányok tüstént utánaeredtek. A mák arra volt jó, hogy lassítsa a boszorkányok iramát, azt ugyanis össze kellett szednie a banyáknak, addig a kukucskáló előnyt kaphatott.
Végül, ha már boszorkányos téma, tegnap sütöttünk egy kis karácsonyi mézest, Jani egyszer csak a kezébe kaparintotta a díszítő alkalmatosságot és ezt a mézes vámpírszmájlit alkotta:
Legyen szép Luca-napotok, lehet bosziskodni.
A bejegyzéshez Mamám elbeszéléseit, Dr. Timaffy László Táltosok, tudósok, boszorkányok című mondagyűjteményét és Korcz Antalné Halászi község múltja és jelene című könyvét használtam fel.

A harmadik csapat

Ma ismét fogadhattunk egy kis csapatot, égő gyertyákkal kopogtattak az ajtón. Ők profik, no de könnyű nekik, a magasabbik kislány nővére néptáncot oktat, és segített a jelmezt, meg a koreográfiát kitalálni a dalfüzérhez.

Az angyalok:
és a pásztorok:

Négyen voltak, de öten lettek volna. Ma is egyvalaki, egy angyal hiányzott a csapatból, mert misére ment. A Betlehem kész darab, de a mohát itt is saját kezűleg szedték össze a gyerekek, és két teamécses világít s ad melege a Jézuskának. Olyan szép ötlet!

Hódolat a Kisdednek:
Mennyből az angyal:-)))

Meglepetésgyár

A kint lágyan szállongó hópihék, az adventi koszorún égő gyertyák és a betlehemesek is azt üzenik: közelít a karácsony. És jönnek a töprengések: mivel lepjük meg karácsonyra távolabbi rokonainkat, barátnőinket, akiknek az ajándékára nem akarunk komolyabb összeget költeni, de valami szép és hasznos meglepetést akarunk adni, viszont a bonbon - pezsgő - cserepesvirág összeállítást már kimerítettük és unjuk? Nos, én már november vége óta ennek a problémának a megoldásán töprengtem. Abszolút semmi ötletem nem volt. Aztán meg végül nem is kellett túl sokat agyalnom, úgy elém pottyant az ötlet, ami a nyáron "összekertészkedett" házi csemegékből megvalósítható volt. Úgyis terveztünk ide a blogba egy kis "gasztrokanyart"...
Két hete kiszédelegtem a mosoni piacra. Ott is - mint minden jóravaló piacon - egy sereg olyanféle dolgot árulnak, ami egy közönséges bótban nem kapható. Termelői mézet több helyen is árultak, két helyen volt dió-és tökmag - illetve aszaltgyümölcs- méz. Ez nem olyan, mint pl. a repce-vagy akácméz. Ezeknél a méhecskék a repcéről, akácról stb... gyűjtik a méznekvalót, és a méz aromáján érezni ezeknek a virágoknak az illatát. A tökmag-, dió- és aszaltgyümölcs-mézbe azonban a meghámozott olajos magvak és szárított gyümölcsök kerültek. Nagyon jól néztek ki, és ott, a mézesstand előtt a fejembe pattant: ilyet én is csinálhatnék! Receptet azonban a piaci árus nem tudott mondani. Viszont ez a "mézesbefőtt" nem hagyott nyugodni. Az valahogy - nem is tudom, hogyan - meg se fordult a fejemben, hogy a neten felkutassak rá valami receptet, így a saját csacsi fejem elgondolása után csináltam meg. Amikor készen volt, néztem utána a recepteknek, és mondhatom, egész jól eltaláltam a "mézesbefőttet"!

Először is kellett két kiló virágméz. Ezt Püskin szereztem be egy házi méhésztől. Az aszalt gyümölcsöket is előböngésztem a fagyasztóból. (Az aszalt gyümölcs mágnesként vonzza a molyokat, ezért van nálunk a fagyasztóban a dióval és a mákkal együtt. E két utóbbi mélyhűtve nem is avasodik.) Volt még egy kis eldugott aszalt körte, cseresznye és eper. (Az aszalt barack, meggy már rég a múlté...) Dió is kellett: ehhez a dédi diójából törtem. Végül, hogy fokozzam a csemege mivoltot, a piacon az egyik nyúli gyümölcskertészet kirakodásából vettem mandulát is. Aztán jöhetett a munka. Először megcsináltam a hozzávalókat: a diót, mandulát leforráztam. A mézesdiós üvegekben nem volt a dió meghéjazva, de én úgy gondoltam, hogy finomabb, kevésbé csípős lesz a dió, ha lehúzom a hártyáját. A mandulát pikk-pakk megpucoltam, de a dió macerásabb volt. Nem volt rossz gondolat, hogy lehéjazzam, mert az a gyanúm, hogy a sötét belső dióhéj megfogta volna a mézet, ugyanis a dió forrázóvize olyan lett, mint a kávézaccal feljavított ganélé: sűrű és sötét. Ráadásul pucoláskor cefetül csípte az ujjaimat. Ízben biztos nyert a mézes dió, hogy ezt az erős ízű héjat leszedtem róla. Közben Nyunyi suttyomban megette a lepucolt mandula felét...

Így nézett ki a dió "pucéron", közte a megmaradt pár szem mandulával: A többi feladat olyan volt, mint a befőzésnél: üvegfertőtlenítés, mosás. A mézet közben üvegestől egy fazék vízben odatettem a gázra forrósodni. Az aszalt gyümölcseimet szépen az üvegbe rétegztem a dióval és a megmaradt kevéske mandulával. Végül amikor tüzesre forrósodott, és hígan folyt a méz, rátöltöttem az üvegben levő gyümölcsökre. Rengeteg mézet beivott a sok aszalvány. Utána lezártam patentfedéllel az üvegeket. Még kihűlőben vannak. Karácsonyig kapnak egy takaros, díszes fedlapot, valami szép, személyre szóló címkét is alkotok az üvegekre, és kész a meglepetés. Ezzel azonban a maradék aszalt gyümölcs is elfogyott, az utolsó darabokat Laci úgy nyelte el, mint boa konstriktor a kecskegidát. Ezenkívül a legnagyobb üveget a családtagok lepaccsolták: csakis ők fogják megenni, esetleg kóstolót kaphatok... Remélem, hogy a meglepni kívánt személyeknek is tetszeni fog ez a kis kertből-való, csupa- házi ajándék!

Újabb kis csapat

Ma ismét jött egy csipet csapat. Unokatestvérek, az ő dédnagymamájuktól gyűjtött dalokat Barsi Ernő bácsi 1978-ban. Mesélték, hogy egy társuk, a fehér kabátos lány barátnője hiányzik, mert táncórára ment, az ő helyére ugrott be a magas srác, és ma délután fél öt és hat közt tanulta be a szerepet. (Nem nagy ügy, úgyis én írtam a műsort nekik-mondta :-)

Itt a Betlehem, a Jézuskának ha jól látom, ledes bicajlámpa világít. Kész bolti figurák, de a gyerekek ragasztották be őket a helyükre és ők készítették a mohaborítást.

Betlehemezés

Tegnap este valaki váratlanul kopogtatott, ledobtam a keresztrejtvényt, futottam az ajtóhoz, hát ők voltak a vendégek:

Betlehemesek.Hetedikes fiúk az utcából.
Hosszú műsort tanultak, perfektül tudták, MÉG ÉNEKELTEK IS! A bal oldali srác volt a gazda, a jobb oldali a bojtár, a hátsó meg az a kissé habókos öreg, aki mindig elalszik. Így hozták hírét az ünnepeknek. Minden elismerést megérdemelnek, nemcsak a hibátlan előadás miatt, hanem hogy még mindig vannak gyerekek, akik elindulnak az adventi estéken. Bízom benne, hogy még nincsenek tudatában, mit is jelent, mit is számít ez, elég, ha rájönnek felnőttfejjel.

A téli szokások közül Halásziban a betlehemezést meg a szentestei mendikálást gyakorolták, Lucázás is szokásban volt. Szigetközből az igazi dunaszigeti betlehemest nyomtatásban drága jó Barsi Ernő bácsinak köszönhetjük, a Daloló Szigetközben is benne van.
Érdekes dolog a szokások élete-halála. A búcsúi csingislovakról már írtam, de azt hiszem, azt nem említettem, hogy volt egy év, amikor a szokás kimaradt. Egy család, akinek szamarai voltak, meg kordéja, indított csak búcsúkor egy csúfos csingisszamár-fogatot azt hiszem, 1999-ben, az rázta fel a falut, hogy valami nagyon gyorsan elveszik, ha hagyják. Így volt ez egy időben a betlehemezéssel is. Igazából azt hittem mikor tanultam, koleszes voltam vagy albérletben laktunk, hogy már vége, kihalt a szokás, senki sem fárad ilyesmivel, az emlékek polcára került és vége. Volt is pár év, amikor senki sem jött Karácsonyt köszönteni, aztán az utolsó 3-4 évben újrakezdték a nagyobb gyerekek. Ilyenkor esténként várom a kopogást, vajon kik jöhetnek, mivel készültek. Meg fogom örökíteni mindet, hátha megint elfogynak.
Amikor mi voltunk ugyanekkorák, mi is jártunk betlehemezni. Hárman csajok: a második unokatesóm, meg az ő szomszédja, a barátnőnk. Mama nem akart engedni, merthogy fiúknak való, de nem lehetett lebeszélni.
Az biztos, úgy emlékszem, hogy mi nem öltöztünk fel különösebben, piros dzseki-kék sapka vagy ilyesmi, de vittünk Betlehemet is, és akkori szemmel az a Betlehem volt a lehető legszebb, amit csak el tudtam képzelni. A barátnőm édesanyja nagyon fiatalon meghalt, az apukája meg a maga özvegyemberes módján igen szerette a kislányát, ő készítette nekünk ezt a csodálatos Betlehemet.
Másoké kartonpapírból készült, a szereplők pedig mesekönyvből meg szentképekből voltak kivágva. Amivel mi jártunk háztól házra, az plexilapokból készült, vízüveggel ragasztva. Az alja a fészer palatetejéről leszedett friss zöld mohával fedve a háztetőn kis lécdarabok. Villanyvilágítás is volt benne a Jézuskának, egy szétszedett zseblámpából, a tetőn volt a laposelem, a kis farostlemez jászol fölött meg ott függött a "batrikörte". A legjobbak a figurák voltak, mert azok mézeskalácsos sablonba töltött sűrű cukormasszából készültek még novemberben, búcsú körül,– teljes szentcsaládos sablonjuk volt, alja-teteje összekapcsozható, meg külön állatos sablon is a bárányokhoz, csacsikhoz - aztán a karácsony előtti időszakra szépen kiszáradtak az alakok. Ételfestékkel, iskolai ecsetekkel festették ki őket.
Egy ideig csinosak is voltak, de aztán a meleg lakásba be-hideg utcára ki légkörfizikai viszonyai annyira megviselték a cukorbábokat, hogy megértek a nyugdíjra. Amikor minden ismerőst meg rokont végigjártunk, a végén szétosztottuk a figurákat, a karácsonyfa alá még odatettük őket, aztán volt, amelyiket a karácsonyfadíszek közt eltettünk jövőre, de volt, amit nem. Először mindig a bárányok fogytak el, aztán az emberek. Ha szent is, csak cukorból van.
Mi annak idején Lukács evangéliumát osztottuk fel szerepekre, a barátnőnk nagyon szépen énekelt, ő volt Mária, az unokatesóm Szent József. Sötétben mondtuk a szöveget, a háziakkal lekapcsoltattuk a lámpát, „Szent József” odatartotta a drótot a laposelem sarujához - mégiscsak férfimunka - és mindjárt lőn világosság, a plexin keresztül. Az a semmi kis izzó beragyogta a szobát vagy a konyhát. Mi magunk is meghatódtunk a produkciónktól, aztán amíg eljutottunk a következő látogatni való házig, mindig jól összevesztünk, aztán a harmadiknál meg kibékültünk. Azt is játszottuk, hogy valamelyikünk terhes, babánk fog születni, ilyen lesz meg olyan lesz :-), ezt csak a sötétben, hárman lehetett játszani, szülői, mamai fülek nélkül, nagy prűdség volt nálunk a mama miatt az ilyen témát megemlíteni is botrányszámba ment.
Pénzt is kaptunk érte, és tudom, hogy sokan elítélik (mégis mindenki csinálja), de abból került karácsonyi ajándék, mert a szüleinket, tesónkat meg akartuk lepni. Otthon azt hiszem megvan még anyunak az a két opálos fagyikehely, amit betlehemes pénzből vettem. Nem is kérdeztem, maguk mondták az idei betlehemes fiúk, mi a tervük a pénzzel, hát ők is a szeretteikre költik , Simpson-családos könyv az öcsémnek, farmeröv az apunak.

Biztos, hogy öregszem, mert egyre több ilyen régi sztori jön elő, amit akkor csak úgy lazán megéltünk, a magunk közegében. Ezek a dolgok olyan természetesek voltak akkor, mint a levegő, természetesnek vettük, hogy a Bandi bá minden évben megcsinálja a Betlehemünket, aztán fordult a világ, változtunk, elhagytuk, mint a régi ruhát, meg sokan minket hagytak itt. Egyszer csak aztán visszajönnek, de úgy, hogy teljesen más jelentőséget kaptak, vagy a világ lett annyira-annyira más. Érdekességgé váltak, vagy olyan szívmelengetővé, ami erőt ad, elkezd világítani az a batrilámpa a kredences konyhában, de a szívünkön belül. Fontos lett az, nehogy elveszítsük ezeket a történeteket, muszáj mesélni, még ha másnak uncsi is, muszáj mesélni magunk miatt.
Én is szívesen hallgatnám a ti régi vagy új történeteiteket, írjatok. Ez is karácsonyi ajándék valahol.

Habcsók

Andi volt olyan kedves, és egy egész blogbejegyzést szánt rám és a kedvenc sütijeim egyikére. Meg is hozta a kedvemet mindjárt a kipróbálásra, és hozzásegített ahhoz, hogy egy kényszerűen semmittevős délután ne unalmasan teljen. Nagyon jólesett Andi figyelmessége, meg is hatódtam tőle. Köszönöm, Andi!


Távol álljon tőlem, hogy gasztrobloggerkedjek, átlagos kajákat szoktam főzni és kedvelni, kedvenc tésztám a darás tészta, levesem a gulyásleves (ruhám bőr és nem ballon, arcszesszem is csak Pitralon) satöbbi. Sütni pedig van pár alaprecept, kevert omlós, kelttészta, ez a plafon. Most mégis belevágtunk Janival a habcsók projektbe, s elmondhatom, hogy eredményesen.

Andi így sorolta fel a hozzávalókat:

- 4 tojásfehérje
- egy csipet só
- 1 csésze (250 ml) kristálycukor
- 25 g étcsokoládé, finomra vágva (szerintem én véletlenül 250 gramm nem olvadós csokicseppet használtam, de nem zavart senkit a túúúl sok csoki)
- 150 g mogyoró apró darabokra vágva (10 deka volt itthon)
- 1 evőkanál instant kávé
- 2 evőkanál kukoricakeményítő

A receptet a tehetőségekhez mérten követtem, a négy tojásfehérjét, a csipet sót, és a bögre cukrot, a kanál instant kávét legalábbis pontosan, csokiból aztán belecsusszant egy tábla sima étcsoki, meg 15 deka dió. Kukoricakeményítő helyett sima étkezési keményítőt tettem a tojásfehérjés keverékbe, mert csak az volt a kamrában. A recept így is tökéletesen működött, megsütöttük a sütit és elneveztük kapucsínó habcsóknak. A sütésnél meguntam a várakozást, 120 °C mellett kapott egy kis légkeverést,az sem ártott neki. Szóval ez egy nekem való. elronthatatlan süti. Melegen és hidegen is nagyon finom, Jani is rácuppant. Szerintem a ma éjfélt már nem éri meg a boldogtalan sütemény, pedig a reggeli tejeskávéhoz de jól is passzolna néhány darab. Szóval köszi, Andi.