Most már egész kellemesen hosszúak a napok, de az igazi napfényes időjárás egészen máig váratott magára. Nálunk két héttel ezelőtt komoly mennyiségű hó esett, amely ugyan olvadozott az elmúlt napokban, de a mezők zöld-barna színei még nem nagyon bontakoztak ki a hóból. Az előző hétvégén pedig a hófúvás jól meghordta a környék számos pontját, például a ház takarása miatt pont a mi udvarunkat. is. A mai, vasárnapi napsütésben havas táj fogadott, amikor elindultunk az erdőbe hóvirágot keresni, de kora tavaszi mezők fogadtak, amikor pár órával később, nyakig sárosan hazaértünk. A dagonyázást azért siker koronázta, találkoztunk az első igazi szigetközi hóvirágokkal.
Az induláskor olyannak tűnt az erdő, mintha javában tél volna.
A pocsolyák szélein a jég vonalai mutatták, hogy a tócsavíz napközben enged, de éjjel még újra meg újra megfagy.
Az erdő szintjénél jóval mélyebben kanyargó Kálnoki-ér partja még sok helyen havas volt, főleg az északi oldalon. A víz már kiolvadt, frissen folydogált.
Az előző őszről-télről már nem sok minden maradt, talán csak a csattanó maszlagok termései.
A vaddisznók a hideg napokban óriási túrásokat rendeztek a tölgyfák tövében, egy ilyen feltúrt, de egyébként hideg, árnyékos helyen találtuk az első kínjukban nyílt hóvirágokat. A száruk felnyurgult és sárga, szegény hagyma megszenvedhetett, mire ekkorára növesztette a hajtást.
Aztán az erdő szélén, egy olyan kiugrásban, amit jól körbesüt a nap, arányos formájú, jókedvében nyílt hóvirágokat is találtunk. Nem is keveset!
A tömeges nyílásnak, amikor "kaszálni lehet", azért még nincsen itt az ideje, az erdő nagy részében még hó borította az avart. Tényleg, Nálatok hol él hóvirág, hol vannak még hóvirágos erdők?
A szemünk mindenhol a színeset meg a friss zöldet kereste. Volt, ahol bújt már az ibolyalevél.
Találtunk fagyöngybogyót is, alig tudtuk kitalálni, mi ez a sárga a földön. A fölötte lévő fán nem láttuk magát a fagyöngynövényt, a terméseket alighanem madár hozhatta. A levelet alul már fúrják át az "átlagosan fejlett" hóvirágok, amelyek épp akkorák, mint a decemberben kitúrt kis növények.
Sok felénk a bodzabokor, a rügyeik már itt-ott duzzadásnak indultak. Érdekes, hogy a kihajtóban lévő rügy színe bordó. Így már nem is akkora csoda a piroslevelű díszbodza létezése.
Az akácfaágak még május elejéig váratnak minket a zöldbe borulással, szögletes, tövises formáik élesen kirajzolódnak. Kinek nem a szenvedés jut erről eszébe?
A kecskerágók élénkrózsaszín és narancssárga terméseiben sokat gyönyörködtünk ősszel és a tél elején. Most már csak ennyi maradt a pompából:
Színes foltokat képeztek az erdő alján a mohák és a zuzmók, a hóból nem sokkal az ottjártunk előtt olvadtak ki. Hihetetlenül élénk színük csak úgy vonzotta a szemet.
Találtunk egy keservesen nőtt kontyvirágot is a disznótúrásban, egyébként ő sem siet, legalább két-három héttel később szokott kihajtani és sokkal sötétebb, egészségesebb zöld színben. Most legalább az olvadó hólétől egy alapos locsolást is kapott.
Otthon, a kertben is találtunk hazaéréskor egy kevés újdonságot. A fodros petrezselyem egészen megújult a hó alatt. Sok más növény is kihajtott a hó takarásában, csinos kis levélrózsák mutatkoztak a tavalyi száraz kórók közt. A földre még nem nagyon lehet rálépni, de a tisztogatási munkákba lassan bele lehet már kezdeni.
A fenyőfákat szinte megújította, megtisztította a lassan elolvadó hó. A lucfenyő új hajtásai startra készen várakoznak a pikkelyek alatt
Bent a lakásban meg lassan nődögélnek a palánták, a balkonparadicsom most van kelőfélben. Holnap már kihúzza a földből a szikleveleit.
Zsuzsánna napja után egy nappal tényleg meghallottuk a pacsirta szavát, úgyhogy reménykedünk. Csütörtökön Jégtörő Mátyás lesz, talán reggelre kelve talál jeget, és nem áll neki buzgólkodva világot megváltani ez a jó ember.
De nem tépkedem fel: hátha még elkezdenek hajtani az enyhüléssel. Tudjátok: mindig a remény hal meg utoljára… :-)
aztán csütörtöktől sárgás, ma reggel pedig zöldes színt vettek fel a gyenge hajtások, megindult a fotoszintézis.
Intenzív hagymaszagot árasztanak, úgy gondolom, nem hiányzik a fokhagymaleves öntözés. A póré kelése gyönyörű, a vörös-és lilahagyma kisebb, ritkásabb, gyengébb csírákat hozott.
Ma reggel már csepp zöld sziklevélkéit is megmutatta néhány növény.
A madáretetőnél a magasban egy furcsa új madarat, rózsacinegét fedeztem fel :-) : 
A kismadarak most is nagy számban jönnek, különösen sok a citromsármány és a rigó. Utóbbiak annyira szelídek, hogy fél méternyire meg lehet őket közelíteni. Mindenképpen itt akarom fogni a kertben őket, ha lehet, odút kell kiraknom. Most már esedékes, mielőtt az etetés véget ér. Hédi kedvencei, a kiserdői vetési varjúk, amik szeméttel szórják meg nap mint nap az udvarát, odaszoktak az etetőmre. Csontsoványak, gondolom, a hó elfedett előlük minden táplálkozási lehetőséget a télen, és itt próbálnak kicsit fölerősödni. 
A héten mindenféleképpen folytatom a ládák betöltését, további magvetéseket, a kikelő csöppségek ápolását. A tormalevet fogom kipróbálni a védő öntözéshez, mivel tormából mindig több van otthon, mint fokhagymából, s ha enged a fagy, könnyűszerrel hozzá is jutok. 
Akár a téli madáretetés emblematikus figurájának nevezhetnénk. Hiszen mindannyiunknak, akik arra vetemedtünk, hogy télen madarakat etetünk, az egyik leggyakrabban megjelenő kis ismerőse. Szakszerű leírásért most újra a „Kis Brehmet” lapoztam fel, ahol meghökkentő dolgokat lehet olvasni erről a kis madárról.
ott egy ágvillába szorítva feltöri és kieszi a belét. Közben a másik három várja a sorát, és egyesével szállnak át az etetőre. 
Amikor a legelsőként csippentő végzett a maggal, beáll a sor végére, és ez így megy, amíg jól nem laknak. Mindig kivárják egymást, sose megy két cinke az etetőre. Közben isznak is. 
Az "evési sorrendbe" bezavart, hogy tettem ki cinkegolyókat, azt nagyon kedvelik, és a libasor (vagy cinkesor?) helyett tolongani kezdtek a fára, meghökkentő akrobatamutatványokat produkálva. 
Nem bátortalankodnak, ha más madár száll az etetőre, kicsit tolakodnak, de nem verekednek a jobb falatokért. (Balra lent, középen ücsörög a drága. )
Evés után teli gyomorral sütkéreznek a szemközti orgonabokorban, és ekkor már egyre gyakrabban elhangzik, a varázslatos, tavaszígérő „nyitnikék-nyitnikék”. 
Vérmadár vagy sem, szeretnék kihelyezni majd cinke-fészekodút a cseresznyefára, talán sikerül odaszoktatni. A cserkófa nyugis, félreeső helyen van, macska sem jár arra. (Odúkészítésről 
A legkisebb zajra már el is tűnnek a bokorban, és csak nehezen merészkednek elő. Egymagában szinte sosem szállnak a földre, kis csapatban jönnek, de a fő tolakodásból mindig félrehúzódnak. A rigóktól kifejezetten félnek.
Nagyon-nagyon erőtlen a külsejük, a hosszú tél szinte elviselhetetlenül megnyomorgatta őket. A homokszemek majdnem a levelekbe préselődtek, amik meggörbültek, rájuk tapadt a forgácsos sár. A fagyott hó körös-körül összenyomta a gyenge kis leveleket, amik még féltve zárják körül az apró fehér bimbókat. 
Délben csak egy pár percre ragyogott fel a Nap, de néhány virág, amely előbb szabadult a jeges hó fogságából, erre már nem bírt magával, és kis szirmait ki óhajtotta tárni. Azonban még ez a hóvirágoknak nem sikerült teljesen. 
A szártalan kankalin bátor, sárga virága, ami a hó alatt is képes volt kinyílni.
Emellett rengeteg bimbó is lapul a levélkék közt.
az egyik szögletben a kibújó nárciszlevélkék közt már ott rejtőzik a BIMBÓ. 
A krókuszok is hajtanak, az egyik rózsatő tövénél pedig kibújt az egyik kedvencem, a tavaszi csillagvirág, a kis Scilla vindobonensis. 
Felfoghatatlan, hogyan van ennyi erő ezekben a csöpp kis növényekben, hogy a december vége óta a virágágyásra halmozódó, megroskadó és újra összegyűlő, végül jéggé fagyó, negyvencentis hótömeg alatt hogy voltak képesek így fejlődni. Nem fogott ki rajtuk a tél, gyenge hajtásaik már az igazi Tavaszt hirdetik!
