Előkészületek tavaszra – odakinn

Ez a bejegyzés nem született volna meg, ha csütörtökön nem lett volna 10 fok körüli meleg és ragyogó napfény. Bizisten ki se dugtam volna az orromat öt fokban vagy havazásnál. Ez a gyöngy idő azonban kicsalogatott, és arra csábított, hogy kint is rendezkedjek egy kicsit.

Nem kell mondani, hogy akinek legalább egy tepsi nagyságú kertje van, már az is talál szöszmötölnivalót szabad idejére. Hát még én! Először is felmértem a terepet. Olyan takaros téli virágokat nem tudok felmutatni, mint tesóm, azért egypár barka akad, a hóvirágok már bimbóikkal döfködnek a levegőbe, 

és egy-két elszánt kákics,

 meg százszorszép is kivirult. A krizantémok is kinövesztették már az idei hajtásaik kezdeményeit. 

Az árvácskák is elég jól tartják magukat, vagy talán mirelitek lettek? :-)

Aggódom is egy kicsit a túlzott enyheség miatt. Bár nem kell annyit fűteni, azért nem akarom, hogy majd valami kései hideghullám tegye tönkre a pukkadozó rügyeket és az idő előtt előtolongó hajtásokat, bimbókat.

Az áttelelő zöldségek kertjét is megszemléltem. A csapadék végett sziklevélből rendes, kicsi levelekbe ment át a spenót.

Az áttelelő póré inkább valami fagyott gyomszárkupacra hasonlít, mégis él, sőt hajt is. És még azt is tudom, mit rontottam el vele kapcsolatban. Túl kicsi, vékony hagymákat ültettem ki. A pórék csak telelni tudnak, de télen növekedni nem. Ha már a teleltetéssel vacakolok, és érdemi termést akarok a tél folyamán, akkor korábban ki kell majd ültetnem a hagymapalántákat, hogy nagyobbak legyenek, mire jön a november, mert úgy lesz a hidegebb hónapokban komolyabb szednivaló, nemcsak ujjnyi hagymácskák. 

A zöldjéért visszaültetett petrezselyem úgy hedereg a fölben, ahogy november elején leástam. 

Az enyhe időben a kelfélék is hajtani kezdtek, 

a mák elbokrosodott, de így is kicsi a tavalyi vetés 2011. januári nagyságához képest. Kevés volt neki vetéstájt a csapadék, ilyenkor meg még nem növekszik. 

A fokhagymából a varjak – minden takargatás ellenére – többet felhúzkodtak. Már nincs ötletem, mit tegyek rá, hogy ne szedjék ki ezek a drágalátos madarak a gerezdeket. A háló alól kipiszkálják, a deszka alatt sötét van, a fólia alatt berohad.  Rendületlenül kotornak emellett a kert kalapnyi hantjai között, meg a hamuban is. A kevés maradék foki azért nődögél, 

és nagy csodálkozásomra kikelt néhány abból a félig berohadt dughagymából is, amit ősszel találtam a sufniban, és nem elduggattam, hanem csak úgy beszórtam egy kihúzott üres sorba, hátha kihajt. (Vajon miért nem húzták ki ezt a varjak? Ezt nem sajnálnám annyira, mint a fokhagymát.)

Az ágyásszegély betonkeményre taposott földjén és a szántott részen is apró, sárgászöld növényekre lettem figyelmes, amik nemigen hasonlítottak semmihez, csak a salátamagoncokhoz. És rájöttem, hogy mik ezek. A magoncok helyén voltak a magszárba ment római saláta kórói ledobálva még az ősszel, az égetés előtt. A magházakból kiszóródott magvak keltek ki, és a mínuszokkal dacolva kihajtottak. Igen megörültem a kis növényeknek, mert a Téli vajfej saláta igencsak ócskán sikerült a gyenge minőségű mag miatt. Úgy látszik, ez a salátafajta nemcsak a nagy hőséget viseli jól, hanem a hideg sem árt meg neki. 

A mustra után előkotortam egy vödröt, és a gyümölcsfák alsó ágairól elkezdtem leszedegetni a rászáradt gyümölcshullákat, amikből még akadt a gallyakon.

 A kannányi ramatyot beborogattam a kazánba.

Közben összeszedtem a palántázóedényeket, hogy tavasszal kéznél legyenek. Utána egy vödörbe engedtem forró vizet, bele fertőtlenítőszert, és elkezdtem a ládákat meg az alátéteket mosni. Bár utálok ilyet csinálni, ezt kifejezetten élveztem. Ez már olyan „előremutató” feladat, nem a tavalyi év ramatyainak eltakarítása, vagy tétlen várakozás a majdani termésre. Mindent kisúroltam. Megállapítottam, hogy az alátétek száma igen megfogyatkozott, ezt pótolnom kell. Viszont helyette egy ismerősömtől kaptam nemrég olyan palántázótálcákat, amelyeket a virágkertészetekben használnak. Igaz, nem újak – így mindet ki kellett alaposan sikálnom – de ötven palántának jut bennük hely, erősek. 

Utána – bár már sötétedett – még körül akartam nézni vakondtúrásföld-ügyben. A palántázáshoz ideális a vakondtúrások földje: mivel a föld felszíne alól túrja ki a vakond, nincsenek benne gyommagok, a túrás miatt a föld omlósan morzsás. A korábbi években így januárban már többször felszedtem túrásokat, hogy a kupac anyagát homokkal és palántafölddel bekeverve és a kazánházban átmelegítve használhassam palántázáshoz.  Egy földhányást se találtam, csak egy lyukat. És mellette ezt:

És a tettesek is megvannak: a három (kan)grácia, az udvar rémei.

A szomszédból a föld alatt érkező vakondot is kipiszkálták a járatából és elkapták, aztán hamarosan meg is ették. Úgy tűnik, kitört rajtuk a házőrző ösztön. Igaz, egerünk sincs, még a tyúkólban sem, pedig oda rendszeresen jöttek a búzára. De a madarak sem jöhetnek. Ezt találtam az udvar sarkában:

 Nem gondoltam, hogy ilyen vérmes jószágok. Különösen a vakondot sajnálom, hiszen hasznos. De kénytelen vagyok belenyugodni a garázdálkodásukba, mert az egeret ki nem állhatom, mint tudjátok. 

Így le kellett mondanom a palántaföld összeállításáról. Azonban nem vagyok elkésve, egypár hét van a vetések megkezdéséig.

Még egy jókora kosár tűzifát vittem be, és aznapra befejeztem. Másnapra megérkezett a havas esővel kísért viharos szél, ki sem dugtam az orrom. Úgy gondolom, kezdésnek ez egyenlőre bőven elég!

Színek a hó előtt

A meteorológusok most már erősen ijesztgetnek a közeledő igazi téllel, s ennek az valószínűségét az ízületeim csikordulása is fájdalmasan alátámasztja. Előtte azonban még körülnéztem a kertben és sok mindent találtam. Például virágokat: krizantémokat, mézvirágot és a hóvirágok fehér, kibújó csúcsait.

 

A termések ilyenkor a legfeltűnőbbek, leghatásosabbak. 

 

A mogyoró ivarérett/nagykorú lett, már kiengedte a barkáit. Tavaszt érez, holott még el sem kezdődött a tél. 

Zöldre vágyó szemeim az esőtől kikelt sok-sok új salátapalántában és a jó bokroan átteleni készülő tátikákon legelnek.

Színfoltot jelentenek a sárgatarka, vöröstarka növények áttelelő levelei is. 

Téli sportok itt vidéken: metszésre vár a szőlő, a lugas kialakítása is esedékes lesz a tavasszal.

 Ez meg a hasogatni való.

Bénázásaim- 3. fejezet: Káposztafélék

Már nem biggyeszthetem az „idei” szót a cím elé, mert 2012-t írunk, de ettől még van mit felsorolni a balsikersztorikból. Most nem a ritkábban termelt zöldségekkel kapcsolatos szerencsétlenkedéseimet akarom elemezgetni. Be tudok én égni a legközönségesebb kerti veteménnyel is… Ráadásul nemcsak egyfélével, hanem egy egész fajtasorral.

Tavaly januárban fogadkoztam, hogy milyen csodás káposztaféléim fognak teremni. Az eredmény egészen gyengécske, pedig úgy gondolom, sokat dolgoztam a növényekkel.

Anyósom karácsonykor egy hatalmas hentesládát mutogatott, teli emberfejnyi káposztákkal, és kijelentette: „Idén ilyen rosszul sikerült a káposzta!”. Csak pislogtam: ha ilyen itt a rossz termés (a káposztával beültetett terület nagyságához viszonyítva), akkor milyen a jó? Mert a saját nevelésű káposztaféléim ennek nyomába se léphettek! A bénázás különösen ciki annak fényében, hogy a Szigetköz az ország egyik legnagyobb káposztatermő vidéke. Ami miatt meg leginkább pirulok, hogy a szomszéd kertben bezzeg ott vannak a hatalmas fejek, nálunk meg semmi, csak potlohók. És ahogy visszagondolok, sose sikerült – még kis koromban sem – normális lila-vagy fehérkáposztafejet, karfiolt, karalábét és kelt kinevelnünk. Pedig időben vetettem, szabályszerű palántákat neveltem, védtem a bolhától, kiültettem, mulcsoztam, locsoltam, próbáltam fő-és másodveteményként, semmi eredmény! Kísérleteztem vett palántákkal, fajtákkal és ültetési időkkel, csekély sikerrel. Máig nem tudom, mi a gond az eljárással, a beleölt munkához képest miért olyan silányka a termés. Még az a szerencse, hogy a semmirevaló fejek a tyúkok kedvenc csemegéi. De én nem a tyúkok táplálására óhajtok zöldséget nevelni!

Azért a sok kísérletezgetés nem volt elpocsékolt idő, valamennyi tapasztalatom összegyűlt, és ezt-azt ki tudtam nevelni, de a termést még szeretném fokozni. Hiszen ha a szomszéd tíz méterrel odébb szép káposztát, gyönyörű karfiolokat és söröskorsó nagyságú brokkolikat termel, akkor nekem miért ne menne?

Az egyes fajtáknál az alábbi gondok jöttek elő: 

Ahogy  a vörös-, úgy a fehérkáposzta sem volt hajlandó befejesedni, a levelek lazák maradtak, így maximum főzeléknek voltak alkalmasak. Salátához, savanyúsághoz nem feleltek meg ezek a lapuk. Semmirevaló veteménnyel dolgoztam ilyen sokat, jobban jártam volna, ha a helyére vajbabot ültetek – mérgelődtem.

A brokkoli már egész jól sikerült, 2010-ben bőven ettük, fagyasztottam is le belőle. (A tavalyi termésről nem tudok nyilatkozni, mert tesóm egész nyáron lopta…)  A szabadföldi nevelés persze nem ad akkora rózsákat, mint a szupermarketekben kapható import hajtatott melegházi növény, de egész tűrhető.

A karalábé régebben – akármilyen fajtával próbálkoztam is – mindig csak tojásnyi lett, a belsejét meg mintha faforgáccsal spékelődött volna meg. Tavaly azonban Timi javaslatára a Gigant fajtával próbálkoztam, és végül egész jó karalábéjaim teremtek. És bár köztudott, hogy nem a méret a lényeg, azonban a kétkilós karalábékat úgy vágtuk fel, hogy a húsvágó bárdot a termésre illesztettem, a fokát meg kalapáccsal ütöttem, aztán amikor kettérepedt, késsel aprítottam tovább. A kemény héj ellenére nem volt fás a belseje, siker! Idén se pepecselek másfélével, ez végre bevált.

A karfiolfélék nevelgetésébe is egy kicsit kezdek beletanulni. Eddig csak másodvetésként termeltem, mert a nyári melegben sokszor semmire sem mentek a növények, gyerektenyérnyi, megfeketedő rózsákat hoztak. Az ősz eleji, hűvösebb napok azonban hozzásegítették a növényeket a nagyobb, formás rózsák kineveléséhez. 

Nem valami hatalmas, de azért tűrhető fejek lettek a lila karfiolon, és lett egy jókora pagodakarfiolom. Ennek a kifejlődéséhez szerintem azért szerencse is kellett, mert előző évben csak görbe kis rózsákat hajtott a növény.

Az áttelelő (Adventi) kelkáposzta nevelése az, ami még sikerült. 

A hagyományos kelkáposzta ugyanolyan nyominger lett, mint a fejes, sőt magszárba ment, de ez a hidegrajongó fajta megfelelő gombócokat növesztett, sőt amikor kivágtam egy kisebb fejet, és a torzsa bennmaradt a földben gyökerestől, a gyökér új – bár kisebb – kobakot hajtott.

A kínai kel nekem nem lett olyan alakú, mint ami a boltban kapható, inkább olyan kelkáposzta szabású lett, de attól még megettük. Sajnos mivel ez a legzsengébb levelű káposztaféle, a csigák is eléggé rájártak, berágták magukat a levelek közé. Elég gusztustalan volt, amikor kettévágtam egy fejet salátának, és egy ötcentis csiga folyt ki belőle.

A leveles kel megbízhatóan terem, bár ennek az ízét nem mindegyikünk kedveli, mert a rostjai elég erősek. 

A bimbós kel meg olyan hol sikerül, hol nem növény. Valamennyi minikáposzta mindig van rajta, de nem az igazi, a piacokon meg a szomszédban sokkal szebb a termés. 

Végül is – a káposzta kivételével –  a növények legnagyobb részéből sikerült valamilyen emberi fogyasztásra alkalmas részt kicsikarni, de a belefektetett munkához képest igen keveset és rossz minőségűt.

A káposztaféléket nemcsak én szeretem, hanem a tyúkok is, de rajtunk kívül még jelentkezik rá a sok káposztalepke-hernyó és a liszteskék is. 

Más betegségeket nem vettem rajta észre.

Második szomszéd néni szerint ezeket a növényeket a legkönnyebb termelni a kertben, de nekem nem sikerül. Most kell kinyomoznom, hogy mitől ilyen keserves a legszélesebb körben nevelt vetemények termelése nekem, mert idén szeretnék egy elfogadható termést produkálni. Van valami tanácsotok, hogyan álljak neki?

Boldog újévet!

Jó évet zártunk itt a blogon: bár kevesebbet írtunk, sok új olvasónk lett, és rengeteg kiváló tanáccsal segítettétek a kerti munkánkat. Köszönjük minden olvasónknak a részvételt, a lelkes hozzászólásokat, tippeket, tanácsot és biztatást, mindenkit szeretettel várunk 2012-ben is! Boldog, eredményes, minden szépben-jóban gazdag új évet kívánunk mindnyájatoknak!

Idei bénázásaim-2. fejezet: Okra

Második fejezet következik az elbaltázott vetemények házikerti történeteiből. Okrát, avagy bámiát kíséreltem meg termelni a kertben, sovánka eredménnyel, inkább masszív balszerencsével.

Már két éve kísérleteztem ennek a növénynek a meghonosításával a kertben, hiszen számtalan helyen lehet olvasni, hogy ez az eredetileg trópusrajongó növény vígan eléldegél a mérsékelt égöv melegebb nyarain, így kis hazánkban is, bár fagyérzékeny.

A tavalyi évben próbáltam meg először meghonosítani. Mindenekelőtt gyűjtöttem a tudnivalókat, hogyan neveljem. Valahol azt olvastam, hogy igen rossz kelő, lassan csírázik, és mindenféleképpen palántát kell nevelni, hogy normális növény legyen a magból. A magokat pedig fényre csírázónak írta. A beszerzett szegfűbors-szerű magvakat ezért tejfölösibrikbe vetettem el, mindenfajta takarás nélkül. 

A kelés igen jó arányú volt, és meglepően gyors, de a csírák nem fejlődtek tovább, és végül az összes növény elpusztult. 

Nem a palántadőlés végzett velük, hanem egyszerűen a sziklevelekből előbújó kis hajtás gyatrán nevelt zöld leveleket, sárgásfehér maradt, majd kornyadozni kezdett és kimúlt. Gondoltam fényhiányra is, de mellette a másik ládában robusztusra fejlődtek a paprikapalánták. Nem jöttem rá a hiba okára.

Így másik lehetőségként csak a szabadföldi nevelés maradt. A magokat májusban, a fagyosszentek után vetettem el. Igen ám, de hamarosan jött az az időszak, amikor egy héten át mindennap zuhogott az eső, a kert földje agyagtömbökké alakult, és a hatást egy laza jégeső is kiegészítette. Az egész nyár ilyen hűvös és esős volt, ti is tudjátok. Szeptemberre az okráim fele ki se kelt, a másik fele olyan tíz centi magasságot ért el. Aztán jött a fagy, és mindennek vége volt.

Idén már ennél tovább tudtam lépni. Volt még magom a tavalyi évről, amiről azonban megfeledkeztem. Június elején – tehát kicsit későn -  valami apróságot kerestem a kazánházi remájzliban, amikor a kezembe akadt a kis tasak. Hamar-hamar elvetettem, de nem takarás nélkül, hiába fényre csírázó: olyan egy centi mélyen került a föld színe alá. Esőt is kapott, meleg is volt: a kis növények gyorsan fejlődtek. 

Eleinte babszerűek voltak sima levelekkel, azon pedig sárgás foltokkal (amire azonnal azt hittem, hogy betegség), aztán felvette a várt cakkoslevelű mályvafazont. Nagyon megörültem neki, hogy hamar karcsú bokorrá fejlődtek. Közben szépen begazosodott a sora, és Laci ezt is gaznak nézve, ugyanúgy, mint a lóbabnál, megkaszálta az ágyást. Itt azonban a kimenetel nem lett olyan katasztrofális, mert a nyolcból négy tő megmaradt, ezeket pátyolgatva neveltem tovább. És rá kellett jönnöm, hogy egy tisztára rossz helyet találtam ki neki. Azok a növények ugyanis, amelyek a fojtogatóan tűző napra kerültek, vígan megéltek, amelyikre azonban – és ez a többség – a kukoricatábla árnyéka vetült, nem mentek semmire. Azért nem kellett elkeserednem, mert a tűzőnapos okratársaság bimbókat hozott, és csodás virágokat nyitott, amit naponta háromszor néztem meg. J

Nagyon vártam, hogy termés is kifejlődjön a virágokból. Bár kíváncsi voltam az ízére, a megszülető zöld kúpokat nem akartam megenni: ehhez egypár termés édeskevés. Inkább azt akartam megtudni, hogy beérleli-e magvait a növény, jövő évi vetőmagnak. A termés kúpja már megbarnult, benne kitapogathatóak lettek a kemény magkezdemények, de ekkor megérkeztek a korai, októberi fagyok, és vége lett az idei okratermesztési kísérletemnek.

Azért ez is igen sok tapasztalatot adott. Megtanultam, hogy nem érdemes palántával veszkődni, a korai vetést, a hidegebb napokat sokkal rosszabbul tűri, mint a szomszéd ágyásban levő, és szintén idén először próbált földicseresznye (ez a kisebb tavaszi és őszi fagyokat is átvészelte, gyümölcséből még most is van egy kisvödörrel, kifogástalan minőségben!). Nem kell külön elbánás neki sem, csak özönlő napfény. A virágja csodálatos. Csak az ízét nem volt alkalmam megismerni. Így végül is mindent tudok róla, csak a lényeget nem: milyen a kajában…

Remélem, jövőre azt is megtudom, mert ha már ennyi tapasztalatom összegyűlt, olyan nincs, hogy ne próbáljam meg még egyszer! Addigis nagyon örülnék, ha megosztanátok velem a ti tapasztalataitokat!

Verőfényes karácsonyi séta

Bár csütörtökön már megjárattuk a szánkót és csendben reménykedtünk a fehér karácsonyban, az ünnep délelőttjén ragyogó napfény és hét-nyolcfokos langy idő fogadott minket, ami sétára hívogatott: megnéztük a jó öreg Mosoni-Dunát. Egyéves gyerekkel a Duna közelében kihagyhatatlan lehetőség a kacsa- és szárcsaetetés a megmaradt száraz kenyérdarabok hasznosítására.

 A vízszint a száraz ősz után nem meglepő, hogy nagyon-nagyon alacsony. Nedvesebb időszakokban a zöld gyep széléig vagy még magasabbra is kicsapnak a folyó hullámai.

 A szomorúfüzek és nyárak sora szépen bekeretezi a két partoldalt

 Penge, penge

 Talán kacsacsapda?

 A parton sok az uszadék, kupacokat rak a folyó, amiket újra meg újra megtetéz kisebb-nagyobb ágdarabokkal, gallyakkal.

 

 Ezeken a gallyakon aztán az enyhe időben duzzadozni kezdenek a rügyek, hiába is hiányoznak a gyökerek.

 A szemközti parton pedig egész kidőlt fatörzsek pihennek félig az iszapba fúródva.

Ez ad búvóhelye a sok szárcsának, kacsának, akik az ember láttán azonnal izzítják az evezőcsülköt vagy a szárnyat és jönnek kunyerálni. Mire hozzánk értek, sajnos az akkum pont lemerült :-(