Kereki
Négy napunk volt, egy hosszú hétvége. Először visszamentünk a tavaly már látott kereki várba, vagy Fehérkő várába.

Ez egy picike rom, téglavár, akkora csak, mint egy családi ház. A domb gerincén úgy helyezték el az építői, hogy mindenfelé messze elláthassanak, de az apró vár a fák között rejtve marad. A kaposvári útról csak gyakorlott szemmel lehet észrevenni. A faluból most már viszonylag kiépített, de elég meredek út vezet fel a romhoz, kb. 45°-os lejtőn:

Jól körbe lehet járni, van egy kis pihenő is. Bátrak felmászhatnak a falak tetejére, meglesni a somogyi dombok egymás után következő sorait és a Balatont. A helybéliek lehetőségeikhez képest javítgatják a vár állapotát, de szerencsére ez nem az a turistainváziós hely.
A vár alapját kövek és sziklák alkotják - ki tudja, honnan kerültek oda- , gyíkok futkosnak, vadalma nő.

A várból lefelé nem akartuk megkockáztatni a gatyafékes lejtőcsúszást, sem a domb teljes körbekerülését 35°C-ban, tűző napon, ezért elindultunk egy földúton lefelé. Homoki tölgyerdőben vezetett az út, ahol letértünk a turistaútról, aztán egyszerre csak villanypásztor futott kétoldalt, annyi hely maradt ki köztük, amin még egy terepjáró pont elfér. Valami vadneveldébe futottunk, de ez volt a környék egyik legszebb része. Totoro írt blogjában nemrég a halálfejes lepje hernyójáról, hát nem írt hiába, mert mi is randevúztunk egy szép példánnyal. Lilás színébő ítélve ő is bábozódni készült, nagy üggyel-bajjal, zörgve mászott a fűben, avaron.

Itt él ez a növény is, amiről csak utólag sikerült kinyomozni, hogy bablevelű varjúháj. de nem a zöldesfehér, hanem a bíbroszín virágú. Az az érdekes, hogy nálunk eddig Medárdtól kezdve minden héten 30-40 mm eső esett, Somogyban pedig nagy szárazság volt, de annyira, hogy a bablevelű varjúháj is kezdett összeszáradni, sőt a parlagfüvek is helyenként haldokoltak! (A szőlő szerencsére bírja.)
Aztán a domb aljára érve kiértünk a rétre, a főúttal párhuzamosan folyik ott a patak, így 200 m-en belül van víz nádassal, rét, bokros és erdő, rengeteg virággal és lepkével. A világ legszebb helyeinek egyike szerintem. Volt egy olyan rész, amit nem kaszáltak le, itt a fű és virágok közt rengeteg zsurló nőtt, hihetetlen mennyiségű és változatosságú rovarral és lepkével.
Ő talán fekete szemeslepke, négy járólábáról és kék közepű szemfoltjáról ítélve. Gyorsan repült, nehéz volt normálisan lefotózni. Így sem az igazi.

Lóherén csemegéző valamilyen kéneslepkeféle, összezavar, hogy a szárnya szegélye nem narancssárga.

A mélyebben fekvő bokorsorok és erdősávok alján vannak foltok, ahol szinte csak zsurlók nőnek, szitakötők röpködnek, kis fantáziával át lehet ugrani az ősidőkbe.
Kerekiben nagyon nagy, szép, finom őszibarackokat árulnak a házaknál feleannyiért, mint a parton, jól bevásároltunk belőle ebédre.Délután fürdés, földvári strand, lent is maradtunk estig a városban, odaevett a fene minket egy dzsesszkoncertre (Hot Jazz Band), ez az együttes a 20-as, 30-as évek számait nyomta, és meglepve fedeztem fel a dalok közöttt azokat, amivel az oly szigorú, idősebb korában nyávogó hangon kizárólag szenténeket előadó Krázi mama szórakoztatott minket kiskorunkban. Ezek voltak a fiatalsága slágerei! Például a banánszoknyában félmeztelenül táncoló Josephine Baker ihletésére írt Az én babám egy fekete nő. Vagy Fekete Péter, te kis ügyefogyott. Ejnye, Mariska mamáról ezt nem gondoltam volna... hogy ő is volt fiatal. Az együttes játszott ismert slágereket is, például ilyeneket. Szóval jól mulattunk.
Visz, Andocs

Másnap a Látrány-Visz-Karád-Andocs utat jártuk be. Érdekes volt a Látrány és Visz közti rét, ami ősgyep a bizalomgerjesztő nevű Tetves-patak partján.
Szép, hangulatos táj, rengeteg értékes növénnyel, a változatosságából nekünk erre futotta, egyik sem különlegesség. Orvosi szappanfű:
Gumós lednek:
Pézsmamályva:
Fészkelt az egyik fán valamiféle nagy ragadozó madár is, láttunkra felrebbent a párjával együtt, vijjogott, mint a veszedelem, de beazonosítani sajnos nem tudtuk. Visz és Karád közt nagyon szép, nagyrészt hársfából álló erdőben mászkáltunk, de túl messzire nem jutottunk a villanypásztorok, vadneveldék miatt. Az út szélén lépésenként nyílt a csalánlevelű harangvirág.
Köröshegy
Mennybe jutott mangalicák:
Szürkemarhaidill:
A kislányok kedvéért pedig lovak:
A domb gerincéről rálátni a völgyhídra, de hiába látni rá, nem tudom jó szemmel nézni. Bárki láthatja az elöl lévő érintetlen táj és a híd lábánál található lepusztult, sivatagszerű rész közti különbséget.
Beszéltünk a hegyen egy idős úrral - mennyei olaszrizlingje van -, aki mesélte, hogy ennek a dombnak a végén, még az Adria Kőolajvezeték és az autópálya megépítése előtt egy őstölgyes volt, ahol rengeteg őzlábgombát és pöffeteget gyűjtöttek, de már évek óta egyet sem találnak abban a kis erdőfoltban, ami megmaradt. A kőolajvezeték befüvesedett vágásában most turistaút vezet, van pihenőpad, éljen, van tábla is, hogy vigyázzon a természet értékeire, de gomba az már nincs. Ennyit a környezetvédelmi intézkedésekről.A domb jó része löszös, az utak sok helyen szurdokszerűen bevágódnak a magasabban lévő kertek közé, egyben a vizet is levetik. Sajnos, mindenütt látni a növények szárazság miatti szenvedését. Gyökerek:
Utcanévtábla:
Köröshegyen, a papánál már vagy tizenöt éves ez az árnyékliliom, ennyire szép példányt igazán ritkán látni.
Hazafelé
Az utolsó nap Zamárdiban strandoltunk, de már négy órakor borulni kezdett az ég. Hazafelé a Káli-medencén keresztül, Ajka-Padragkút felé vettük az irányt. Itt egy helyen, ami megtetszett, letettük a kocsit és felmásztunk (én lakkpapucsban) egy sziklás domboldalra. Nemhiába. Mindjárt találtunk festő pipitért:
Közönséges aszat:
Volt sok szeder, vadalma. Ajkáról irány Noszlop, gasztro-rovat: Aki arra vetődik, ne hagyja ki a Lucullus Vendéglőt. Mi most csak somlói galuskát ettünk, házi meggy- és sárgabarackkompóttal. Közel a Somló, nem mérik túl drágán a Juhfarkat sem. Utána Pápa felé, alig forgalmas úton, csepegő esőben érkeztünk HAZA. Nem volt kalamajka közben, csak a teknős indult felfedezőútra a lakásban, tesóm a kanapé mögül szedte ki. Okosak ezek az állatok, ha búvóhelyet kell keresni. A macskánk, akit éheztetni szoktam, fél a viharban, az is mindig a kanapé mögé skeráz be az első mennydörgéskor. Szóval volt, ami volt, sikerült feltöltődnünk. Nagyon szép ez a Tihany-Ajka-Noszlop-Pápa-Csorna hazaút, szimpatikusabb, mint a Veszprém-Zirc-Győr. Csak az a baj, hogy hat órába került hazaérni, nem a kocsi hibájából. Legközelebb hazafelé a Somlót meg kellene mászni.






Óriás: át kéne ültetni, de mindig halogatjuk, hatalmas tüskéi miatt. Legutóbb régi, rossz nagykabátba csavarva ültettük át, hogy ne bökjön agyon senkit.