Karácsony másnapján kiparancsolódtunk erdővizitre, mivel januárban megkezdődik az erdőllő-favágó szezon a Bakony-ér mellett, bár vagy négy évre való tűzifa lapít apósom fáskamrájában… Jó is volt kicsit kimozdulni. Az előző napi mennydörgős-villámos viharnak, ami kocsikat csúsztatott árokba a 83-as úton, mintha nyoma se lett volna: ragyogott az ég. Azt hittem, bokáig fogunk a sárban cuppogni, de csak néhány tócsa jelezte az előző napi, tizennégy fokos meleggel érkező brutális karácsonyi zivatart. A hat nappal azelőtti, mínusz 13 fokban lehullt kapitális hótömegnek még csak a nyomai se látszottak. Az erdő se olyan fagyos-téli külsejű volt, mint amilyeneket korábbi decemberekben láthattunk.A fák között furcsa ládákra lettünk figyelmesek. Vajon mik? Aztán láttuk a táblát: „B. A. méhészete, Pápa”.
De hogy kerültek ezek a kaptárak az erdő közepébe? Kíváncsiságból kinyitottuk az egyiket, ez volt benne:
Hogy mi ez, nem tudom, de nagyon jó mézillat szállt ki. Aztán nemigen bolygattuk a kaptárakat, nehogy kárt tegyünk bennük! Remélem, ezzel az oktalan kíváncsisággal nem ártottunk a benne lakó méheknek (ha egyáltalán volt bennük valami). A méhész leleményességét bizonyítja, hogy a kaptártetők régi, kimustrált gáztűzhelyek fedőlapjaiból készültek.A korábbi erős fagyok nemigen növelték a gombákat, csak efféle „puffatagokat” találtunk, a pöfeteggombák rég kidurrant, spóravesztett héjait.
Közben felmásztunk egy-egy magaslesre, a meleg napfény, a kilátás, és a csenddel keveredő, messziről idekongó déli harangszó szinte áhítatos hangulatot keltett. 
Kökényt akartam csipegetni, de a hosszú, meleg őszön a szemek szinte múmiaszerűen ráfonnyadtak a szárukra, egy levesebb darabot se találtam, mint a korábbi években. Ráadásul egy csomó kökényszem úgy nézett ki, mintha moníliás lenne. 
Lent a Bakony-érnél is fura dolgokat láttunk. A kecskefüzek barkái sok helyen az enyhe időben felduzzasztották a rügyeiket, kibontották ezüst pihéiket, de a kemény hideg megcsipkedte őket, barnára fagytak. 
A nád is hozott friss hajtásokat, de mivel a Bakony-ér nem fagyott be, a plusz egynéhány fokos vízben a friss, zöld leveleknek nem lett bajuk. 
Ahol a vaszari halastó levezetőcsatornája a Bakony-érbe torkollik, az összkép nem is decemberre, hanem inkább augusztus végére emlékeztetett: 
A vízben ragyogva tükröződött a kék ég. Ez nekem nagyon tetszik: a patak olyan tiszta, hogy a meder fenekére teljesen le lehet látni. Nem szürke, mint a Duna és ágai, kristályosan csillog.Érdekes még, hogy a Szigetközben sok helyen jártam, de égerfát sehol se láttam annyit egymás mellett, mint ennek a kis vízfolyásnak a partján.
Az erdő mélyén tulajdonképpen csak annyit állapítottunk meg, hogy alkalmas lesz az idő faszedésre, csak a sárnak kell egy kicsit felszikkadnia vagy megfagynia. Traktorok szerencsére nem dúlták péppé az erdei utakat. Sok fát kidöntöttek a viharok, érdekes ez a kicsi, magról kelt diófa, amit kettéhasított a szél, de elpusztítania nem sikerült, csak efféle tekervénnyé alakította. 
Van itt telepített akácos, feketefenyves. Nyárfák is vannak, de közelébe nem érnek szigetközi rokonaiknak. Méretben: mifelénk egy valamirevaló nyárfának az ágai kezdődnek ott, ahol a Pápa környéki nyárfák csúcsa van. Ami azonban a nyárfáknak lemaradás, azt a tölgyek méretben és számban messze behozzák. Mivel aránylag sokféle fa – telepített és telepítetlen – él egy-egy kisebb területen, van víz és sík szántó és domb is, sok a madár is. Ezek a napfény melegén szinte májusi, zsibvásári lármát csaptak. Csak így első ránézésre: nagy suhogással a fejünk felett hattyúk szálltak, vadkacsák csobogtak a patakban, láttunk ölyvet, mindenféle cinegéket, 
egy fán kopácsoló három harkályt – csak úgy szórták a fejünkre a forgácsot - , őszapót, ökörszemet, matyimadarat párban, meg vagy ezer kányát. Szinte üvöltve károgtak, Laci javasolta, hogy húzódjunk a vasúti töltéshez, ne az erdő közepében ténferegjünk. Ugyanis a varjakat vadászok riasztották fel, hallani is lehetett távolról a lövéseket, bár vadásznivalót nem sokat láttunk. Vadetetőt igen.
Fel is kaptattunk a Győr-Celldömölk-Szombathely villamosított vasútvonal töltésére, ahol ünnepi menetrend szerint közlekedtek a vonatok – magyarul nem jött semmi. Azért én nem szeretek így se a síneken mászkálni, pláne hogy Laci „hogyan ugrottunk ki innen a csollányosba, amikor kiskoromban a P. K-val játszottunk a síneken, és a kanyarban jött a vonat” és „hogyan ugrott itt a vonat alá pont itt a csikvándi őrült” című történetekkel traktált. A kilátás azonban nagyon szép volt a magas és meredek töltésről a tiszta időben, ezért megálltam fényképezni. 
Akkor nagyot csöndült a vasúti forgalmi lámpa, Laci meg elkiáltotta magát: „Ne hülyéskedjünk, tényleg jön a vonat!” – és mint egy kisgyereket, kézen fogva lefuttatott a töltésoldalon. A GYSEV Sopron-Győr-Szombathely vonata jött, de meglepően sokára. Addigra már mi rég távolabb jártunk: egy átjáró volt pont ott – itt meggyőződhettem a feliratról, hogy mennyire imádják a szomszéd falusiakat a helybeliek… 
Éhes gyomorral baktattunk haza, de nagy főzés már nem volt: az előző napi maradékot faltuk be. Az erdei körút végén megállapíthattuk: januárban lehet menni erdőlleni!
Kellett is, hiszen volt olyan év, hogy enélkül megfagyott több rózsatő. Előástuk a hólapátot és Nyunyi szánkóját is. A hólapátolás sajnos elég kellemetlen munka s mi szűk udvarunkban; a havat el kell hordani hátra. A bejáratnál a ház lábazatához nem szórhatjuk a havat, mert akkor az olvadó hólé a lábazatot áztatná. Az átelleni oldalon virágágyás van, rózsákkal és évelőkkel. Volt, hogy rájuk dobáltuk a havat, és több kifagyott közülük.
Legalább ötször permeteztem. Sok tő így is kipusztult. A Kecskeméti nevű fajtát ültettem, ez szinte teljesen tönkrement, pedig ez egy kiváló fajta, húsos-édes-savas. Igen fogékony lehet erre a fertőzésre. A lukulluszparadicsom azonban lényegesen jobban ellenállt, a paradicsomfa is beteg lett, de az kiheverte! Az is tanulság, hogy a kezdetektől karózni kell a paradicsomot, mert könnyebb tisztán tartani az ágyást, a termések nem rohadnak, füllednek, jobban körülveszi őket a rezes permetlé. És hát persze nem levitézlett felmosónyelet kell használni paradicsomkaró gyanánt! De ne panaszkodjunk: így is volt mit befőzni, úgy paradicsomlének, mint ketchupnek
Szerencsére kézzel is elég jól ki tudtuk őket irtani, pláne Nyunyi jeleskedett az agyonnyomogatásukban. Fejeskáposztát soha nem ültetünk, mert egyszerűen nem nő meg. Idén kaptunk valahonnan tizenöt palántát, ebből lett két akkora káposztafej, mint egy-egy alma. Biztos van valami trükkje a nagy káposztafej nevelésének, de én nem jöttem rá. A karalábéval ugyanígy vagyunk, de ott a diónyi karalábékkal akármit csinálunk, azok még fásak is. A kelkáposzta is ugyanilyen vacak. A karfioltermesztésben nem is reménykedtem, mert a Héditől kapott és nagy buzgón elültetett palánták nálam semmire sem mentek, tesóm viszont apró, de takaros karfiolfejeket nevelt ki. Nem tudom, hogy csinálta, jövőre én is kipróbálom. A nem sikerülő káposztafélék helyett - vigaszúton - mindig van egy csomó brokkoli meg bimbós kel, ezekkel viszont nincs semmi gond, talán csak jobban szét kéne palántázni őket. 
Az összes ubi, amit nyáron megettünk és befőztünk, a szomszéd nénitől való. Merugyebár megvettem a Tescóban a 35 forint/tasak árú gagyi magot, pedig vagy háromszor voltam vetőmagboltban, ahol megvehettem volna - igaz, kicsit többért - a Mohikán nevű, részben peronoszpórarezisztens uborkafajta magját, és szeptemberig lett volna saját uborkánk. Erről ennyit, tanulság levonva, jövőre igyekszem nem beleesni ugyanebbe a hibába. 
