Tűzifa

Nemrég meghozattuk a jövő télre szükséges tűzifát, ennek apropóján azt gondoltam, leírom, mi hogyan szoktuk ezt kezelni. Tudom, ahány ház, annyi szokás, kíváncsi vagyok, a fa tárolása, pakolása, bekészítése nálatok hogy megy. 

Nem mindegy, mennyire száraz a fa, a nedves csak sistereg és bűzölög, nehezen gyullad be, rosszul is adja le a hőt és kormosítja a kazánt, főleg a belső vízcsöveket, ezért a nedves fa miatt sokkal lassabban melegszik fel a központi fűtésben a lakást melegítő víztömeg. Jól kiszáradt fát nehéz kapni, a kereskedők szívesen adnak el faárban, a fával együtt esővizet is, meg persze a fa belső nedvességét. Szóval az a legjobb, ha a saját telken szárad felhasználásig a tűzifa. 

Az optimális a 2-3 évet szárított fa, bár mi használtunk egy évig szárogatottat is. Egyszerre szoktunk venni tavaszonként úgy 6-10 erdei köbméter tűzifát, attól függően, pénzben hogy állunk, puhafát és keményfát is. Van egy megszokott, megbízható fakereskedő, ő hozza rönkfogós kocsival. Próbáltunk szerezni állami erdőgazdaságtól úgynevezett rezsicsökkentett, olcsó tűzifát is, de abból csak a legszemfülesebbnek jutott...

Ha az udvarban van a fa, akkor azt fel kell aprítani. Motorfűrésszel és jó fejszékkel érdemes csak nekiállni. A tűzifát Jani fakalodába rakja, amit maga épít meg a felvágott fából. Ezt egy gyakorlott helyi embertől, az egyik munkatársától tanulta. Ehhez motorfűrésszel a fa egy részét 1 m hosszú darabokra vágja, majd felhasítja kb. negyedekbe. Ebből lesz a kaloda oldalfala, amiből apránként, fokozatosan rakja fel a szárogató kalodát. A közét kb. 45-50 cm hosszú, felfűrészelt és elnegyedelt-hatodolt fahasábokkal tölti meg. 

Kb. 1,7 m magasra építi a szárogató kalodát, mivel így építve nagyjából egy erdei köböt nyel el egy ilyen építmény. Így jól követhető a mennyiség fogyása a tüzelési szezon alatt. Leírva ez elég béna, de a kép mutatja az építés módját. A tetejét általában leponyvázzuk az eső miatt, de azért jó lenne egy fedett tároló. 

Ha a fűtési szezonban megkezdünk egy ilyen tárolót, a gazdának az egyméteres darabokat el kell még fűrészelnie, a többit már be lehet készíteni vagy a kis lápcső alatti fáskamrába vagy az eresz alá. Innen apránként behordjuk, elfűtjük. A lakásban a kandalló mellett van a fáskosár, a napi szükségletet oda készítjük be.

Begyújtásnál papírt, reklámújságokat, kartonokat készítünk be a fa mellé gyújtósnak. Némi deszkahulladékot meg fakérget is így használunk, de azért ez elég nagy koszt csinál, ezért inkább az apróbb fahulladékokat kint kezeljük. No meg persze nagy barátom a rózsaszín kerozinkocka begyújtós. 

A koszos apró fahulladékok kezelése megér egy misét. Most már elvileg tilos kint égetni, de hogy mit kellene tenni vele a törvénytisztelő polgároknak nagy általánosságban, azt a Kapanyél jól körüljárta. Sőt, egyszer régebben itt a blogon is összeszedtük együtt. Igazából tapasztalat és végiggondolás kérdése, hogy kinek melyik gyakorlat illeszkedik leginkább ez életmódjához.

Nálunk a következő a helyzet: a kéregből és a 4 cm-nél vékonyabb ágakból ágaprítóval mulcsot darálunk, a vastagabbakat behozzuk a kályhába. A fűrészport összegyűjtjük téli takaróanyagnak. A vékony gyomszár a komposztba megy, a vastag gyomszár és a szőlővenyige a kerti sütögetőbe, még mielőtt elég jó lenne a parázs a nyársra húzott szalonnának. A tujalombbal a bokrok alatt mulcsozunk, az ágaprító azt is elviszi.

Nálatok mi a gyakorlat?

Ez történt a kertben az utóbbi hónapokban

Idén ugyan a zöldséges projekt hamvába halt, de azért történt pár fontos változás, újítás. A mindennapok számára is birtokba vettük a kertet a gyerkőcökkel. A füves rész már nem olyan fajgazdag gazos, viszont egyenletesen elterjedt benne a százszorszép. A kerti tűzhelyen immár legálisan, szomszédbarát módon tüntethetjük el az aprófát. Ha jönnének panaszkodni a füst miatt, kezükbe nyomunk egy tányért némi friss sült szalonnával, bár ilyesmi még nem történt. Ja, nincs is közvetlen szomszédunk. 

A pergolát egészen belaktuk, megtelt játékokkal. Jani készített ide egy jó nagy hintaágyat sziesztákhoz meg a nyári bulikhoz, ez az egész család kedvence. Balival néha szunyókáltunk is rajta néha. Olyan lett a lugas a tűzrakóval, mint egy nagy kinti étkező-nappali-konyha együttes. 

Andris egyensúlyérzéke egy kicsit bizonytalan volt óvodakezdéskor, ezért Jani rehabos gyógytornásza és az óvó nénik tanácsára beszereztünk pár egyensúlyfejlesztő játékot, meg hintákat, ebből keletkezett a házi cirkusz. Bentre vateráztunk egy olcsó kis trambulint is esős napokra. Jót tett a gyerkőcnek a sok tornaszer, azóta pikk-pakk felmászik a kerítésre, farakásra, amit azelőtt sosem tett volna. Megvan persze a magához való esze, akkor tolja ezeket a mutatványokat, ha látótávolságon belül vagyunk, hogy szükség esetén menteni tudjuk.

A fügebokor is a kertnek ebben a sarkában van, védve az északi, északnyugati szelektől. Jót tett neki az átültetés, naponta szüreteljük a sárga külsejű, lila belsejű terméseket. Chef Viki salátáját készítem belőle, de háziasabban abból, ami a hűtőben van: Otelló szőlő + fügék + sült mangalica vagy házi sonka + valami fehér sajt + balzsamecetes-mézes öntet szalonnazsírból. Így elég laktató vacsora készül belőle a hűvös estékre, sőt elvileg szerelmi serkentő erővel is bír. Egy kis puha kenyér és egy pohár száraz fehérbor hozzá és kész is a lakoma.

Sok őszibarackunk termett, most már pihennek ezek a fiatal kis fák. A lombszínük gyönyörű. Háttérben a másznivaló farakások.

Mostanában folytatta Jani a kerítésprojektet, amióta a térdműtétet végző doki gyógyultnak nyilvánította. A kertünk legmeghittebb berendezési tárgya a jó öreg roggyant betonkeverő, zúgása azonnali, halaszthatatlan kinti játékra csábítja Andrist. A határoló kerítés alapja már kész, a háló első 25 méterét feltette a gazda a százötvenből. Apránként haladunk vele. Az előkertet eléggé megbolygatta tavaly az utcafronti kerítés felrakása, idén őszre végre az évelők megint belakták, telenőtték a ház elejét. Nem mondom, gazos is rendesen...

Olcsó megoldással tettük a virágcserepek számára alkalmassá a kinti ablakpárkányokat, a nappali maradék csempéiből jutott annyi, amennyivel bevonhatta a gazduram a párkányokat. A törmelékkel Andika folyton kőművesest játszik. 

Utolsónak maradt bónusz a piszkos szennyes: a gyomos, nyomorult zöldséges helye az őszi fényben. Egy baleset, egy családi egyéb elfoglaltság így dönti romba a nagy bióskodást. Nem baj, ugye a remény hal meg utoljára.

Szóval így lakjuk, így használjuk mostanában a kertet. Hátra van még a szőlőszüret, elég gyatra, rohadós a termés. Be kell hozni, becserepezni még a kint nyaraló dézsás növényeket, ez elég nagy meló lesz, óriási gyökeret-lombot növesztettek szabadföldbe kiültetve. Aztán úgyis jön az igazi fűtési szezon, amikor őrizhetjük a kályhát.

Tarka lombok kertje 2. Fák

Egy kert függőleges dimenzióját a nagyobb cserjék és fák adják meg, más szóval ők a felelősek a távlatért, a háttérért. Az sem utolsó szemopnt, hogy önmagukban is díszesek, van amelyik virágjával, más a formájával, különleges karakterével vagy lombjával díszít. Ősszel ehhez csatlakozik a lombszíneződés is, különlegesen széppé téve a kerteket.

Bejegyzésem már aktualitását vesztette, hiszen az őszi szelek, fagyok múltán a lombhullás már régen befejeződött, de a tervezésben, fajtaválasztásban úgy gondolom, hasznos lehet.

Az őszi lombszín közt leggyakoribb a sárga, szépen színeződnek, de termetük miatt inkább a nagyobb kertekbe megfelelőek a hársfák. Halászi egyik kis dísze a Flórián-szobor körüli növénycsoport a hársakkal. szomorúfüzekkel. Ezek a fák adják a hátteret a színes lombú cserjéknek és talajtakaró rózsáknak.

A házikertek kis világában akár a gyümölcsfák lombjára is számíthatunk. Szépen színeződik a megyy, az alma-körte , az őszibarack is.

A nyírfa sárga őszi lombszíne, csüggő karaktere szintén nagy kedvenc kertekben és parkokban egyaránt.

 

Talán kicsit túlzó a vöröslombú fák, például a vérbükk, vérszilva színpompája, de mindenesetre hatásos.

 

A választékot gazdagíthatják még a sárga vagy piros lombú juharok, a sárgás-aranybarna bükkfélék, nyárfák, a sorfaként gyakran ültetett csörgőfák. Az őszi színek királynője a bíborvörösre színeződő ámbrafa. Kisebb kertekbe a szépen színeződő berkenyék is elképzelhetők. És még sok más is, érdemes októberben kézközelben tartani a fényképezőgépet-telefont, ha tetszetős fát látunk a parkokban, kertekben vagy arborétumokban. Mindkettőben ott a jegyzet funkció a latin nevek kedvéért, hogy a faiskolában vagy az árudában tényleg azt vegyük meg, amit elterveztünk. :-)

Szezonvég: takarítás, telepítés

Nem nagyon emlékszem ilyen időjárásra, amikor is novemberben, annak is a közepén túl egyszerre volt tele a kert virágokkal és termésekkel.  Palócprovence-hoz hasonlóan nálunk is kinn van még az ablakban az összes muskátli, nyarat meghazudtoló pompában. 

A leandereim is a teraszon élvezik a jó időt, de már a fal mellé húzva. Most ébredtem rá, hogy ezek a mediterrán szépségek nem csípik a telken átvonuló északnyugati huzatot, a fal védelmében minden nyári betegségükből meggyógyultak. Jövőre védettebb helyre kell, hogy kerüljenek. 

A tavalyi decemberi virágválaszték idén novemberben is megvan, a plusz a tátikavirágzás. Sok közülük a múlt hétre nyílt ki, mások zöldellnek. Télire kaptak egy kis lombtakarást, hátha áttelelnek. 

Az enyhe, napos november idén igen kellemessé tette a máskor kevésbé szívesen végzett betakarítási és letakarítási munkánkat a konyhakertben. Öröm volt dolgozni: pont könnyen ásható földből szedtük ki a sárgarépát, petrezselymet. Az előbbiből bőséges volt a betakarítandó termés, az utóbbi szóra is alig érdemes, egy részét a földben is hagytuk, hogy legalább petrezselyemzöld legyen. Valami takarást dobunk rá télire, hátha így a lombja megmarad vagy új leveleket is hajt.

A répát megtisztogattuk, a lombját a komposztra szórtuk. Az ép, vastagokat az eresz alá raktuk száradni, a hétvégén kerülnek anyuékhoz a pincébe. A sérültek, féregrágottak vagy nagyon ágas-bogasak egy másik ládában száradnak, ez nálunk marad a garázsban, gyors elhasználásra. Az apraját két estén keresztül pucoltam, majd felaprítva, előfőzve lefagyasztottam - szuper köret lesz csirkehúsokhoz. 

 Hálás zöldség a sárgarépa, alig foglalkoztunk vele, csak tette a dolgát a föld alatt. Hagymával váltva ültettük, aminek egy részét bent felejtettük nyáron a földben. Most megtaláltuk a visszagyökeresedett, kihajtott zöldhagymákat, ez volt a hét meglepetése. Nálunk a répa a kötött földben sokkal erőteljesebb ízű, mint a bolti, nem csupán cukros-édes, ami elrontja a húslevest, úgyhogy nélkülözhetetlen. Az az érdekes, hogy palántázással is remekül termeszthető. Ládába vetettem egy kevés sárga színű sárgarépamagot, amit a nyár elején palántáztam szét öt centire és azóta csak nőtt az esős nyárban szorgosan. Végül ilyen lett:

A kertünkben Ági pipec levélzöldségei és kísérleti palántái növögetnek még. Dicséret és hála érte, a spenót hetente ad egy nagy tálnyi levelet, a Téli vajfej sali fejesedik, a kínai kelek lassan nődögélnek. Tegnap pedig valami áttelelő kelkáposztával palántázta tele estére orv és gerilla módon az épp felásott sárgarépa helyét. Gondolom, erről úgyis beszámol. Van még pár "potlohó" kelbimbó és brokkoli, hatalmas lapukkal, termés nélkül, tyúkeleségnek jók lesznek. Aztán csak az ásás van hátra. 

Jani nekiállt megvalósítani régi tervét, a szőlőlugast. 4x5 méteres alapterületű, gömbölyű rönkökből ácsolt pergolaszerű lugas lesz, a fő tartóoszlopokat már beásta a földbe, közéjük kerültek a jó futós saszla és otelló szőlők. A ház mögötti, fagytól és huzattól védett részre kerül, úgy tervezzük, ez lesz  majd egyszer a pihenős-kiülős nyári  "nappalink". Tavasszal és ősszel a fekvéséből adódóan jó meleg ez a rész, nyáron egy idő múlva a lugas fog kellemes félárnyékot nyújtani - hacsak az időjárás még jobban meg nem bolondul. 

Miután kikértük L  (ingyenreklám megint, hehe) véleményét a régi és modern gyümölcsfajákról,  vettünk egy almafát is a szívünkre hallgatva, egy öntermékeny, vadalma-alanyú Húsvéti rozmaringot. 

Kép innen. A leírás ezt mondja róla: " Régi magyar fajta - kevés permetezéssel is beéri. Érési idő: október közepe. Hazai eredetű. Hazánkban meglehetősen ismert és elterjedt fajta volt. Decembertől júniusig fogyasztható. Gyümölcse középnagy (120-130gr.), kissé megnyúlt, alapszíne zöldessárga, napos oldalon halványpiros pír borítja. Héja vastag, erősen viaszos. Húsa kemény, íze enyhén savanykás. Fája erős növekedésű, előbb feltörő, termőkorban kiszélesedő félgömb alakú koronát nevel. Középkésői termőre fordulás után bőven, de szakaszosan terem. Igénytelen, s a betegségeknek ellenálló, külterjes adottságokra javasolható fajta."

Remélem, beválik a kertünkben. Mindentől távol. a telek közepére ültettük, hadd nőjön nagyra. Gyümölcse íze fűszeres, összetéveszthetetlen. 

Pár apró feladatot még be kell fejeznünk. Kivágtuk a kizárólag lisztharmattermelésben kiváló, nyamvadt egreseket, a helyükbe ribizliket ültetünk. A kert kegyetlenül néz ki, földkupacok mindenhol, az ültetés meg a vakondinvázió miatt. Lombbal betakartuk a szépen helyrejött fügebokrunkat. Szegénykém egyetlen szem termést sem tudott idén beérlelni - egyáltalán volt valakinek idén fügéje? A rózsabokrokat az elvirágzás ritmusában nagyjából visszavagdosom és fűrészpor takarást kapnak a tövükre. A komposztkupac a gyümölcs- és szőlőtelepítés miatt megfogyatkozott, jövőre biztos megint megtelik. A rendteremtés után végül téli nyugalomra térhet a kert s vele együtt mi is. Húzzuk a papucsot...

Ez tél?

Karácsony másnapján kiparancsolódtunk erdővizitre, mivel januárban megkezdődik az erdőllő-favágó szezon a Bakony-ér mellett, bár vagy négy évre való tűzifa lapít apósom fáskamrájában… Jó is volt kicsit kimozdulni. Az előző napi mennydörgős-villámos viharnak, ami kocsikat csúsztatott árokba a 83-as úton, mintha nyoma se lett volna: ragyogott az ég. Azt hittem, bokáig fogunk a sárban cuppogni, de csak néhány tócsa jelezte az előző napi, tizennégy fokos meleggel érkező brutális karácsonyi zivatart. A hat nappal azelőtti, mínusz 13 fokban lehullt kapitális hótömegnek még csak a nyomai se látszottak. Az erdő se olyan fagyos-téli külsejű volt, mint amilyeneket korábbi decemberekben láthattunk.
A fák között furcsa ládákra lettünk figyelmesek. Vajon mik? Aztán láttuk a táblát: „B. A. méhészete, Pápa”. De hogy kerültek ezek a kaptárak az erdő közepébe? Kíváncsiságból kinyitottuk az egyiket, ez volt benne: Hogy mi ez, nem tudom, de nagyon jó mézillat szállt ki. Aztán nemigen bolygattuk a kaptárakat, nehogy kárt tegyünk bennük! Remélem, ezzel az oktalan kíváncsisággal nem ártottunk a benne lakó méheknek (ha egyáltalán volt bennük valami). A méhész leleményességét bizonyítja, hogy a kaptártetők régi, kimustrált gáztűzhelyek fedőlapjaiból készültek.
A korábbi erős fagyok nemigen növelték a gombákat, csak efféle „puffatagokat” találtunk, a pöfeteggombák rég kidurrant, spóravesztett héjait. Közben felmásztunk egy-egy magaslesre, a meleg napfény, a kilátás, és a csenddel keveredő, messziről idekongó déli harangszó szinte áhítatos hangulatot keltett. Kökényt akartam csipegetni, de a hosszú, meleg őszön a szemek szinte múmiaszerűen ráfonnyadtak a szárukra, egy levesebb darabot se találtam, mint a korábbi években. Ráadásul egy csomó kökényszem úgy nézett ki, mintha moníliás lenne. Lent a Bakony-érnél is fura dolgokat láttunk. A kecskefüzek barkái sok helyen az enyhe időben felduzzasztották a rügyeiket, kibontották ezüst pihéiket, de a kemény hideg megcsipkedte őket, barnára fagytak. A nád is hozott friss hajtásokat, de mivel a Bakony-ér nem fagyott be, a plusz egynéhány fokos vízben a friss, zöld leveleknek nem lett bajuk. Ahol a vaszari halastó levezetőcsatornája a Bakony-érbe torkollik, az összkép nem is decemberre, hanem inkább augusztus végére emlékeztetett: A vízben ragyogva tükröződött a kék ég. Ez nekem nagyon tetszik: a patak olyan tiszta, hogy a meder fenekére teljesen le lehet látni. Nem szürke, mint a Duna és ágai, kristályosan csillog.
Érdekes még, hogy a Szigetközben sok helyen jártam, de égerfát sehol se láttam annyit egymás mellett, mint ennek a kis vízfolyásnak a partján. Az erdő mélyén tulajdonképpen csak annyit állapítottunk meg, hogy alkalmas lesz az idő faszedésre, csak a sárnak kell egy kicsit felszikkadnia vagy megfagynia. Traktorok szerencsére nem dúlták péppé az erdei utakat. Sok fát kidöntöttek a viharok, érdekes ez a kicsi, magról kelt diófa, amit kettéhasított a szél, de elpusztítania nem sikerült, csak efféle tekervénnyé alakította. Van itt telepített akácos, feketefenyves. Nyárfák is vannak, de közelébe nem érnek szigetközi rokonaiknak. Méretben: mifelénk egy valamirevaló nyárfának az ágai kezdődnek ott, ahol a Pápa környéki nyárfák csúcsa van. Ami azonban a nyárfáknak lemaradás, azt a tölgyek méretben és számban messze behozzák. Mivel aránylag sokféle fa – telepített és telepítetlen – él egy-egy kisebb területen, van víz és sík szántó és domb is, sok a madár is. Ezek a napfény melegén szinte májusi, zsibvásári lármát csaptak. Csak így első ránézésre: nagy suhogással a fejünk felett hattyúk szálltak, vadkacsák csobogtak a patakban, láttunk ölyvet, mindenféle cinegéket, egy fán kopácsoló három harkályt – csak úgy szórták a fejünkre a forgácsot - , őszapót, ökörszemet, matyimadarat párban, meg vagy ezer kányát. Szinte üvöltve károgtak, Laci javasolta, hogy húzódjunk a vasúti töltéshez, ne az erdő közepében ténferegjünk. Ugyanis a varjakat vadászok riasztották fel, hallani is lehetett távolról a lövéseket, bár vadásznivalót nem sokat láttunk. Vadetetőt igen. Fel is kaptattunk a Győr-Celldömölk-Szombathely villamosított vasútvonal töltésére, ahol ünnepi menetrend szerint közlekedtek a vonatok – magyarul nem jött semmi. Azért én nem szeretek így se a síneken mászkálni, pláne hogy Laci „hogyan ugrottunk ki innen a csollányosba, amikor kiskoromban a P. K-val játszottunk a síneken, és a kanyarban jött a vonat” és „hogyan ugrott itt a vonat alá pont itt a csikvándi őrült” című történetekkel traktált. A kilátás azonban nagyon szép volt a magas és meredek töltésről a tiszta időben, ezért megálltam fényképezni. Akkor nagyot csöndült a vasúti forgalmi lámpa, Laci meg elkiáltotta magát: „Ne hülyéskedjünk, tényleg jön a vonat!” – és mint egy kisgyereket, kézen fogva lefuttatott a töltésoldalon. A GYSEV Sopron-Győr-Szombathely vonata jött, de meglepően sokára. Addigra már mi rég távolabb jártunk: egy átjáró volt pont ott – itt meggyőződhettem a feliratról, hogy mennyire imádják a szomszéd falusiakat a helybeliek… Éhes gyomorral baktattunk haza, de nagy főzés már nem volt: az előző napi maradékot faltuk be. Az erdei körút végén megállapíthattuk: januárban lehet menni erdőlleni!

Furcsa november

A hónap vége szokatlanul enyhe és derült időt hozott, ami persze kicsalt némi könnyű szabadlevegős munkára. Összegereblyéztem még egyszer a kiserdőből áthullott leveleket, elültettem egy-két kimaradt cserépben kornyadozó növényt. Folytattam a téli takargatást a melegkedvelőknél. Leellenőriztem, Jani hogyan ásott, és kiérdemelte a dicséretet: 100m2-rel bővítette a zöldségesemet.

Szemrevételeztem az utóbbi hetek változásait is. A díszfű már nem zöld, december kapujában okkersárgára vált.

A tűztövisem hatalmasat nőtt ebben az évben, embermagasan jelzi a telek szélét, fényes halványsárga termései most érnek, szinte világítanak az örökzöld ágakon. Hálás és szép cserje.

Az eper nagyon kellemes látvány, amikor virágzik és terem, de ráadásképpen pompás őszi levélszínekkel is meglep, ez is évről évre ismétlődő ajándék.

Még nyár közepén vettem olcsón sok karfiolpalántát, s egy csomót agyaltunk rajta, mi baja volt a kofának, hogy ennyire szabadulni akart tőlük. Tulajdonképpen csak az volt a gond, hogy kikéstünk vele, ha korán jöttek volna a fagyok, valóban elpocsékolt pénz lett volna az áruk. Szerencsére a hosszú ősz alatt volt idejük kifejlődni. Íme, életem első saját őszi karfiolja.

A délután négy órai 12°C-os novemberi alkonyat egészen különös hangulatú, azt hiszem. A természetvédelmi terület kálnoki erdő és a benne kanyargó Duna-ág felől szemlátomást elindul a falu felé ilyenkor a pára, ami reggelre sűrű ködként érkezik majd meg. A fák levelei avarként borítják már a talajt, kirajzolódik a sokféle ágszerkezet, ameddig ellátunk. Körben mindenfelé legtöbb a nyárfa, mutatják a folyóágak és az utak vonalát. A mi kis temetőkápolnánk a panoráma legszebb része a fenyőkkel, itt lesz az én helyem is, remélem:

Ezek pedig akácok, tudom, hogy tájidegen, stb. Karcsúak, de ha megnézzük azt a különös szöget, ahogy az ágrészek egymáshoz kapcsolódnak, abban tényleg ott a forró égöv, a máshonnani praktikum.
Délután nagyszámú balkáni gerle gyűlt össze a drótokon, és ahogy megjött az este, elindultak délkelet felé. Rá egy órára hatalmas varjúcsapat követte őket, nagyszájúskodva, szedett-vedetten, de határozottan egy irányba. Mozgásfázisaik egymást követik.
Van néhány gyatra, alig fejlődő szilvacsemeténk, akiket folyton fenyegetünk az ásóval. Levelesedni még úgy-ahogy kilevelesedtek, de nőni, virágozni nem igazán óhajtanak. Az egyik ilyen fa egyik ága a novemberi naptól megkergült, levelet és virágot is hozott.
Régen kerültek sorra az állataink, most azért szánok pár sort rájuk, mert nagyon megbundásodtak. Csipás macska és loncsos kutya, várom a beszólásokat:-)

Máris november harmadik vasárnapja van,

de tesóm még nem írt ma, így a szokásos heti naplóbejegyzést meg kell írnom, ahelyett, hogy húszpercenként lessem a netet, hogy méltóztatott-e már valami kommentet megereszteni a kis szöszije...

Nos, a négynapos eső nem kedvezett a kerti munkáknak, a nyakunkba zúduló víz és az erős szél miatt ki se dugtuk az orrunkat csütörtökig. Csak a brokkoli lett apránként felhúzogatva a tyúkoknak. Az eső azonban nem jött rosszul, mert az enyhe ősz meglehetősen kiszárította a kert talaját. A csapadék eléggé jól bemosta a földre kiszórt fahamut, remélem, ez nem ront a talajjavító képességén. Azért csöppnyi aggályaim vanak mégis: nem árt a talajnak ez a sok fahamu azzal, hogy még jobban ellúgosítja a földet? De közben megfigyeltem, hogy a szomszéd bácsi is kihordja a hamut a kertjébe, így talán nem csinálok hülyeséget.

Kerti kapálás helyett diótöréssel töltöttük el az időt.

Kedvescimbora írja, hogy az enyhe őszökön a késői vetésű saláta könnyedén felmagzik. Hát, ez teljesen beigazolódott, mert a várva-várt salátafejek helyett csak terjedelmes magszárak vannak. Alig ettünk egy-két levélkét.

Ja, és az eső miatt az elvileg száraz, valójában nyirkos és penészedő kórók is ugyanott hevernek, ahol múlt héten. Remélem, az elkövetkezendő napokban azért lesz annyi száraz napsütés és szél, ami kicsit megszikkasztja a szárakat, hogy eltakaríthassuk már végre a sok csúfságot.

A kertben egyes-egyedül a kipalántázott leveles kel az, ami érdekes. A meggyfáról hulló levelek lassan betakargatják, így talán a majdani fagyok se ártanak neki annyira.

A hét második felére kitörő jó idő nem a kertbe, hanem az építési telekre vezérelt ki, ott töltöttem el hosszabb időt, ezt tegnap le is írtam. Egy dolgot azonban kifelejtettem. Van kint a telek előtt diófánk. Ezt nem mi ültettük, hanem Margit néni, kedves szomszédunk, aki az erdőben ásatta fel unokájával a vad diócsemetét még akkor, amikor a fél telkét nem adta el nekünk. A telekkel együtt megkaptuk a fát is. Szép termetű, fiatal fa, dús lombbal, nem is akartuk kivágni. Igen ám, de a diói csak akkorák, mint egy szem zselés csokidrazsé, puskatöltényhüvely-szerű héjjal... A határban álló diófámon a szemek másfélszer akkorák. Ráadásul dédi is adott egy szatyor héjas diót, hogy pucoljuk és együk meg, azok közt kisebb almányi darabok is voltak! (Ezt a fajtát hívják az osztrákok ukrán diónak.) Szóval oda akarok kilyukadni, hogy a telken álló diófánk széptermetű, de a méretéhez képest a termés aránya a diók vadsága meg kicsisége miatt jelentéktelen. Ezért eldöntöttük, hogy kivágjuk, de nem olyan "elő a fejszét meg a stílt, osztán adj neki" - módon. Először is gondoskodni kell az utódcsemetékről. És nem egyről, hanem legalább háromról. Úgy gondoltam, nem veszek oltott csemetét, hanem magam nevelek diószemről. Igaz, hogy ez egy kicsit lassú módszer, de túlságosan nem izgat. A vetésre szánt diószemek a határbóli diófámról és dédi óriás diói közül kerültek ki. Határbéli diófám nagy szemű, tűhegyes termésű, de nem papírhéjú dió. Bő a termése, ízes, világos, a kemény héj miatt nem férges sose. Hátránya a nem éppen "papír" héj. Magyarul: kisbaltával lehet csak törni, és akkor is csak a kazánházban, nem a jó meleg konyhában, mert mindenfelé katapultálódnak a törés során szétrepülő éles héjdarabok. Az íze finom; a régiek tapasztalata is azt mutatja, hogy a kemény héjú dió zamatosabb, mint a papír.

Dédi óriásdiója nem olyan ízes, de könnyen törhető. Elég neki egy könnyed sújtás a gázkulccsal, nincsenek röpködő héjak... Azonban a vékonyabb héj miatt több közte a férges. A dióbélarány a héjhoz képest ennek ellenére is hatalmas, kár, hogy feketésbarna a dióbél.

Gyors eredményt nem várhatok a házi csemeteneveléstől, és egy picit lutri is: nem vad diók nőnek.e ki újra, mert valami hibriddiót vetettem? Azzal nyugtatom magam, hogy mindkét, a vetődiót szolgáltató fa régi, szintén magról nevelt, csak nem fajzódtak annyira félre nekem, hogy a végén Dunakavics-méretű dióim legyenek:

Ez a két fajta dió lett elültetve: a hatalmas papírhéjú és az apróbb kemény.

Mindegyikből hat-hat szem került kettesével egy jó puha magágyba.

Miközben megcsináltam a helyüket, valamilyen bogár-és csigatelelőt áshattam fel: a puha földből katicák, rózsabogarak, mindenféle tarka ízeltlábú, sáros, kisebb nagyobb, már ajtócsukta csiga-seregek jöttek elő. Szegények dideregve másztak. Sajnáltam őket, most kereshetnek másik telelőt maguknak. Talán a mostani enyhe napokon sikerül is, és nem hűtik magukat halálra. Remélem, sikerül a dióvetés, és a csemeték pár év múlva végleges helyükre kerülhetnek. Hiszen a varjak minden évben egy csomó diót kiszórnak a második szomszéd fájáról a kertünkbe, és ott tömegével kelnek ki. Csak sikerül eltalálnom a megfelelő időpontot!

A nyár folyamán szedtem egy sereg különféle barackmagot is, amit a kazáház ablakában tároltam. Anyuci azonban ablakpucoláskor elcsikkasztotta őket valahová. Talán megtalálom őket még valahol, és el tudom vetni...
Nyunyi szedett selyemakácmagokat, azokat is elültettük cserépbe. Kijelentette, hogy ő az anyukája az elültetett magoknak, én meg a pótmamájuk vagyok. Ezért ha elfelejti locsolni őket, az én feladatom is legyen, hogy megnézzem, nem száraz-e a földjük.
A héten a fagyasztókievés magas fokra hágott... Volt szalonnás zöldbab, chilis bab, franciasaláta, és most mutatkozott be először a leveles kel - főzelék formájában - , amivel kapcsolatban anyuci a legnagyobb megelégedését fejezte ki. Így jövőre dobogós helyet kap a másodvetésű zöldségek versenyében. Készítettem csipkeszörpöt is.
A jövő héten a kerti romeltakarításra kell hangolnunk. Be kell bugyolálni a téli takarást igénylő növényeket. Anyuci nagy tervet dédelget: törzsig le akarja botoltatni az udvarban álló mandulafüzet, hogy mgújuljon a koronája. A fa hatalmas, nem lesz egyszerű attrakció!

Erősen ingadozom, hogy elduggassak-e pár fokhagymát. Amikor a telken voltam, Margit néni pont ezzel pepecselt. Ősszel duggatva nagyobbak a fokhagymafejek, és korábban érnek. Csak a varjak mindig felhúzkodják a hagymákat. Volt, hogy lefedtük sűrű dróthálóval az ágyást, és még az alól is kibűvölték a gerezdeket. Margit néni azonban könnyen van a hatalmas, patkányevő macskájával. Az nem engedi oda a kertbe a varjakat. Bezzeg nálunk a második szomszéd diófáján már most valóságos varjúcsárda van, valami eszméletlen károgással. Megfordult a fejemben, hogy talán a virágágyásba duggassak hagymát? Még meggondolom...