Pár hét óta boldogan szedjük a kertből a paprikát. Nagyon szeretjük, sok és sokféle van belőle, édes, erős, zöld, csípős, pritamin, fűszer.... és folytathatnám. Nem tudunk giganagyságú, centi vastag húsú paprikát termelni, de ami van, friss, változatos és vegyszermentes.
Kiskorunkban még volt fóliasátrunk, abban neveltünk egy-kétféle paprikát. A palántát úgy vettük kertészetből, méregdrágán. Ültettünk paprikapalántát szabad földbe is - szintén kertészetből valót - és az erős szél kitördelte a felnyurgult palántákat. Volt, hogy mindet elrágta a csiga a tövénél. Akkor azt hittem, hogy paprikát nevelni valami iszonyú bonyoult dolog.
Aztán amikor megvettük az építési telkünket, feltűnt a szomszéd Margit néni gyönyörű kertje. Még csak kora tavasz volt, épp akkor vagdalta vissza az átteleltetett muskátlik megbarnult szárait. A muskátliládákból valami zöld, kefesűrűségű izék álltak ki. Kérdésemre - hogy mi ez - mondta, hogy ő mindig a muskátliládában neveli a paprikapalántát, mert így jobban kihasználja a földet. A muskátlit levéltelenül, félholtan nem érdemes átültetnie még, a kertből meg nincs kedve szedegetni palántaneveléshez a földet, mert már fáj a dereka. A paprikamagot beleveti a virágládába A muskátli mire kihajt, addigra a palántát ő már rég kiszedi onnan. Vicces volt, de ez szöget ütött a fejembe: a paprikának ennyi is elég? Vérszemet kaptam, pár tasakkal vetettem ládába: és láss csodát: kikelt! Innentől nem volt megállás: mindenféle fajtát, ízt ki kellett próbálni!
Itt a két elülső ládában az idei palántáim egy része: a bal oldali a pritamin, a jobb a Fehérözön.

Azóta is házilag nevelek palántát. Érdemes, mert sokkal életképesebb, erősebb növényeket kapok az üvegháziaknál végeredményképpen. A február végén ládába szedett, pár napig a meleg lakásban tartott kerti földre csak rászórom a paprikamagokat, és egy üzemen kívüli villával belekeverem őket a földbe. Aztán vizet kapnak a magok, végül lekötöm őket nejlonnal, mint egy befőttet. Amíg ki nem bújnak a zöld levélkék, fólia alatt maradnak, mert így a kikelésük sokkal szebb, egyenletesebb. A paprika csírázása szerintem igen érdekes. Klassz látvány, amikor felreped a maghéj, és kijön a gyököcske. Nagyító nélkül is látni a milliónyi gyökérszőrt, amik mohón keresik a vizet és a tápanyagot. Öröm nézni az apránként előbújó kis zöld leveleket. A csírázás aránylag gyors, de a növekedés lassú. Kemény kerti földbe ültetem őket, hogy a gyökerek megszokják a későbbi, ládán kívüli életet. Meg szoktam azért tolni őket egy kis nyomelemes tápoldattal, mint ahogy a kicssajszimnak is tolom a vitamint.
Sokan kitűzdelik kis poharakba a palántákat. Egyszer én is megcsináltam, a palánták tényleg nagyobbra nőttek, de sokukkal végzett a palántadőlés. Amik azonban a ládákban maradtak - mert lusta voltam kipikírozni őket - nem nőttek sokat, de bajuk az nem lett. Sokkal kisebb, robusztusabb, kevésbé kényes palántáim lettek.
Ami fontos: amikor már nappal 15 °C körül van a hőmérséklet, elkezdem kiszoktatni őket a lakásból. Eleinte nappal vannak kint, éjjelre még visszajönnek a folyosóra, május elejétől azonban már kint alszanak. Május közepén meg kipalántázzuk őket a kertbe. Mivel ilyenkor tápkockás, kertészeti rokonaikhoz képest még igen kicsik, nyeszlettnek tűnnek, naponta szoktunk locsolni. Apró mivoltuknak az az előnye, hogy az erős szél - ami itt a Kisalföldön igen gyakori - nem dönti ki őket. A kerti föld agyagját már a ládájukból jól ismerik, nem sokkoló nekik az átültetés. Rövid száruk szívós a melegháziakéhoz képest. Ha megeredtek, nagyon gyorsan növekednek és hamar virágba borulnak termést hoznak.

Utána meg csak szedjük a paprikákat. A melegházból vett palánták sokszor megbetegedtek, palántadőlés, tetvek, rothadás - és sorolhatnám. Ehhez képest a saját nevelésű palántákon betegséget nem tapasztaltam. Sokat kell pepecselni a neveléssel, de edzettek, kiültetés után semmi gond velük. Itt keszekuszán nőnek két virágágyás közti hézagban.

A fajták közül a magyar nemesítésűeket szoktam választani, mert ezek jól bírják az itteni klímát.
Fehérözön: sima fehér étkezési paprika.

Szegedi édes fűszerpaprika - még zölden:
Ez a fajta hatalmasan bőtermő!
Almapaprika - van édes és csípős:
Zöld húsú étkezési paprika:
Pritaminpaprika - még zölden:
Van még sárga és piros kaliforniai paprika és cseresznyepaprika, de azokat nem fényképeztem le: még nem teremnek, nincs mit rajtuk nézni. Paprikáink az első fagyokig teremnek. Amikor hűlnek már az éjszakák, leszedjük az összes termést. Szerencsések vagyunk, mert van egy hideg, de fagymentes melléképületünk, ahol a paprikákat még el tudjuk tárazni egy darabig. A tavalyi termés utolsó darabjai idén januárig elálltak!
Méltatlan dolog lenne, ha nem szólnék a fűszerpaprikáról, mármint nem a növényről, hanem az őrleményről. Mivel háztól vesszük (Anyuci képtelen megenni a boltit), volt szerencsém látni, hogy néz ki egy őstermelői őröltpaprika - kisüzem. A termelő Jenő bá, apósom keresztapja, aki bár közelít a nyolcvanöthöz, maga készít fűszerpaprikát, amit részben saját kuncsaftjainak, részben meg a pápai piacon ad el. Jenő bá nagy darabon nevel édespaprikát a kertjében, saját szedésű magból. Szeptembererre megpirosodnak a paprikák, ekkor egy hétig egész nap csak mossa, lecsutkázza és zsinórra fűzi a termést. Amikor ezzel végez, jön a szárítás. Erre egy külön szobája van Jenő bának. Az összes bútorzat itt egy villanykályha, meg egy csomó vasrúd a plafonon. A vasrúdra kerülnek a paprikafüzérek, aztán a kisöreg cefetül bedurrant a villanykályhába, van a szárítószobában vagy negyven fok. Amikor már összeaszalódtak a piros füzérek - három-négy nap után - , egy régi, s.k. átszerelt, villanymotorral ellátott öntöttvas mákdarálóban őrli meg a paprikát először durvább, majd finomabb porrá, majd fél kilónként becsomagolja. A minősége a boltiét messze übereli, csak Jenő bától veszünk fűszerpaprikát!