Végre tegnap sikerült! Átúsztatták a hidat, elkészült a gyalogos-bicajos felhajtó rámpa. Műszaki problémák miatt nem egy, hanem három hétre volt szükség a művelethez.
Ma átadták a hidunkat a gyalogos és bringás forgalomnak! Este kész fiestahangulat alakult ki, a fél falu sétálgatott fel-alá, a kamaszok bringáztak, a pelenkások ugráltak a kongó vaslemezen, tök jó volt!
Két híd:
Ma átadták a hidunkat a gyalogos és bringás forgalomnak! Este kész fiestahangulat alakult ki, a fél falu sétálgatott fel-alá, a kamaszok bringáztak, a pelenkások ugráltak a kongó vaslemezen, tök jó volt!
Két híd:
Munkaterület:
Összekötött két part:
Szóval, Áginak most már könnyebb lesz az élete melóba menet.
A másodvetésű babot letermeltük, szárai az égetnivalót gyarapítják. Rengeteg lett, ami kifejtenivaló. 
Sajnos az égetést a héten sem tudtuk mellőzni: a felhuzigált babszárak, hatalmas gyomszárkórók, elszáradt csemegekukorick, fűzfaavar egy óriási asztaggá gyűlt össze. A mennyiséget csak gyarapította, hogy Laci megtáltosodott, és a legrondább helyeken lekaszálta a gazt. Bővítette a kupacot még a kifonnyadt virágtövek és a tökszárak tömege. A lényeg: kedd este gyújtottuk meg az óriás hegyet. Sajnos lengedezett a szél, vitte a füstöt a szomszéd felé rendesen. Ki is kukucskáltak, de nem cirkuszoltak, csak becsukták az ablakokat. Hiszen ők is égettek már... A sok száraz gaz úgy égett,mint a zsír, húsz perc alatt minden porrá vált. Késő őszig még egypár turnus lesz az avarból, a paprika-és virágszárakból és gazokból. De az már nem lesz ilyen tömegű. Sajnos a többi közelben lakót nem igazán izgatja, hogy felfüstölik a környéket: a második szomszéd 10 napja minden álló nap éget. Van, ahol fűtenek is már, úgyhogy kezdődik az őszi-téli bűzszezon. Eggyel vagyunk gondban: az építési telekkel. A héten sokat voltunk kint, gyomláltunk, füvet nyírtunk, rendezkedtünk. Hatalmas gaz-, avar- és nyesedékkupacok jöttek össze. A falunak azon a felén, ahol építkezünk, a rosszindulatú és elmebeteg lakosság hányada szerintem sokszorosa a Kossuth és Petőfi utcai lakók rosszindulati hányadosának. Amíg dolgoztunk, nem bírta ki néhány lézengő naplopó, hogy be ne szóljon. Már ott voltam, hogy kerítek egy légpuskát, és aki bebámul vagy beszól, lelövöm... De inkább a sövénytelepítés előkészületein éltem ki a mérgemet. Ha megnő a tujasor, nem bámul be senki. (Azt hiszem, ha lesésenként tíz forintot, beszólásonként egy húszast szedhetnék az arra járóktól, hamarosan összejönne a pénz három méter magas, balatonimészkő lábazatos, bepucolt téglakerítésre...) Nos, itt az volt a dilemma, hogy égessünk-e egyáltalán, mert tavaly nagyon letámadtak minket ezért, feljelentéssel fenyegetőzve (persze azok, akik maguk is égették az avart!). Laci már mindenféle módozatot kitalált, hogy csikkasszuk el a gazt. Égessük el otthon, mert ott türelmesebbek az emberek? Égessük el a határban, a külterületi diófámnál? Végül elfutott a méreg: ha beszólni tudnak, viseljék el! Egyik este kiosonok, és szépen meggyújtom a ramatyot. Egy kis gázolajjal is átitatom a kupacot, de csak finoman. Lobbanjon el gyorsan, aztán irány haza. Elvégre nem tilos, este annyira nem zavaró már! Az nem bánt senkit, hogy a második szomszéd azzal szórakozik napszám, hogy a krosszmotrát túráztatja az udvaron, és rendszám nélkül száguldozik? Hogy az oldalszomszéd az utcán neveli a családtagjait üvöltve? Hogy ordít a rádió az utcára, sivít a gép a közeli asztalosműhelyben, disznót tartanak a közelben, büdös van, és csomószor találtunk patkányt? Ehhez képest az a maximum félórás égetés nudli, nem visszük a gyomszárat sehova, helyben elintézzük. Aztán szóljon be a szomszédság úgy, ahogy akar, én se nyelem le a nyelvem legfeljebb.
A szőlőiskola kihajtott vesszői karókra kerültek, így egész "szőlőformájuk" van, nem afféle földön kúszó vesszők csak. 
A héten találtunk egy "rekordtermést", amit "jótékony célra" ajánlottunk fel. Szülői értekezleten az óvónők szóltak: élősarkot csinálnak a csoportszobában, küldjenek a t. szülők kerti terményeket, gyümölcsöket, amit díszként felhasználás, tanulmányi célú felboncolás után a gyerekek menetközben meg is tudnak enni. Nyunyi persze eldicsekedett az óvó néninek, mi mindent fog hozni, így rábízták az "extrák" beszállítását: a póréét, különféle babokét, amik nem túl gyakoriak az átlagkertekben. Így nekiálltunk pórét ásni, és ez a példány került elő:
Reggel a tejboltban 
Nagyon örültem: 
A szedésbe azonban nem lehet ész nélkül belekapni. Először kitakarítottuk a takarmánytároló sufnit, beegérfogóztuk, és a macskákat is berekesztettük oda egérmentesítés céljából, de örömmel nyugtáztuk, hogy fölöslegesen, mert nem volt egér egy sem. (Van kukoricagórénk is még az ősidőkből, de az most deszkaszárítóként funkcionál.) Aztán előástunk egy sereg kosarat, beleszedendő a termést. Anyuci kitalálta, hogy van egy kettévágott, százmillió éves meszeshordó az udvaron, azt mossuk ki, jó lesz kukoricatárolónak. Ez nagyon jó ötlet volt, odakészítettük. Aztán vonultunk a kertbe. De még most se vágtuk neki magunkat: először a köztes babot szedtük le, aztán kigurigattuk a táblából a tököket.
Ekkor jöhetett a kukorica. Én törtem, meg talicskáztam előre, anyuci meg vagdosta ki sorra a töveket, és kévékbe rendezte. Persze ez nem ilyen gyorsan ment, napokig csináltuk, úgy ráéremkedve, hiszen a kukorica nem fut el... Végül minden a helyére került: a kukorica a hordókba, ládákba és kosarakba, mellé a zsákokban a búza, 
cukkini ,
meg a szomszéd nénitől kapott, hegynyi patisszon meg nagy kupacba. Most már megoldott a tyúkellátás, és így a téli tojástermés is. Várjuk a nénit, aki a kórót elviszi a lovainak. Sajnos így bebámul az egész hátsó utca a kertbe, a kukoricaszárak már nem takarnak jótékonyan, de már egyre kopárabbak a parcellák, így nem is igen van mit nézni. Még azonban nem dőlhetünk hátra: akad jócskán betakarítanivaló!
