Zöld.ségek Amatőr kerti napló

2010. február 20., szombat

Rácsos almás

Télről nagyon sok almánk megmaradt, amelyet sajnáltam volna kárba veszni hagyni, így azt találtam ki, hogy valamilyen sütit sütök belőle. Először almás kelt kalácsra gondoltam, de aztán a gyerekkori, dióval megágyazott almás pite képe bevillant az agyamba. Anyósomtól és Ágitól kértem szaktanácsot az elkészítéshez. A recept főbb pontjait leírtam egy papírcetlire, amit aztán a táskából elő sem vettem, de most jó puska:-)

Tészta:
60 dkg liszt
40 dkg margarin
20 dkg porcukor

Ezt alaposan összedolgoztam-összemorzsoltam, majd két evőkanál tejfölt és 1 tojás sárgáját beletéve összegyúrtam. A tésztát betettem a hűtőbe pihenni.

Töltelék:
Jó másfél kiló almát meghámoztam, majd lereszeltem (héja a komposzton madárcsemege), majd kb. 15-20 dkg cukorral édesítettem. Fűszereztem fahéjjal, szegfűszeggel, 1 citrom reszelt héjával, fél citrom levével, egy fél grapefruit levével is.
10 dkg diót ledaráltam, majd összekevertem egy kevés búzadarával.

A töltelékkészítés ideje alatt a hűtőben pihenő tésztát elővettem, 2/3 részét kinyújtottam és a kiolajozott legnagyobb gáztepsibe (35X30 cm) fektettem. A tészta a tepsi oldalán 1 cm magas peremet alkotott. Kb. 15 percig 160°C-on elősütöttem, közben a maradék 1/3 rész tésztából rácsokat hengerítettem.

Az elősütött tészta tetejét a dara-dió keverékkel megszórtam, majd a jól kicsepegtetett reszelt almát a tésztán egyenletesen elosztottam. A rácsokat átlósan elosztottam a tészta tetején, majd a megmaradt tojásfehérjével lekentem mindegyiket. A legtetejére 5 dkg apróra vágott diót szórtam. A süteményt visszatettem a sütőbe, kb. 175°C-on készre sütöttem és a tepsiben hagytam kihűlni.

Nagyon finom reggeli lett belőle szombaton, egy jó bögre tejeskávéval.

Erdei pintyek

A pintyőke az etetőmnél meglehetősen gyakori, de közelről nemigen tudtam megszemélni, félőssége okán. Hogy megismerhessem, egy újabb keletű madárhatározót lapoztam fel. Ez Frieder Sauer Szárazföldi madarak című könyve.
„Erdei pinty (Fringilla coelebs)
Jegyei: a hím fejtetője és tarkója kékesszürke, szárnyán kettős fehér szalag van. Mindkét ivar farcsíkja olajzöldes. A hím begye és melle borvörös, a tojóé szürkésbarna. A hím csőre a költési időben ólomkék, egyébként szaruszínű. Az Észak-Afrikában élő erdei pintyek sokkal világosabbak, a távolból csaknem kékesnek tűnnek. Ott félénk erdei madár maradt.
Élőhelye: mindenütt előfordul, ahol csak fák vannak. Megelégszik a rét szélén álló nyárfasorral, a nagyváros parányi temetőjével, de éppen úgy megtelepszik a ritkás szálerdőben, mint a sűrűs fenyvesben, ahol a búbos és fenyvescinege mellett szinte az egyedüli madár. Az erdei pinty Európa egyik leggyakoribb madara, az északi fahatártól a Földközi-tenger medencéjéig 10-20 millió példánya él. Egyedül Olaszországban ritkította meg a kíméletlen vadászat.
Szaporodása: az öreg hímek Közép-Európában telelnek, a fiatalabbak néhány héttel a tojók előtt érkeznek dél felől. Innét a tudományos fajneve, coelebs, ami azt jelenti: még nem házas. A hímek már az enyhe februári napokon „verni” kezdenek, azaz mindig ugyanazt a strófát ismétlik. A pintyverés alapjaiban veleszületik a fiókákkal, de később még tanulnak hozzá, és így helyi dialektusok alakulhatnak ki. A múlt században helyenként kedvelt népi sport volt az „erdei pinty énekversenye”, akkor még a madarászok gyakorlott füle egy sor különböző verést tudott megkülönböztetni. Ezeknek külön-külön nevet is adtak. A verseny idején a pintyeket fehér vászonnal letakart (lehúzott) kis kalitkákban hosszú asztalokra helyezték, majd lassan közelítették őket egymás felé. A természetben a pintyverés a revírhatárok megjelölésére szolgál, ezért valamennyi hím igyekezett minél hangosabban énekelni. Ahogy a konkurens hang a szomszédban mind közelebb jött (a madarak nem látták, csak hallották egymást!), egyik hím a másik után adta fel, hallgatott el, és az lett a győztes, amelyik a legtovább énekelt.
Amikor az erdő már zöldelleni kezd, a párok szinte egyszerre kezdenek fészkelni. Csak a tojók építenek.
Az erdei pinty fészke apró mestermunka. Kívülről zuzmóval és mohával álcázott, a mély csészét a tojó tollakkal és szőrszálakkal puhára béleli. A park még kopasz fái között néha megfigyelhetjük munka közben. A mellével formálja, csőrével és lábával igazgatja a csészét. Rejtély, hogy ilyen kevés anyagból hogyan lehet ilyen művészi fészket építeni. A szemétlerakóhelyek környékén a tojó néha kizárólag papírdarabkákból építi, máskor üveggyapottal béleli a fészkét. A legközelebbi eső aztán eláztatja a pappírt, az üveggyapot szálak pedig összeszurkálják a csupasz fiókákat. Az erdőben jól bevált fészkelésmód tehát a szeméttelep környékén végzetes lehet.
Az erdei pinty tojásai rendkívül jellegzetesen mintázottak, barnásfekete foltokkal és zegzugos vonalkákkal. A tojó egyedül kotlik, párja legfeljebb néha és rövid időre váltja fel. Általános szabály, hogy a hímek annál kevésbé vesznek részt a költés munkájában, minél jobban eltér a színezetük a tojókétól. Ahol a két ivar egyformán színezett, felváltva kotlanak. Kivételek persze akadnak, így például a baglyoknál vagy a ragadozó madaraknál. Az erdeipinty-párok április és június közt kétszer költenek. A 4-5 tojásból 11-13 nap alatt kelnek ki a fiókák, és 13-14 naposan hagyják el a fészket. Miután az első költés idején a fák még nem lombosodtak ki, és nem nyújtanak elegendő védelmet, sok fészekalja megy tönkre.
Tápláléka: az erdei pinty magevő madár, legalábbis télen főképpen magokat keres, amelyeket rövid és erős csőrével pattint fel. Fiókái rovarokkal eteti, hasonlóan más magevő énekesek fiókáihoz, a növekedés idején szükségük van az állati fehérjére.”

Ezt a madárkát közelről istenigazából csak Hédi etetőjénél tudtam megcsodálni, a teraszajtón keresztül, de ott meg fényképezni nem lehetett a fix szúnyogháló miatt. Az ő házuk mellett egész csapat él a pintyekből a kiserdőben, ott találnak búvóhelyet, jól odaszoktak. Azért énhozzám is átmerészkednek. Nagyon félősek és gyanakvóak. Csak akkor közelítik meg az etetőt, amikor már más madarakból egész seregek tolonganak. Az etetőn sose kutatgatnak, mindig a földről szedik fel a nekik tetsző magokat erős csőrükkel. Szotyira vadásznak.

A legkisebb zajra már el is tűnnek a bokorban, és csak nehezen merészkednek elő. Egymagában szinte sosem szállnak a földre, kis csapatban jönnek, de a fő tolakodásból mindig félrehúzódnak. A rigóktól kifejezetten félnek.

Igazi, kicsit vad erdei madárként viselkednek, nem úgy, mint mondjuk a rigók, amik szemrebbenés nélkül üldögélnek a fán akkor is, ha mondjuk fél méterre baktatok el mellettük,és pofátlanul a tyúkólban laknak. Bűbájosak, ahogy tesómnál a teraszon kutatgatnak az etető alatt! Van egy vicces, borzas fejű pintyleány, felkacagtam, amikor minkettőnknél megláttam a kis aftertupír csajt!

Jó lenne, ha Hédiék mellett a kiserdőben megfészkelnének. Élnek ott verebek, tengelicek, egyik évben még szarkafészek is volt. Pont jó helye lenne szerintem egy ilyen kismadárpárnak ott, hogy a dalát is meghallgathassuk!

Gyökér, és Hagyma Zöldségek a' Magyar Házi Gazdasszonynál

§.137.
A’ második Rendben álló Gyökér, és Hagyma Zöldségeket: többnyire ősszel vetik, vagy rakják, de bátorság okáért tavasszalis kel máshová vetni. Azonban minthogy ezen Zöldségek igen esmeretesek, eén tsak egy két tapasztalásimat irom ide egymás után.
1.A’ Sárgarépát, Pástinákát, és petreselymet késő összelis vetik, és Tavasszalis korán. Az Őszivetés Sárgarépának nagy része felszokott magvazni. A’ friss trágyázott Földben a’ féreg megrágja, és furdalja. A’ középszerű puha földben mind a’ három jobban nő. Olly ritkán kel vetni; vagy mikor már nagyotskák úgy meg kel ritkítani, hogy megkapálni lehessen. Ettől vastagodik mind a’ három, de az semmitse segít rajtok, hogy némelyek megkaszálják.
2. A’ zellermag igen késön, és nehezen kel ki. Azértis ruhába kel kötni, napjában kétszer vizbemártani, melegszobába felakasztani, és igy 10 napig tsiráztatván, valami edénybe ritkásan elvetni. Ha annál apróbbis, megszokott fogamodni: tsak öntözzük meg. Sok kertészek, mikor már nagy: hogy a gyökere annál nagyobb legyen, éles késsel körül metéllik. E’ semmit se használ, és hijjábanvaló munka. Jobb kétszer sőt háromszor puhán megporhálni.
3.A’ Kerékrépát, és Téliretket a’ Mezőn jó puha földbe vetni legjobb. A’ vetésrevaló idő Margit heti. Vetni ritkán kel: de megporhálni mind a’ kettőt szükséges. A’ répa úgy jó; ha a’ földön felül nő: azértis a’ porháláskor épen nem kel feltölteni. Ha eldől, annál jobb. Ellenben a’ Retek puhább, ha a’ föld alatt nő. A’ madarak mind a’ kettőnek a’ magját igen szeretik: azértis hállóval kel beborítani. Kerékrépát tavasszal is szokás vetni, és aratásig megnő a’ jó földben. Ha sűrű, ki lehet szedni, és elplántálni. A’ friss trágyát egyik se szenyvedi.
A’ Vereshagymát Ősszelis vetik: de ehez ritkán van szerentse. Korán tavasszal legjobb vetni. Ha sürűn kelt, ki kel szedni, és elplántálni. Igy igen nagyra nő: de nem kel restelleni, több izben megporhálni. A’ Kövér, puha, és nedves földet igen szereti: de a’ trágyától keserű. Tsak földszint szokás vetni, és nem kel gereblyélni: hanem kézzel bényomkodni, vagy deszkával letapodni. Az esős hideg esztendőt épen nem szereti.
A’ Fokhagymára tsak e’ kettőt jegyzem meg 1. Magnak mindenkor a’ leggerizdesebb nagy fejeeket kel választani, és minden Czikket, vagy Fokot külön ültetni. 2. A’ trágyát nem szereti, a’ régi igen kövér kertekben megpoklosodik. A’ középszerü földet leginkább kedvelli. Tavasszal mikor már négy tzól magas, kézzel kel megporhálni: mert a’ kapa igen gyenge, és kényes gyökereit megsérti. Igy pedig tsak elfonnyad nem sokára. Már mikor nagyobb: bátran lehet kapávalis porhálni. Ha nagy a’ szárazság Tavasszal: estve megkel öntözni, és reggel úgy kézzel puhán megporhálni az ujjaiddal. Így lesz fokhagyma elég.

A Magyar Házi Gazdasszony kertészeti fejezetének folytatásában a jövő héten a virágot termő zöldségfélékről lesz szó.

Örömhírek tavaszváróknak

Csütörtökön reggel oviba indulván, ahogy kiléptünk a kapun, Nyunyi harsányan felkiáltott: „Anya, egész máshogy néz ki az utca, mint tegnap délután!” És teljesen igaza volt: a szerda éjjel megérkező enyhülés rohamosan elkezdte olvasztani a ház előtt emberderék magasra felkupacolt havat. A vizet muzsikálva nyeli a csatorna, amíg bírja.

Előkerül a felszínre mindaz, amit a hó vastagon betakart: kilapult évelők, csonttá fagyott tavalyi növények, a rózsák takarásához használt fűrészpor korhadozó maradványai. Lehajoltam, hogy a fűrészporból egy ott heverő lécdarabkát felvegyek, és félrehajítsak, ekkor figyeltem fel ezekre a didergő apróságokra:

Nagyon-nagyon erőtlen a külsejük, a hosszú tél szinte elviselhetetlenül megnyomorgatta őket. A homokszemek majdnem a levelekbe préselődtek, amik meggörbültek, rájuk tapadt a forgácsos sár. A fagyott hó körös-körül összenyomta a gyenge kis leveleket, amik még féltve zárják körül az apró fehér bimbókat.

Délben csak egy pár percre ragyogott fel a Nap, de néhány virág, amely előbb szabadult a jeges hó fogságából, erre már nem bírt magával, és kis szirmait ki óhajtotta tárni. Azonban még ez a hóvirágoknak nem sikerült teljesen.

A szártalan kankalin bátor, sárga virága, ami a hó alatt is képes volt kinyílni.

Emellett rengeteg bimbó is lapul a levélkék közt.
A többi tavaszi hagymás is próbálkozik,

az egyik szögletben a kibújó nárciszlevélkék közt már ott rejtőzik a BIMBÓ.

A krókuszok is hajtanak, az egyik rózsatő tövénél pedig kibújt az egyik kedvencem, a tavaszi csillagvirág, a kis Scilla vindobonensis.

Felfoghatatlan, hogyan van ennyi erő ezekben a csöpp kis növényekben, hogy a december vége óta a virágágyásra halmozódó, megroskadó és újra összegyűlő, végül jéggé fagyó, negyvencentis hótömeg alatt hogy voltak képesek így fejlődni. Nem fogott ki rajtuk a tél, gyenge hajtásaik már az igazi Tavaszt hirdetik!

2010. február 14., vasárnap

Virágok és fűszerek magvetése

Az ablakládáim egy hetet melegedtek a radiátorok fölötti ablakpárkányokon, úgyhogy bőven itt volt ma már az ideje az újabb magvetéseknek. Ládába került a háromféle paradicsommag, egy gömbölyű középkorai hibrid, a szokásos Lucullus és a sárga balkonparadicsom. Paprikából kétfélét vetettem, kápiát és pritamint. (Lehet, hogy Ági még rábeszél valami újabbra. Nem akarom forszírozni tovább ezt a témát, mert a tesómé.)

Ami viszont az én saját témám, az a fűszer- és virágmagok vetése. Fűszerből kétféle jött sorra, a kakukkfű és a snidling. A kakukkfű fényen csírázó, úgyhogy rászórjuk a nedves földre, meglocsoljuk kézi kis permetezővel és hagyjuk kibontakozni. A snidling elvileg szabadföldbe vethető, de semelyik hagymafajta nem fejlődik jól a mi talajviszonyaink közt.Ezért kell palántázni. A magját a tavaly beért termésekről szedtem (már amit keresztlányom nem legelt le, valamiért nagyon ízlett neki a snidlingvirág). Formára olyan, mint a többi hagymamag, de a képen látszik egy elszáradt hagymavirág-burok is.Nedves virágföldbe vetettem, fél centi vastagon takartam be és most már csak a csodát várom.

Most jönnek a virágok:Az első, amit elvetettem, Pepi mocsári hibiszkusza. Nagyon várom a kelést, annál is jobban a virágzást, nekem mindig a Balatont idézi fel ez a virág. Brokkolirózsánál is olvastam róla.

Tavaly nyár végén olyan meglepetést találtam, amelyet előtte még csak látni sem volt szerencsém. Tulipánmagot, amit tavaly az egyik botanikai tulipánom hozott! (Azt hiszem a Kaufnnannia, terjed a helyén és eldugott sarkokban bukkan fel) Tudom, hogy évek, mire virággá fejlődik, de nem baj...

Kétféle egynyári kúszónövénnyel is megpróbálkozom, az egyik a feketeszem. Tavaly az egyik Ferő-parti osztrák faluban láttam villanyoszlopra futtatva. Melegigényes és vidám, nyári hangulatot hoz. Már azt is tudom, mire lehet futtatni. Az olasznád tavaly már hozott vagy tíz szál szárat, ezek a bambuszszerű szárak vannak annyira tartósak, hogy a nyarat kibírják a futónövények alatt. Jó kondis kis gombóc a magja.

Kapott egy kis fokhagymás csávázást, ami nem más, mint három gerezd fokhagyma szétnyomva egy deci vízben egy napot áztatva és leszűrve. Mindjárt lesüllyedt a lé aljára. Szimpatikusak.

A kúszó oroszlánszáj vagy Asarina magját is megszemléltem vetés előtt. Pontosan úgy néz ki a mag, mint a "sima" tátikáé, amiből szintén ültettem: apró, göröngyös fekete por. Remélem, ugyanolyan energikusan fejlődő és biztos kelő lesz, mint parasztkerti rokona.

Évelő dísznapraforgóból még a TeszVesz oldalon vettem egy kis csomaggal. Őurasága is a földbe került, de kapott egy kis fokhagymás előkezelést.

Közben az előző magvetések beindultak. Kikelt a madársaláta, de nem volt hajlandó normálisan pózolni a fényképező előtt. Már néhány napos a bazsalikom, a kis szeneslapát-sziklevelei nyújtóznak a fény felé.