Azt hiszem, tesómmal megalakíthatnánk Kisalföld tájának rajongói klubját, hiszen egyikünk se tud betelni ennek a vidéknek a kellemetességeivel. És itt nem csak a
Szigetközre gondolok, hanem a
Fertőre és környékére, a Somlóra, Pannonhalmára, a burgenlandi dombokra és persze a Felvidék síksági területeire. Utóbbi – bár egész közel van- valahogy mindig mellőzve volt eddigi kirándulásaink során, mindig más irányba keveredtünk el a helyi és kevéssé közismert látnivalók után kutatva. Most viszont – csavaroghatnékunkat kielégítendő – nem dél felé, vagy „Hegyesnek” indultunk, hanem Rajka felé, azzal a határozott szándékkal, hogy
Nyitrára megyünk. A választásnak különösebb indoka nem volt, még térkép sem volt nálunk. Igazából az összes ismeretünk – be kell vallanom – annyi volt, hogy követtük a közlekedési táblákat, és útközben felidéztük, ami Nyitráról fejből eszünkbe jutott: ezredéves város, történelmi múlt, Morva Birodalom, Magyar Királyság, Csák Máté és püspökök, Zobor hegye és a meglátogatandó vár különös keveréke.
Már messziről lehetett látni a sík tájból messze kiemelkedő Zobor-hegyet és a vár tornyait. Mint botcsinálta turisták kerestük, hogyan juthatnánk fel az erődhöz. Kerítettünk egy térképet is végül, amelyen megjelölték a látványosságokat. A térkép jelzett egy botanikus kertet is a váron kívül, ezt a két célpontot szemeltük ki. Hamar kiderült, hogy a botanikus kert – komoly bánatomra – zárva van, így maradt a vár. Jó sokat gyalogoltunk, mire megtaláltuk az oda vezető utcácskákat, de ez nem volt baj: megismerhettük, hogy milyen takaros a város. Az alsóvárosi részből sétáltunk befelé, a Nyitra folyó túloldaláról. Lelkes gyerekek a folyó vizében úszkáló tömérdek kacsát etették. A hápogó társaság – benne volt néhány, a pecsenyesors és a konyhakés elől szökött fehér példány is – már hozzászokott a napi etetéshez, buzgón tolongtak a falatokért. Nyaktörő röpülőmutatványokkal galambok próbáltak egypár falatot csenni a lakomából.
A belvárosi rész igen szép, takarosan rendbe hozott. Jó darabon „sétálóutcásított”, térkővel burkolt. Shopping centerek, gyönyörű régi házak, felújítva, butikok, kocsmák, szállodák, zárda és a püspöki székhely hivatalai, emlékművek és szökőkutak, színház és játszótér, és rengeteg csokoládébolt! Mindenki megtalálhatja azt, amiben gyönyörködhet. És mégis az összhatás egyfajta rendezettséget mutat első látásra – gondolok itt arra, több helyen is lehet látni azt, hogy van egy puccos belváros, aztán két utcával odébb meg szeméthegyek, lerobbant épületek – de itt a tarka összképet valami kiegyenlített rendezettség uralta. A feltámadó szél számtalan aranyszínű levelet táncoltatott az utcákon.
A vár első látásra nem mutatott túl sokat: éppen felújítás alatt vannak egyes részei, sajnos az előtte levő szép kis teret raklapra pakolt téglák, karókkal és madzaggal elkerített területek, cementeszsákok körítik, csak egy kis ajtón lehetett bejutni a felmagasodó épület udvarára.
A legszembetűnőbb a várban a Szent Emmerámról elnevezett templom. Nagyon szép, csupa márvány a belseje, gyönyörű, hatalmas barokk freskókkal és terekkel. Nagy kár, hogy ez is felújítás alatt áll, csak egyes részei láthatóak, mindenhol állványokat és hálókat voltunk kénytelenek kerülgetni, a szentek szobrai – szegénykék!- megfelelő alapzat helyett még EUR raklapon, vagy a felvezető lépcső kőkorlátjára kiszorítva állnak.
Az itt levő kastély is ráccsal elzárva – gondolom ugyanezen okból!
A vár azonban mindazokat a kellemetességeket tartogatta számunkra, amiket egy ilyen erődítmény szokott. Először is gyönyörködtető kilátást a Kisalföld mélyebben fekvő vidéke,
és az átellenben levő Zobor hegye felé.
A vízpart felől pára szállt fel, belőle mint szigetek emelkedtek ki a templomtornyok.
Lőrések, csipkés bástyák, őröknek való fülkék:
Nyunyinak azonban a vár kútja tetszett a legjobban. A berácsozott káva alatt valami elképesztő mélyen volt csak víz (ezt a leánynak valami virágcserépből kiszedett kővel azonnal tesztelnie kellett). A vizet nem is lehetett látni, csak a halk locsogás volt hallható: forráskút lehet! Jó mélyre áshattak annak idején a várépítők, mire erre a forrásra bukkanhattak a mélységben! Csak hosszas huzavona után lehetett Nyunyit elcsalni a kút közeléből, annyira foglalkoztatta a fantáziáját az odalenn csobogó, láthatatlan forrás.
A másik, ami nagyon megragadta: az őrszemek fülkéje.
A várban tényleg szükség van a felújításra. A kész részek nagyon jól néznek ki, biztonságosak is, de látszik, hogy sok helyen bizony szót kért már a természet: csemeték, gyökerek szövik át és feszegetik a köveket, sokszor egészen beborítva, omlasztva azokat.
A várhoz tartozik az egyházmegyei múzeum is, ahol a nyitrai püspökség történetéről lehet megtekinteni egy kiállítást, gyönyörű egyházi műkincsekkel. A kiállított egyházi kegyszerek rendkívül szépek, a kőtár nagyon érdekes, de a püspökség történetét bemutató kiállítás igencsak erőltetett. Nem dolgom, hogy ezt megítéljem, nem is akarok itt fejtegetni erről, de ezt azért le kell, hogy írjam: nem a hitelességre törekszik, hanem körülbelül azt akarja bizonygatni, hogy Nyitrán tizenkét évszázada szlovák püspökség létezik az egységes szlovák államban. Ááá, nem voltak itt frankok, semmi Magyar Királyság, az alapító Könyves Kálmánból Kolomán I. lett, Csák Máté nem létezett, az igazságos Mátyás király Korvínná alakult, törökök, kurucok, s akiket erre sodort a történelem, sosem voltak. Ehelyett Szvatoplukot keverik ide, illetve Szent Cirillt és Metódot, az ezerkétszáz éves államot megerősítendő. A környék történelméről valamit is tudó embernek nem nehéz rájönni, hogy itt valami tragikusan nem stimmel. És hogy a külföldiek számára se legyen kétséges, hogy itt a „való igazság” nyilvánul meg, az idegen nyelvű feliratok a tárlókon jórészt hiányoznak (de az orosz felirat mindenhol megvan!). Ahol meg németül vagy angolul olvashatunk valamit (Magyarul? Ugyan már!), minden csak a szlovák néven szerepel, a térképeken olyan helyek is, mint Esztergom, Győr, Vác, Pannonhalma is! Na, ezen a ponton én befejeztem a múzeumot.
Egyvalami azonban igen érdekes volt: néhány tárlóban a glagolita írás kialakulása, ABC-je, ezzel írt okiratok és biblia voltak láthatóak. Itt elidőztem huzamosabb ideig.
A várból kilépve még sétáltunk egy kicsit, és szinte kárpótlásként a bezárt botanikus kert helyett a hatalmas városi parkba tévedtünk. Először ki kellett próbálni az itt lévő játszóteret, aztán sétáltunk egy kicsit. A vértölgyek, hársak, gesztenyék, juharok levelei tarka levélszőnyeget terítettek a fűre, hát persze, hogy Nyunyi boldogan hentergett meg benne. A park közepén van egy kis mesterséges tavacska, ami a Nyitra folyóból kapja a vizet. Rajta elragadó kis híd és pallók a sétálóknak.
A vízben milliónyi tarka falevél,
tipegőkövek erős idegzetű szülők ugrálásra hajlamos gyermekei számára („Te büdös, most már Isten bizony a v@lagadra verek, ha nem jössz ki rögtön onnan! Ne piszkáld már azt a döglött vadrécét, nem érted? Bele akarsz fulladni? Csak ugrálj, abban biztos lehetsz, hogy én nem megyek utánad a sárba!”).
A tóparton meg annyi horgász, mintha a városi horgászegylet kötelező nevezéssel most tartotta volna évadzáró versenyét.
A sok gyaloglás után egy kicsi vendéglőben irdatlanul bevacsoráztunk, és még egy kicsit lődörögtünk élelmiszerboltot keresve, ahol az elkövetkezendő fél évre való szlovákmustár-mennyiséget beszerezhettük, aztán indultunk hazafelé. Szép nap volt, ragyogó, napfényes. Csak az időnk volt kevés, ide egy többnapos kirándulás keretében érdemes jönni. Egyenlőre azonban ez is nagyon kellemesen alakult, s bevallom, kisgyerekkel többre, komolyabb túrára nem is igen mertem volna vállalkozni. A magunkfajta Kisalföld-kedvelőknek semmiképpen sem szabad kihagyni ezt a gyönyörű helyet!
