2009. november 22., vasárnap

Már november negyedik vasárnapja van,

hamarosan véget is ér a hónap! Pedig mintha csak most rendeltük meg volna a tavaszi szántást, és íme, már az őszi aktuális!
A hétem megfogadtuk, hogy ha egy kicsit feljavul az idő, prérivé taroljuk a kertet. Ennek oka az volt, hogy a hét elején anyuci összetalálkozott azzal az úriemberrel, aki az őszi szántást szokta elvégezni, és előjegyzésbe vetette szántásra a kertünket a jövő hét közepére. Mire jön a szántás, méretes gyomszárak, félkidöglött vetemények, kóródarabok nem éktelenkedhetnek a kert földjén! A csütörtök végre meghozta a várva-várt napsütést, neki is estünk a kertnek. Anyuka egy ideig gereblyézte a lekaszált, kiszáradt gyomszárakat, utána felhúzkodta a bimbós keleket, amik az utóbbi pár hétben megelehetősen kifejlődtek. Kinyűttük a pagodakarfiol és az elnyílt brokkoli szárait a tyúkoknak. (A pagodakarfiolról a véleményem, nevezetesen, hogy ilyet nem termelek többet, szaporátlan volta miatt, megváltozott. Ráfoghatnám Csincsillára és Beára (akik evésre csábítanák a legaszkétább szenteket is, Andiról nem is beszélve...), de mivel egy ronda, kapitalista, burzsoá, fejét csak a hasznon törő kertész vére is csörgedezik ereimben, más is befolyásolt. Mégpedig az, hogy a fő karfiolrózsa kivágása után a lustaságból ki nem húzott szárak minike karfiolfejeket kezdtek el növelni. Így már mindjárt érdemesebb vele pepecselni, ha kétszer szüretelhetünk, ugye? Érdekes azonban, hogy a másodszülött rózsák mind ilyen muris görbék.)Hatalmas mennyiségű gyomszárat szedtünk össze, amit aztán meggyújtottunk. Délután fél kettőkor kezdtünk el égetni, fél hatkor még parázslott a máglya. De egy menetben rend lett, nem két hónapig naponta, talicskánként égettünk, mint egyes környékbeli lakosok. Mivel az égetnivaló elég nedves volt, bevallom, rádobtuk öreganyánk százéves, műszőrme galléros, molyette nagykabátját is, ami az egyik sufni mélyén hentergett. A vizes ramaty gyors, nagyobb füsttel nem járó égetéséhez ugyanis jól jön egy hirtelen nagy fűtőértéket biztosító anyag begyulladása a gyomszárak közt. Ideális egy-két pillepalack ehhez: a megolvadó-szétfolyó műanyag cseppjei végigfolynak a szárakon, erőteljes égésre késztetve azokat. Jó egy kis rongy, de megjárja egy-két fahasáb is. Szomszéd néni azonban radikálisabb módszert választott. A lenyiszált nyers ágakat meglocsolta benzinnel, úgy gyújtotta meg. Az eredmény az lett, hogy leégett a szemöldöke. A vizes ágnyesedék azonban csak nem akart égni... Utána orvosi alkohollal próbálkozott, de azzal se boldogult, végül dühösen otthagyta az egészet... Nekünk szerencsénk volt, a szártömeg jól égni kezdett. Négy után Nyunyi is berobbant a kertbe "Ugye még nem késtem le semmiről?!" felkiáltással. Tüzeskedni akart a gyöngyöm... Végül apuci-anyuci-gyerek családi idillben égettük a gyomszárakat, hintáztunk az oldalra fektetett kerti esővizes bádoghordón, néztük a kelő újholdat, és jókat nevettünk azon, hogy játszik a szomszéd kutyája a levegőben szálldosó pernyével. Kellemes este volt. A gyatrább felásott petrezselymekből az udvar legmelegebb helyén, a homokozó mellett csináltunk petrezselyemiskolát. Ezek homokba ültetett lelevelezett gyökerek, a kertecskéjük régi cserepekkel van körülfogva. Télen fóliatakarást kapnak, az alatt hajtanak a tövek. Tulajdonképpen olyan ez a kis ágyáska, mint egy mini fóliasátor. Így egész télen lesz friss petrezselyem.

Elmaradt azonban a leveles kel áttelepítése olyan helyre, ahol nem lesz szántás. A póré is még mindig a kertben hervadozik, igaz, állománya az elmúlt hetekben igen megfogyatkozott. Találtam még pár magról kelt salátapalántát, azt is kívül akarom tenni a vetésforgón. Ja, és elduggatok fokhagymát is. A legfontosabb: a maradék kukoricakórókat fel kell kötni, és előrecipelni az udvarba. Nem maradhat a traktor útjában.

Örvendetes, hogy Nyunyi lelkes ápolása okán a cserépbe vetett selyemakác-magok csírázni kezdtek.


A heti főzés a káposztafélék jegyében telt, ettünk a levelesből (főzelék), a bimbósból (szalonnásan), a brokkoliból és a zöldből (szezámos palacsintabundában). A csoda tudja, valahogy nem bírom megunni. És fogytak a befőttek, lekvárok, szörpök, fagyasztótöltelékek...

A hét vicces képét kelbimbópucolás közben találtam: ha jól megnézzük, megláthatjuk, hogy a kelbimbónak a szárán felül van egy újszülött pici bimbóbébije! Hogy tetszik?

2009. november 19., csütörtök

Napfényes, boszorkányságos

Bár a napsütés roppant élvezetes ilyenkor, s bár már semmi sem szokatlan, ez az időjárás, ami egy hónappal előbbre való, azért egy kicsit mégis az. November végén máskor délig fel sem szállt a köd, gyakran szállt le a dér és a zúzmara, most pedig olyan augusztusias a harmat és a+10°C-os hajnalban pulcsiban viszem a vizet a kutyának. Ami a szokásos ősz végi kelléktárból itt van, az a számtalan varjú, szóval ők megérkeztek és roppant vígan vannak.
Tudom, hogy ez butaság, de ha a fejem fölött kezd el egy fekete madár magyarázni az ő saját érthetetlen nyelvén, mindig összerezzenek, olyan, mintha rossz híreket hozna. Annamarie említette ezt a boszorkányságos témát, úgyhogy megkérdezlek Benneteket ti hisztek az ilyen megérzésekben? Pár napja valahogy folyton erre terelődik nálunk a szó, annyi zagyva sztorit hallottam, nektek van ilyen?
Például olyasmiket, hogy mi a temető mellett lakunk, és ha valaki rákérdez, azt szoktam mondani, soha ennél békésebb szomszédságot, erre jön a szomszédasszony, hogy bírjuk azt, hogy a temető felé eső teraszajtónkon nincs redőny meg sötétítő, ő biztos félne. Éjjel a fia fölébredt, mert lépteket hallott a szobában, recsegett a födém... (Elsőre azt gondoltam bolond, ő dolguk, ha egymást ijesztgetik, rém rendes család. Másodikra aztán átragadt valami rossz érzés)
Egy másik ilyen történet pedig arról szólt, hogy az egyik kedves ismerősünk vendégségben meglátott egy égő illatmécsest a kandalló tetején és átfutott az agyán, hogy milyen veszélyes lehet, könnyen tüzet okoz., főleg ha nincs a házban senki. Elhessegette magától, a gondolatot, mondván mekkora szamárság. Pár perc múlva valahogy lefordult a mécses a helyéről, a vendégség pedig kollektív tűzoltásba fordult, boldogok voltak, hogy nem esett túl nagy kár a berendezésben.


No jó, hagyjuk ezt, nézzük meg inkább a kerítés meg a házfal déli oldalát, mert ott jó néhány olyan virág maradt meg épen és teljes pompában, "akiknek" nem ártott meg a fagy. A krizantémok egy része még remekül érzi magát, például a bordó...


... a sárga (szerintem legszebb, a levele kicsit ezüstös)...

...meg a fehér. Ez az utlsó olyan, mintha margaréta lenne, de hát végül is közeli rokonok.A nyári violák közül maradt két-három tő, ami kis híján téli viola lett. Egyetlen növényen nyílt teljes, telt virág.

Jóval több az egyszerű, ez képes magot hozni, a pompázatos virágú meddő. A violát régen nagyobb becsben tartották, a népdalok nem véletlenül szólnak róla. A kevés tartós vágott virág egyike volt, és közösségformáló sport volt a mutatós, telt változatok kinevelése, a minél korábbi vagy minél későbbi virágoztatás. A hajtatott növények gyakran betegesek voltak, úgyhogy mindenféle fertőtlenítő hatású gyógyteákkal locsolgatták. Az egyszerű virágúak hoznak csak magot, de az utódok közül elég nagy rész mégis teltvirágú, tehát a kiültetett palántákat szelektálni kellett, díszítés vagy magtermelés céljaira, sőt valamelyest lehetett kísérletezni az öröklődéssel is. Érdekes lehetett.
A magja minden évben kapható, napot-vizet szeret, jövőre is ültetek. Erdélyben sok virágoskertben nyári violából ültették az ágyásszegélyt, ez a sokféle lilával-rózsaszínnel-fehérrel annyira kedves volt, hogy jó érzés egy kicsit visszahozni belőle.

Az évelő árvácska egyszer csak úgy megjelent a kertben, azóta itt is-ott is kibújik, szaporodik. Az enyhébb teleket védett helyen szinte teljesen végigvirágozza.

Második évesek a vérborbolyáim, csomagküldőtől vannak, nagyon olcsón hirdettek apró, sövénynek való gyökeres dugványokat. Tíz darab volt egy csomagban, kilenc maradt meg. Nem sövénynek ültettem, hanem csak úgy szétszórtan, lazán helyeztem el a növényeket a virágágyásban. Színes lombjuk kellemes kontrasztot ad a többi növénnyel, főleg az ezüstös levelűekkel. Szerencsés vásárlás volt és sok örömem telik bennük igazán, főleg ősszel, mivel lombjuk a lehető legpirosabb

Tegnap találtam egy szem ehető állagú, bár eléggé dércsípett fügét, a többi lassan múmiává szárad az első fagytól rég lekopaszodott ágakon.
Szóval, mi a helyzet a megérzésekkel? Kíváncsi vagyok, Nektek vannak-e ilyen történeteitek, vagy éppen az ellenkezőjét gondoljátok.

2009. november 15., vasárnap

Lombjavesztett erdőben

Most, hogy a fagyok és a viharos szelek megfosztották lombjaiktól a fák és cserjék jó részét, más lett a környezet. Minden távlatot kapott és a hétvégi napsütést akadálytalanul élvezte az aljnövényzet no meg mi és a kutyánk is.
A termések száraz kórói lassan elenyésznek, néhány maradt csak mutatóba. A talajon előtűnnek az évelő vadnövények formás levélrózsái, az ürmök, a galajok első látásra felismerhetők. A levelek színeire sokan rácsodálkoznak, de érdemes az olyan növények lombjára is vetni egy-egy pillantást, mint a kutyatej.

Virágból már csak cickafarkot és mezei csorbókát láttunk, gombából viszont többfélét is, de ezeket nem nagyon ismerem, a határozásban segítséget kérek.
Ez a gomba egy tölgyfatuskó mellett nőtt,
ez a második egy korhadt faágdarabon,
Ez a kicsi pedig az erdő avarjában.
Az iszalag termései olyanok, mint a vattapamacs, vagy valami nagyon öreg boszorkány haja. Életerős fák koronája tetejéig is felkapaszkodnak ezek a boszikoloncok.
Egy helyen, az erdő aljában megvan még a sóskaborbolya, pár szem termése hamarosan a madarak bendőjében végzi. Fogynak a termések, hamvas szedret már egyáltalán nem tudtunk csipegetni. A somok levelei bronzos-bordós színt vesznek fel, ágaik pedig a tél beállta előtt megpirosodnak. Azt vettem észre, de nem tudom, hogy ez helytálló-e, hogy az erdők délies- napos részén a cserjék levelei majdnem mind pirosodnak ősszel, az erdő belsejében, árnyékosabb helyen növők pedig még mindig zöldek, alighanem a levélszíneződés valamelyest fekvésfüggő. Jártunk az avarban, az is egy véghetetlen jelentőségű felfedezés, hogy az avar minden fafajtánál másképp ropog, legkeményebben a nyárfáké, már puhábban a tölgyeké, aztán jönnek az apróbb levelűek, a mezei juhar meg a kőris, a legpuhább pedig az akácfák avarja. Ez a kedvenc fám, a mezei juhar tenyeres levele.
Még nem Dendrománia-méretű, de szép termetű hagyásfát találtunk egy kisebb, tarra vágott, de frissen újraültetett erdőrész szélén. Így fest ellenfényben,
így pedig mikor beragyogja a délutáni nap. Szóval jól telt a mai délután, jobban, mint a péntek este, ugyanis már nem lehetett tovább halogatni a vasalást. Két és fél órába telt eltakarítani a horrorfilmbe illő kupacot. Úgy bírtam ki, hogy megnéztem ezt a filmet, tabudöntögető beszélgetés Feldmár András pszichiáterrel. Van- e élet a halál előtt? Érdekes, ajánlom minden türelmesnek.

Máris november harmadik vasárnapja van,

de tesóm még nem írt ma, így a szokásos heti naplóbejegyzést meg kell írnom, ahelyett, hogy húszpercenként lessem a netet, hogy méltóztatott-e már valami kommentet megereszteni a kis szöszije...
Nos, a négynapos eső nem kedvezett a kerti munkáknak, a nyakunkba zúduló víz és az erős szél miatt ki se dugtuk az orrunkat csütörtökig. Csak a brokkoli lett apránként felhúzogatva a tyúkoknak. Az eső azonban nem jött rosszul, mert az enyhe ősz meglehetősen kiszárította a kert talaját. A csapadék eléggé jól bemosta a földre kiszórt fahamut, remélem, ez nem ront a talajjavító képességén. Azért csöppnyi aggályaim vanak mégis: nem árt a talajnak ez a sok fahamu azzal, hogy még jobban ellúgosítja a földet? De közben megfigyeltem, hogy a szomszéd bácsi is kihordja a hamut a kertjébe, így talán nem csinálok hülyeséget.
Kerti kapálás helyett diótöréssel töltöttük el az időt.
Kedvescimbora írja, hogy az enyhe őszökön a késői vetésű saláta könnyedén felmagzik. Hát, ez teljesen beigazolódott, mert a várva-várt salátafejek helyett csak terjedelmes magszárak vannak. Alig ettünk egy-két levélkét.
Ja, és az eső miatt az elvileg száraz, valójában nyirkos és penészedő kórók is ugyanott hevernek, ahol múlt héten. Remélem, az elkövetkezendő napokban azért lesz annyi száraz napsütés és szél, ami kicsit megszikkasztja a szárakat, hogy eltakaríthassuk már végre a sok csúfságot.
A kertben egyes-egyedül a kipalántázott leveles kel az, ami érdekes. A meggyfáról hulló levelek lassan betakargatják, így talán a majdani fagyok se ártanak neki annyira.
A hét második felére kitörő jó idő nem a kertbe, hanem az építési telekre vezérelt ki, ott töltöttem el hosszabb időt, ezt tegnap le is írtam. Egy dolgot azonban kifelejtettem. Van kint a telek előtt diófánk. Ezt nem mi ültettük, hanem Margit néni, kedves szomszédunk, aki az erdőben ásatta fel unokájával a vad diócsemetét még akkor, amikor a fél telkét nem adta el nekünk. A telekkel együtt megkaptuk a fát is. Szép termetű, fiatal fa, dús lombbal, nem is akartuk kivágni. Igen ám, de a diói csak akkorák, mint egy szem zselés csokidrazsé, puskatöltényhüvely-szerű héjjal... A határban álló diófámon a szemek másfélszer akkorák. Ráadásul dédi is adott egy szatyor héjas diót, hogy pucoljuk és együk meg, azok közt kisebb almányi darabok is voltak! (Ezt a fajtát hívják az osztrákok ukrán diónak.) Szóval oda akarok kilyukadni, hogy a telken álló diófánk széptermetű, de a méretéhez képest a termés aránya a diók vadsága meg kicsisége miatt jelentéktelen. Ezért eldöntöttük, hogy kivágjuk, de nem olyan "elő a fejszét meg a stílt, osztán adj neki" - módon. Először is gondoskodni kell az utódcsemetékről. És nem egyről, hanem legalább háromról. Úgy gondoltam, nem veszek oltott csemetét, hanem magam nevelek diószemről. Igaz, hogy ez egy kicsit lassú módszer, de túlságosan nem izgat. A vetésre szánt diószemek a határbóli diófámról és dédi óriás diói közül kerültek ki. Határbéli diófám nagy szemű, tűhegyes termésű, de nem papírhéjú dió. Bő a termése, ízes, világos, a kemény héj miatt nem férges sose. Hátránya a nem éppen "papír" héj. Magyarul: kisbaltával lehet csak törni, és akkor is csak a kazánházban, nem a jó meleg konyhában, mert mindenfelé katapultálódnak a törés során szétrepülő éles héjdarabok. Az íze finom; a régiek tapasztalata is azt mutatja, hogy a kemény héjú dió zamatosabb, mint a papír.
Dédi óriásdiója nem olyan ízes, de könnyen törhető. Elég neki egy könnyed sújtás a gázkulccsal, nincsenek röpködő héjak... Azonban a vékonyabb héj miatt több közte a férges. A dióbélarány a héjhoz képest ennek ellenére is hatalmas, kár, hogy feketésbarna a dióbél.
Gyors eredményt nem várhatok a házi csemeteneveléstől, és egy picit lutri is: nem vad diók nőnek.e ki újra, mert valami hibriddiót vetettem? Azzal nyugtatom magam, hogy mindkét, a vetődiót szolgáltató fa régi, szintén magról nevelt, csak nem fajzódtak annyira félre nekem, hogy a végén Dunakavics-méretű dióim legyenek:
Ez a két fajta dió lett elültetve: a hatalmas papírhéjú és az apróbb kemény.
Mindegyikből hat-hat szem került kettesével egy jó puha magágyba.
Miközben megcsináltam a helyüket, valamilyen bogár-és csigatelelőt áshattam fel: a puha földből katicák, rózsabogarak, mindenféle tarka ízeltlábú, sáros, kisebb nagyobb, már ajtócsukta csiga-seregek jöttek elő. Szegények dideregve másztak. Sajnáltam őket, most kereshetnek másik telelőt maguknak. Talán a mostani enyhe napokon sikerül is, és nem hűtik magukat halálra. Remélem, sikerül a dióvetés, és a csemeték pár év múlva végleges helyükre kerülhetnek. Hiszen a varjak minden évben egy csomó diót kiszórnak a második szomszéd fájáról a kertünkbe, és ott tömegével kelnek ki. Csak sikerül eltalálnom a megfelelő időpontot!
A nyár folyamán szedtem egy sereg különféle barackmagot is, amit a kazáház ablakában tároltam. Anyuci azonban ablakpucoláskor elcsikkasztotta őket valahová. Talán megtalálom őket még valahol, és el tudom vetni...
Nyunyi szedett selyemakácmagokat, azokat is elültettük cserépbe. Kijelentette, hogy ő az anyukája az elültetett magoknak, én meg a pótmamájuk vagyok. Ezért ha elfelejti locsolni őket, az én feladatom is legyen, hogy megnézzem, nem száraz-e a földjük.
A héten a fagyasztókievés magas fokra hágott... Volt szalonnás zöldbab, chilis bab, franciasaláta, és most mutatkozott be először a leveles kel - főzelék formájában - , amivel kapcsolatban anyuci a legnagyobb megelégedését fejezte ki. Így jövőre dobogós helyet kap a másodvetésű zöldségek versenyében. Készítettem csipkeszörpöt is.
A jövő héten a kerti romeltakarításra kell hangolnunk. Be kell bugyolálni a téli takarást igénylő növényeket. Anyuci nagy tervet dédelget: törzsig le akarja botoltatni az udvarban álló mandulafüzet, hogy mgújuljon a koronája. A fa hatalmas, nem lesz egyszerű attrakció!
Erősen ingadozom, hogy elduggassak-e pár fokhagymát. Amikor a telken voltam, Margit néni pont ezzel pepecselt. Ősszel duggatva nagyobbak a fokhagymafejek, és korábban érnek. Csak a varjak mindig felhúzkodják a hagymákat. Volt, hogy lefedtük sűrű dróthálóval az ágyást, és még az alól is kibűvölték a gerezdeket. Margit néni azonban könnyen van a hatalmas, patkányevő macskájával. Az nem engedi oda a kertbe a varjakat. Bezzeg nálunk a második szomszéd diófáján már most valóságos varjúcsárda van, valami eszméletlen károgással. Megfordult a fejemben, hogy talán a virágágyásba duggassak hagymát? Még meggondolom...

2009. november 14., szombat

Állatosdi

Tegnap nézegettem a blog születésétől eltelt időben készített számtalan képet. Sok felkerült a blogba, még több nem. De nem bírom megállni, hogy néhány mókás csontnélkülit feltegyek, mivel a kerti témák vészesen megfogytak így novemberre. A latin neveket, tudományos meghatározásokat teljességgel mellőztem, a képeket csak azért tettem fel, hogy mókázzak, nem azért, hogy okoskodjak azzal, ami nincs a fejemben.
Lehet szörnyülködni, irtózni, mulatni a férgecskéken, én a meztelencsiga kivételével egyre se vagyok mérges. Inkább mulattatóan murisak, kivéve, ha a veteményt rágják éppen le.
Bundásak :és csórék: Hátraszaltót dob a fűzfarontó lepke hernyója: Ekkis büdibogár:
Buzgó, mondhatni vérmes anyuka:Azok a csúúúnya, elvetemült, élveteg meztelencsigák: szex, drogok és csúsz & roll:
És később további fotók következnek!

Téli előkészületek

A négynapos eső utáni ragyogó napsütésben kirobogtam rendezkedni az építési telekre. A szokott rumli fogadott, de legalább a szomszéd macskája által a kapubejáróba dobott patkányhulla eltűnt... Gyorsan összegereblyéztem az avart a diófa alatt, összeszedtem a diómaradékot, aztán elkezdtem "téliesíteni": a vízóraaknában elzártam a vizet, megzsíroztam láncolajjal a kapubejárók és a szerszámoskamra lakatjait. Kipucoltam a csöpp virágoskertet, és benne - tudjátok: téli előkészület - egy sereg nyíló virágra bukkantam. A kokárdavirág teli van bimbóval: A meténg még most is virágzik:és amin a legjobban elcsodálkoztam: nemcsak virágot, de hellyel-közzel érett eperszemet is találtam! Gondolható, hogy nem júniusi zamata volt, de azért igen jólesett!
A nyírfa még csupa lomb, de ragyogó:
Nagyon-nagyon meglátszik, hogy déli fekvésű ez a telek. A huzat sokkal kisebb, mint Hédiéknél, a hó előbb olvad, a virágok előbb nyílnak, és tovább virágoznak.
A csipkefa teli van terméssel. Ebből jócskán szedtem, és feldolgoztam szörpnek. Bevallom, hogy ha az erdőbe kéne mennem csipkebogyóért, soha az életben nem csinálnék szörpöt, de mivel az orrom előtt van, nagy mennyiségben, hát persze, hogy leszedem és felhasználom. Azért esett a szörpre a választás, mert a tea a kutyának sem kell. Viszont május óta már vagy harminc üveg szörp lecsorgott a torkokon. Egy kis szegfűszeggel és naranccsal ízesítettem. És nemcsak azért pedáloztam a szörppel, hogy a férfim szívéhez elvezessem engem a gyomrán keresztül (Ő a legnagyobb szörpivó a sógoromon kívül). Aljasabb vagyok ennél, más célom is van ezzel az itókával. Amikor megvettük a telket, azonnal szívembe zártam a rajta álló nyírfát, a vérszilvafát és ezt a csipkefát. (Az ott növő fagyal, a vad diófa és mirabolán meg tuja nem hoztak lázba.) Persze Laci azonnal fente a stílfűrészt szegény csipkebokorra, mondván, hogy a majdani rakétatuja-sövénynek ez útjában lesz. Én meg közöltem, hogy egyszemélyes élőláncot fogok képezni a kedvenceim törzsei köré saját magamból, ha vagdosni merne. Vágja ki inkább a tüskés vad mirabolánt, ami úgyis kilóg az utcára. És hát - éppúgy, mint Thomas, a gőzmozdony, aki mindig bizonygatja a kövér ellenőrnek, hogy ő milyen hasznos mozdony, nehogy kimustrálják, és dízelmozdony húzza a vagonjait - akik mellesleg lány-vagonok: ez vajon bigámia?- nekem is bizonygatnom kellett, hogy ez egy hasznos bokor, ezért belevágtam a szörpgyártásba. Mivel ízes lett, ki tudtam csikarni az ígéretet, hogy nem vágja ki, hanem a legrosszabb esetben is csak visszavágja, kiássa, és máshová elültetjük. Ezzel az aljas női húzásommal megmenekült a bokor.
Össze akartam még szedni a száraz gyomszárakat, de nem találtam meg a vasvillát, így csak kisöpörtem az épületet: a szél levitte a födémgerendáról a két rozsdafarkú-fészket, és minden teli volt szeméttel. Az oldalsó utcafronton meg egy nagy, fekete nejlondarab volt betontömbökkel lefogatva. Csak lestem rá, mint Jenő a moziban, hogy ez vajon micsoda, aztán leesett, hogy ez Laci sajátos csalánirtási apparátja, amit a múlt héten csinálhatott, de én még nem láttam. Nem kaszált meg permetezett, hanem fekete fóliával letakarta a csalánbokrokat, hogy a fény híján pusztuljanak ki. Hát ez részben sikeres is volt, de a szél megbontotta a csalánkidöglesztő szerkezetet. És az utcán elég csúful néz ki a lobogó fekete nejlonfólia.
Közben meggyőződhettem újfent arról, hogy a szomszédság intelligenciahányadosa nem fejlődött számottevő mértékben azóta, hogy legutóbb kilátogattam...
Hazafelé érdekes dologra lettem figyelmes. A villanyoszlopban valami sárga pöttyöt láttam, közelebbről szemügyre véve érdekes dolgot fedeztem fel. Egy réti bakszakáll gyengécske virágja tört elő a betonlábazat és a faoszlop közti hézagból. Úgy tűnt, mintha valaki csak odatűzte volna, valójában azonban a növényke a hézagban összegyűlt poron, faleveleken és egyéb szélsodora szemeteken vert gyökeret. Csak a virágzat hegye látszott ki, az egész növény - halvány sárgászölden - bent lapul a mély hézagban.
Aztán matattam még egy kicsit otthon az udvarban. És találtam egy sereg bolondériás növényt.
Az az alap, hogy a krizantém még ezerrel nyomja, bár az eső és a viharos szél megdöntötte:
De a kankalinokon ilyenkor tört ki a virágozhatnék:
A kék kommelina meg bimbózik. Málnát is találtam, anyuci nagy örömére.És a körömvirág is nyílik még.

Még lesz mit téliesíteni, bár a kerti munkák befejeződtek. Most kell elvégeznünk az utolsó simításokat a nagy téli pihenő előtt, hogy a kert minden növényével és felszerelésével együtt hiba és fogyatkozás nélkül ébredjen 2010 tavaszában.