Salátáskert az ablakpárkányon

Szezonkezdésre úgy gondoltam, meglepem magam és a családot egy  kis várva várt friss zölddel. Egy ládaalátétből, három kivisdobozból, két liter virágföldből és néhány csipet magból kis "salátaágyást" szerkesztettem. A kivisdobozok használata azért fontos, mert ezzel házilag újrahasznosítok valami szemétbe valót! Biztos Ti is elrakjátok a tartósabbnak kinéző csomagolóanyagokat, kíváncsi vagyok, ki mit mire használ még.

Vetettem  zsázsát (igazi turbó téli zöldség, hiszen egész évben vethető és úgy 10-14 nap alatt termést ad), rukolát és madársalátát. A képeken az alsó, zöld leveleket bemutató rész a zacskó fotójáról kiemelt részlet, előlegezi a végeredményt. Mindegyikkel vesződhettem volna már korábban is, hiszen ezek a növények lakásban nevelésre bármikor vethetők.

A zsázsa kis pirosas magvai csíranevelésre is alkalmasak, de én inkább a szendvicsfeldobós változatra gyúrok.

Aztán rukolát, ami a februári hidegekkel végképp megadta magát a kertben. Magjai mint egy kis repce- vagy mustármag. Az az érdekes, hogy rukola néven tulajdonképp kétféle növényt is érthetünk, a mogyoróízű, egyéves Eruca sativa is rukola, meg a csípős-fűszeres ízű növény Diplotaxis tenuifolia is az, ezt a német nyelvterületen nevezik vadrukolának. A két növény rendszertanilag nem áll túl közel egymáshoz, csak a levelük tormája hasonló. Ez utóbbi magyar neve útszéli kányazsázsa, vadon is termő, gyűjthető gyógynövény.
Az én kis ládikámba az egyéves, mogyoróízű változat magja került. 

 Az utolsó ilyen minisaláta a madársaláta vagy galambbegysaláta. Ez tipikus balkonkertész-növény.

Kertünkben a virágágyás szegélyében,összegyúrt és agyagos földben vígan megélt, kíváncsi vagyok, a ládában hogy viseli majd magát. Az ablakkert növénykéinek a hideggel szerencsére nincs problémájuk, amint márciusban jön az "igazi" palántanevelés, kikerülnek majd egy védettebb, külső ablakpárkányra, a levelek meg a szendvicseinkre tízóraira, vacsorára.

Séta a befagyott, behavzott folyó jegén

 A hetek óta tartó fagy vastag jégpáncéllal borította be a Mosoni-Dunát. Nagyon ritka, talán húszévente adódó alkalom, hogy télen száraz lábbal sétálhattunk át a folyó túlpartjára. Nem volt ez  veszélytelen ötlet, de ezt az utat előttünk többen quaddal is megtették és szemlátomást épen át- és visszaértek, így mi is követtük őket. A vastag jégen oda gyalogolhattunk be, ahova csónakkal, kenuval is bajos nyáron bejutni a bozót és az uszadék miatt. 

Kezdjük a szelíd, lakott résszel, a strand környékével meg a játszótérrel:

 Gázló:

 Nem út van a kerítés mögött, hanem folyó

 Híd a hó fölött.

 Kemence, mögötte a láthatatlanná vált Duna.

Ez a Kálnoki-ér  torkolata a Duna közepéről:

Quadnyomok: 

(Nem tudom hogy van ez, most már minden második hátsó udvarban  van quad? Tizenéves hülyegyerekek repesztenek át a recsegő jégen oda-vissza, tízéves kiskölykök meg futnak utánuk gyalog. Csoda, hogy nem történt tragédia. Akinek quadot ad a Jóisten, észt nem biztos, hogy ad mellé eleget.)

A vadvizes rész behavazva, befagyva. Sokat jártunk a Dunák ladikkal meg kenuval, egészen elbűvöl a vadvízi világ a bujaságával nyáron, de a fagyos-havas verziót még életemben nem láttam.

Az időjárás-jelentéseket nézve lassan felenged az idő, úgyhogy a hótaposó helyett lassan a gumicsizmák előszedésével kell foglalatoskodnunk, meg a palántázóládák előkészítésével.

Befagyott a Mosoni-Duna

Nálunk fátyolfelhős napsütés hívogat sétára, míg mások a havat lapátolják szorgosan. Itt egy milliméter hó sem esett, viszont beállt a folyó. Vékonyan, hézagosan ugyan, de már majdnem összefüggő jég borítja a vizet. A kacsák is átköltöztek a Kálnoki-érhez, annak sebesebb vize még csordogál.

Az értorkolatnál látni szabad vízfelületet.

 Nappal -7°C van. ami még tűrhető. Éjjel úgy -12 és -15°C közötti a hideg, ez már nehezebben bírható.

1992-ben, húsz éve annyira befagyott a Duna, hogy átsétáltunk a túlsó partra gyékényt szedni. Tizenhat voltam, és eszembe sem jutott, hogy bajom lehet.

Most már tisztában vagyok a korlátaimmal és a törékenységemmel. Azt a  réges-régi gyékényt jól befújtam nagyflakonos hajlakkal, így csak tavasszal pergett szét.

Amikor a gyékénymagok már földbe, vízbe, szélbe kívánkoztak, csúnyán szétfoszlott a buga. Én a kukába dobtam a pormacskaszerű izét.

Ezek pedig a pajzsoscserje (dipelta floribunda) termései a focipálya kerítésében.

Szamócát – magról?

Kifinomult ízlelőbimbójú szamócarajongók állítják, hogy igazi íze csak az erdei szamócának van.  Benne testesül meg mindaz az illat és zamat, amely a tökéletes eprességet adja. A frigó palántákból nagy gyümölcsöket hozó, a kúszó, csüngő, kivadult „paraszt” szamócák csak halvány árnyképei a vad gyümölcs tökéletességének.

Az erdei szamóca azonban vadon ritkaság. Már az elvárosiasodott, neten lógó falusi is kevés helyen találkozik erdei szamócával, én is csak két területet tudok, ahol terem: Halászi és Dunasziget közt a Gazfű erdőn, illetve a Kissomlyón. Ritka ínyencség az ilyesmi. És mégis előttünk a lehetőség, hogy saját erdeiszamóca-ültetvényünk legyen, egyszerűen.

A nemesített epreknek nagy földparcella kell, sarjakról szaporodnak, egyszer teremnek – a nevelésükhöz a feltételek nincsenek meg sok kertészkedőnél.  Ha nincs föld, sovány a talaj, nem lehet öntözni, sajnos kénytelen az ember a zöldségesre vagy a „szedd magad” gyümölcsre fanyalodni, ha erre a finom gyümölcsre vágyik. Örvendetes azonban, hogy így se kell letenni a saját termésről: a kis helyet igénylő, nem indázó, igen igénytelen, folytonérő, de apró gyümölcsű, és – jó hír! – balkonon is nevelhető erdei szamóca a megoldás az eprészkedni óhajtók számára.

Az erdei szamóca magját „Ruyana”, „Rügen”, és „alpesi szamóca” fantázianeveken már 60 forint / csomag ártól meg lehet venni, kis kutakodás után. (Ez az ár önmagában is komoly kísértő tényező…) A nagy, nemesített szamócafajták (Gorella, Elsanta stb…) magjait még sehol sem láttam, ezeket magról nem, csak sarjakról szokták szaporítani. Csüngő eper magja is kapható időnként.

A nevelése kezdőknek sem okoz bonyodalmat, inkább csak türelem kell hozzá. Először 2008-ban (tehát még a blog születése előtt) neveltem szamócát magról, és egész jól sikerült, a kis növények szépen megerősödtek, és Hédi kertjében elbokrosodva komoly teleppé fejlődtek.

A magokat így január végén vetettem el egy hosszúkás műanyag ládikába, és gondosan lekötöttem fóliával. Földnek közönséges virágföld és folyami homok keverékét használtam, a magokat nem áztattam, kelesztgettem. Nem takartam be földdel az apró piros magokat: valahol azt hallottam, hogy a fényre csíráznak. Világos, de hűvös (olyan 15 fokos) ablakba helyeztem el a ládát. Minden nap spriccelve locsoltam, hetekig nem történt semmi, és már elkönyveltem szokás szerint, hogy ez sem sikerült. Közben lomtalanítottam a szekrényt, és találtam ott egy nagyítót. Poénból elkezdtem nézegetni a palántának vetett magokat, és akkor láttam, hogy csírázik az eper.

Még vagy két hétig lefedve tartottam a dobozt. A pindur magokból miniatűr és igen törékenynek tűnő epertövek lettek, kíváncsian vártam a megerősödésüket. A földet mindig nedvesen tartottam alattuk. Ekkor már májusra járt az idő, apránként kiszoktattam a kis növényeket az udvarra-ládástól. A dobozukban eléldegéltek, virágoztak is, de még nem teremtek. Ősszel tanácskoztunk, hol teleltessük a növényeket, végül odaadtam tesómnak, aki kiültette a kertjébe. Ott a következő évben takaros bokorrá fejlődtek, és teljes gőzzel gyümölcsöt érleltek.

És milyen a termése? Igen zamatos, aprócska, illatos.

 Kettesével-hármasával nő kicsi fürtöcskékben. Az állaga más, mint a nemes szamócának, krémesebb, a magok keményebbek. Betegséget nem láttam rajta, és mivel a gyümölcsök szára aránylag magas, a kis piros bogyók nem fekszenek le a földre, a csiga nem rágja meg, és a por se verődik fel rá. Nem szedtünk soküvegnyi szupertermést, de gyerekes örömmel kutakodtunk a piros kúpocskák után. A szezonja májustól októberig tart, jópárszor csemegéztünk róla. Közben egyetlenegyszer sem locsoltuk, nem is ápoltuk a töveket sehogy, magától kínálták a kis terméseket. Indákat nem nevelt, de a tövek egészen megsűrűsödtek, megvastagodtak.

A telet mindenfajta takarás és pátyolgatás nélkül elviselték. Tavasszal tőosztást hajtottunk végre, ez abból állt, hogy – Hédi, emlékszel?- csákánnyal vágtuk ketté a túlsűrűsödött tövet. A tő egyik darabját többfelé szétszedve átültettem a sziklakertbe. Ott a talaj kevesebb volt, de jó minőségű, és szépen hajtani kezdett, kellemes volt gazolás közben az ízes kis epreket lecsipegetni.

Egy adag ládába került, az ősszel – hogyan, hogyan sem – kint maradt a szabad ég alatt. Azonban a balkonláda pár kilónyi földje is bőven elég volt ahhoz, hogy kiteleljen, a gyökerek nem fagytak át. Nem volt szükség gyengéd ápolásra, tápoldatra, humuszos talajra, a legprimitívebb körülmények közt is megvolt a csekély, de zamatos termés.

Tehát csupán a magvetés során kell szemesen eljárni, a többi szinte magától jön, pofonegyszerű a nevelés. Árnyékban is megtermett.

A Rügen fajta tasakján ez szerepel: „Korai előneveléssel már első évben terem”. Nekem csak a második évtől termett, igaz, nem kényeztettem agyon. Ha jó minőségű talajon nevelődik, több vizet és egyszer-egyszer tápoldatot is kap, valószínűnek tartom, hogy már az első évben szedhetők a kicsi, piros gyümölcsök, akár ládából is. Szerintem az egyik legegyszerűbben nevelhető, ellenálló évelő növény, és még jól is mutat szerény fehér virágaival, harsogó zöld leveleivel, és később ragyogóra pirosodó kis terméseivel. Mindenkinek bátran javasolom az erdei szamóca ültetését, még ha csak egy mélyebb balkonládát tudunk neki biztosítani, akkor is. A nagy szemű, nemesített indázó eprek neveléséhez nagyobb szakértelem kell, de ezt nem lehet elrontani, a siker garantált. Saját eperre vágyó emberek igazi boldogság lesz ez a növény!

Meghökkentő reggeli esemény

Negyed nyolckor - még szürke volt az ég - álmos zombifejjel csoszogtam a – 7 fokos hidegben a buszmegálló felé. Átbotorkáltam az úttesten, és ekkor a buszmegállóban egy fura, csapongó-hömbölgő barnás-szürkés, tollakat hullató, kosárlabda nagyságú gombócra lettem figyelmes. Mi a manó lehet ez? Közelebb mentem, és akkor láttam: egy karvaly éppen egy galamb levágásával foglalatoskodott.

Még jó, hogy a táskámban ott lapult az ócskábbik, kisebb fényképezőgép, sikerült megörökítenem a ritka pillanatot. Sosem láttam karvalyt ilyen közelről. Olyan vad dühvel szaggatta a galambot – csak úgy szálltak a pihék -, fel sem tűnt neki, hogy olyan három (!) méterre állok tőle. Aztán észrevette a lesifotózást, erre letakarta a még élő galambot a szárnyával.

Gyönyörű madár! Ragyogó fehér fejcsík, aranysárga szem, kékes csőr, barna hát és a hullámosan csíkos has, kecses alkat. Szebb, mint aminek képzeltem. Már megfigyeltem a környéken elsuhanó barna árnyékként, de ilyen közelről az állatkerten kívül nem láttam még ragadozó madarat. Azt gondoltam, nagyobb, de az a galamb, amit levágott, lényegesen termetesebb volt nála.

Szakkönyvekbe belelapozva – pláne a régebbi kiadásúakba – azt olvashatjuk, hogy vérmadár: a kismadarak réme, de még a tyúkra is rámegy. El is hiszem, elképesztő vérmességgel tépte azt a nyomorult galambot. Bizonyára a madáretetőm környékén is „leemelt” már néhány szárnyas apróságot. Itt azonban nem sajnáltam a galambot. A szomszédban a templom, a tetején egy egész sereg tanyázik, állandóan hullatva az arra igyekvők fejére a galambpiszkot, palozsnákat, döglött fiókákat, tollakat. A kertekben kizabálják tavasszal a kelő veteményt. Marika néni, aki a templom gondnoki feladatait látja el, bizonyára még a saját lakásában is nevelgetne, tenyeréből etetne egy ilyen „vérengző fenevadat”, csak hogy megszabadulhasson a madarak szemetének mindennapos takarításától, ezzel nincs egyedül. 

Vérengzés ide vagy oda, nem szabad arról sem megfeledkezni, hogy Magyarországon védett, az eszmei értéke 50000 Ft, ritkulóban van.  

Közben jött a busz, és a karvaly ettől megriadva bevágódott egy közeli fenyőfa lombozatába, otthagyva a fél galambot. Bár nem szeretném, hogy a madáretetőmre szokjon (az körülbelül kétszáz méterre van légvonalban az eset helyszínétől), remélem, még egypár galambot elintéz a környéken. Az etetőt meg átrakom a sűrű borostyánosba, oda csak nem merészkedik be ez a szépséges, vérmes ragadozó.

Telelőben

Jól viselik a hideget a növények

és az állatok is.

A mosoni piacon

Gondolom, nem árulok el titkot, hogy nagy piacrajárók vagyunk. Abban a szerencsében is részünk van, hogy Mosonmagyaróváron, más dunántúli kisvárosokhoz hasonlóan, megőrződött a hetipiac, amelynek napja csütörtök és szombat. Nos, nem éppen biopiac, de van minden, ami kell...

A piactér és a mosoni városrész központja nemrég újult meg, ezzel az ősibb, de szegényebb városrész is mondhatjuk, hogy visszakapta régi rangját. A piac pedig a turistacsalogató látványosság szerepét kapta. Egyelőre még nincs az az őrült nyüzsgés a télre való tekintettel, de a napsütés pár száz embert kicsalt a piacra. A helyieken kívül a kocsik rendszámából ítélve sok volt a szlovákiai magyar, hozták a most jó sokat érő eurójukat.

Lássuk, milyen portékát vonultattak fel az árusok. Kínai ruhát meg használtcikket természetesen, aztán erdélyiek káposztásfazekakkal meg fatalicskákkal - instant Korond. (bocsi a fotók minőségéért, 1 megapixeles régi telefonnal készültek, de remélhetőleg a hangulatot azért közvetítik)

Kosarasok és ócskások Kosárból minden elképzelhető forma, a használtcikkesek most a mozsarakon meg ócska, koszos használt játékokon kívül ilyen méretes fémszitakötőt hoztak.

Mézesek hoztak mindenféle mézet, propoliszt, mézes magokat megfázás ellen, meg viaszgyertyákat. A húsosok főleg a környékbeli kisebb húsüzemek portékáját árulták, de van igazi disznótorost meg régimódi, rendesen megfüstölt sonkát árusító helyi húsárus is.

Az elmaradhatatlan, de immár nem is olyan olcsó keleti ruha is szerves tartozék, enélkül itt piac nem lehet. Meg kell nézni mit veszünk, mert például Magyarországon varratott, jóféle gyerekruhával több árus is foglalkozik.
Savanyúságosok is jöttek, mindenféle eltett zöldséggel, szörppel meg kompóttal.

 

Virágosok és zöldséges őstermelő nénik-bácsik. Őket tartom a legtöbbre. Kínálatuk az, ami az éghajlatunkon megterem és mindenféle rafinált üzemi praktika nélkül ad olcsó, egészséges és változatos vitaminforrást. Általában ennek volt mindenütt szezonja: zeller- és petrezselyemzöld, sarjadékhagyma újhagymának, póré. pasztinák, sárgarépa-petrezselyem-zeller-karalábé. Aztán sütőtökből sokféle, fekete retek, cékla salátának. Kelkáposzták, fejes- és vöröskáposzták, sok helyen savanyúkáposzta is, aztán teleltetett apró karfiolok. Gyümölcsnek almák, körték, aszalványok, meg dió és mandula. 

Voltak olyanok is, akik a nagybaniról hozták a zöldséget, őket a nagy árumennyiségről, a sztenderd rekeszekről és a déligyünölcs-halmokról lehetett megismerni. Szerencsétlen hétvégéken simán vehetünk tőlük fagyott banánt, kivit.

Nemcsak a szemünket legeltettük, hoztunk vásárfiát is: