Alkalmazkodás a változó klímához

 A mostani élethelyzetemben megvallom, nem olyan nagy prioritás a kert, mint korábban. Három fiam van, lejárt az anyasági mellett kérhető részmunkaidő, kaja kell, meg nem koszososdhatunk, így a kert az, ami megszenvedi a szabadidő hiányát. Messze nem olyan szép a kert, mint lehetne, és mellette ott van az a kihívás is, hogy bizony a nyarak sokkal szárazabbak és forróbbak, mint valaha, gyorsabban támadnak forgószeles viharok a kisalföldi szélcsatornában, és a teleken jóval kevesebb és enyhébb a fagyos nap. Változik minden és nincs mese, alkalmazkodunk kell. 

A növényállományunk eltolódott mediterrán irányba. Ha vásárolunk is, eleve olyan növényeket  veszünk, ami sanszos, hogy megmarad, de ha valami kipusztul, belenyugvó attitűddel fogadom. Próbálkozás volt, nem jött be és ennyi. Aztán igyekszem újra felfedezni a régi idők igénytelen, kevés gondozást igénylő növényeit, ezért házon kívül járva figyelem a nyaralók, hétvégi házak társításait, amelyek elviselik a kevés gondozást és az esetleges öntözést. Díszfüvek, cickafark, kúpvirág, pünkösdi rózsák, japán szellőrózsa, árnyékliliom,  Perovskia, szamárkenyér... folytathatnánk a sort sokáig. 

Régen szinte minden szabadföldben volt Most a több gondozást, ellenőrzöttebb és kevésbé kitett körülményeket igénylő növények cserepekbe, edényekbe kerültek: pozsgások, örökzöldek, egynyáriak. Az igényesebb zöldségek, fűszerek pedig a magaságyásokba, így kevésbé pocsékolódik az értékes öntözővíz. Most éppen magaságásra alkalmas, finom szerkezetű mulcson töröm a fejem. 

Aztán használható gyakorlatot ad a városi növénynevelés is: a  tetőkerti, balkonládás kertészek tapasztalatai egyre étékesebbek vidéken is. Nyerőek az edényben nevelt hagymások, egynyáriak, apróbb évelők. Mind úgy-ahogy elviselik a sivárabb körülményeket. Krókuszok, gyöngyikék, kis botanikai tulipánok, Puskinia, törpe nárciszok mind olyan növények, akiknek nem számít a szélsőségesebb klímának való kitettség. A magaságyásban virulnak a mikrozöldek és az egynyári fűszerek, mint a bazsalikom, kapor, ha kapnak egy kevés vizet.  

Elmondhatatlanul fontosak a fák, kerítések, mint árnyékadók. A szűrt fényben megmarad és terem a málna, josta, szeder, kevésbé ég szalmasárgára a gyep. A tujákat elfelejthetjük, már mind kipusztult vagy megcsúnyult, de a helyüket átvették az örökzöld cserjék, a Babérmeggy & CO. 

Barátkozunk egyébént a mediterrán növényekkel: a füge, a kivi jól bevált, a szőlők élvezik az enyhébb klímát, és meglepő módon renekül terem a cserje termetű gránátalma. Októberben érik és a gyümölcsök alig kisebbek, mint a szupermarketek kínálata. A leanderek három éve kint telelnek, a védett fekvésben sosincs - 1-2 °C-nál hidegebb. A diófákat támadja a fúrólégy, de az árnyékuk pótolhatatlan - leghűvösebb árnyéka szerintem a diófának van-, azonban kis trónkövetelőként már nődögélnek az apró pekándió-magoncok.

Amit elvesztettünk, azok a régi egynyáriak, amelyek a szabadföldben virultak, ezekből talán a pillangóvirág és az egyszerű nebáncsvirág meg a szarkaláb maradt, a többi általában nem nagyon sikerül. Magaságyásban, cserépben azért van büdöske meg körömvirág, de a sarkanytúka mérhetetlenül szenved. Ha valahol látni magát újravető "paraszt" petúniát, az egy megbecsülendő kincs, a kis paprikaszerű termésekből érdemes kérni, mielőtt végleg kiveszik. 

Kedvenceim a strapabíró, robusztus évelők, de a virágágyásba szükségesek melléjük árnyékadónak a termetesebb cserjék, lehetőleg örökzöldek, oszlopos tiszafa, kecskerágó. 

Az ideálom valahol a régi falusi kertek világa, de a változás kikényszerített egy elszegényedési folyamatot, elmozdulást az igénytelenebb, melegkedvelőbb növények irányába és ebből kell valamiféle élhető mixet kihozni, hidat építeni a régi Közép-Európa és a kibővülő Mediterránium kertvilága között. Nálatok hogy megy ez?

Dézsásokat a telelőbe

Halottak napja előtt többek között azzal is foglalatoskodtam, hogy felkészítsem a télre a dézsás növényeimet. Sajnos ezeknek a kedves növényeknek az eredeti "gazdái" közül már egyre kevesebben vannak köztünk. A drága jó Dédimamák, a barátnőm fiatalon elhunyt anyukája jutnak eszembe a telelőbe hordandó cserepekről, tőlük származnak a tövek vagy a sarjak, amiből az évek során kinevelődtek a jókora cserépben éldegélő bokrok. 

Tavasszal nagyon érett már az átültetés, de nem volt kedvem sok-sok dézsát és virágföldet vásárolni, ehelyett kiültettem a balkonnövények egy részét: a muskátlikat, a szerelemvirágokat, az enciánfát meg a két golgotavirágot a kerítésalap mellé felhalmozott földbe. Jót tett mindegyiküknek a nyaralás, szépen kifejlődtek, egészséges, dús lombot neveltek, gazdagon virágoztak. Az enciánfa okozott csak egy kicsit csalódást, mert túl kevés napfény érte a dús virágképződéshez. 

Most ősszel ásóval lehetett csak kiszedni a dús gyökérzetüket. Tőosztást is végeztem, ha kellett, ez leginkább valami dzsungelben végzett brutális műtéthez hasonlított, ahogy darabokra nyiszáltam őket nagykéssel és fűrésszel. Szerencsére így már befértek a meglévő nagyobb cserepekbe. Virágföld helyett nem kaptak mást csak porhanyós vakondtúrási földet. 

Jani is ügyeskedett. Szétszedett egy régi, ócska keményfa ágyat és a padlásfeljárót bepolcozta nekem. Így szellős és világos helyen várhatják a tavaszt a virágaim. 

Élő virág karácsonyra

Nagyon vágytam arra, hogy élő virág is kerüljön a karácsonyi asztalra, de nem akármilyen, hanem lehetőleg saját nevelésű, kerti. Hát Ági felfedezte, amit nekem ne sikerült, az ő kertjük védett zugában már most pompáznak a halványsárga szártalan kankalinok. Rettentően szorítottam a kokárdavirágoknak, hogy kibírják karácsonyig, de a mínusz tizenfokos éjszakák elintézték őket. Ugyanígy járt az egyetlen megmaradt rózsabimbó is. Viszont december közepén a telelőben egy bimbós amarillisz fogadott, amikor fent jártam ellenőrizni. Az ünnepekre gyönyörűen kinyílt.

Aggódom a telelőben lévő növényeimért, mert a leghidegebb napokban a máskülönben elég meleg helyiség erősen lehűlt. Amikor körülnéztem, azt vettem észre, a muskátlik levele mind megbarnult, a leanderek szerencsére épnek tűntek. Kíváncsi vagyok, milyen viszonyokat találok Vízkereszt után, amikor a kis gyökeres karácsonyfánkat felköltöztetjük, hogy meglegyen az átmenet a kiköltöztetéshez.
Addig is örülök a januárban szokatlan napsütésnek ée gyönyörködöm a virágomban.
Megfordult a fejemben, milyen lenne jövőre jácintot hajtatni karácsonyra, szép rózsaszínt, ahogy azt kell.

Az óriáskaktusz átültetése

Van egy óriási nagy kaktuszom. Lehet, hogy egy profi kaktuszszakértőnél ez a kaktusz csak egy gyenge-közepes darabnak számít, de nálunk ez a legnagyobb szobanövény.

Régebben számtalan sok kaktuszom volt, de valahogy eltünedeztek, csak pár cseréppel maradt. Tesóm lenyúlt jópárat, volt, ami kipusztult, meglepték a pajzstetvek. És az a gyanúm, anyuci ki nem állhatta őket, így amikor nem laktam otthon, picit bojkottálta az ápolgatásukat. Azért így is akadt jónéhány túlélő, köztük ez, aminek sem a nevét, sem a fajtáját nem tudom. Közben belegondoltam: a halászi általános iskola hatodik osztályában boldogítottam a tantestületet huszonhárom másik osztálytársammal együtt, amikor Fertődre utaztunk valami iskolai kórustalálkozóra, ott vettem ezt a kaktuszt, akkor még tojásnyi sem volt. Úristen, húsz év telt el azóta!!!

Ezalatt a kaktusz szépen megnőtt: nyáron az udvaron, télen a hűvös, világos folyosón. Igen ám, de ahogy egyre nagyobb lett, alig lehetett a cserepét megmozdítani a súlya miatt. És kapitális tüskéket is növesztett. A ki-be cipelése tavasszal-ősszel egyre terhesebb és halogatottabb feladat lett. Volt, hogy belepte a hó, de ezt is kibírta. Volt, hogy mínuszokat viselt el a rádobott ponyva alatt az udvaron. Szóval elég nomád tartásban részesült. Különösen félelmetes volt az átültetése a súlya, nagy mérete, és a hatalmas, árszerű tüskék miatt. Azért néha nagy elszánással rendbe vágtuk őkelmét.

A legutolsó ültetés óta azonban már egy csomó idő eltelt, és szegény növény láthatólag sínylődött az aránytalanul kicsi, leélt földű cserépben. Nem is fejlődött. Így már áprilisban elhatároztam, hogy átültetem. Már a cserépméret kérdése is gondot jelentett, mert 30 literes virágcserepet kellett felhajtanom, amit elsőre még a kertészeti árudában sem tudtak adni. (Peremes, fogantyús cserép kellett, hogy annál fogva mozgatni lehessen a cserepet.) Persze kellett egy csomó föld is, amit megvettem, de mindig elfogyott más virágokhoz. Aztán már csak az elhatározást kellett volna előhúzni, de az mindig valahol máshol bujkált egész nyáron, úgyhogy csórika kaktuszkám a meleg évszakot kénytelen volt kis cserépkéjében eltölteni. A nagy cserép addig esővízgyűjtőként funkcionált.

Most azonban, hogy a teleltetőbe vonultak a virágok, és az időjósok beígérték az első fagyokat, szegény óriást sem tartigálhattam tovább kint. Viszont a régi cserepében tutira nem telelt volna már ki. Nem volt mese: át kellett ültetni.

Előástam a nagy cserepet, aminek az alján egy kevés békanyálas víz lötyögött, és alaposan kisikáltam. Az alját ki akartam lyukasztani, de nem ment, végül megtüzesített facsavarral sikerült vízelvezető lyukat fúrnom a cserép alján. Utána összeállítottam a földkeveréket: került bele tőzeges virágföld, néhány vakondtúrás fölszedett, morzsalékos kerti földje, folyami homok (ha Nyunyi látta volna, hogy a homokozójából loptam ki, biztos szorultam volna!), és némi zúzott kő.A sóderból és zúzott kőből jutott a cserép aljába is - vízelvezetőként.Itt kezdődtek azonban a gondok: a kaktuszta tetthelyszínre kellett szállítanom. De mit kezdjek a bődületes tüskékkel? Végül a megyei napilap avítt számaiba göngyöltem be a növényt jó vastagon, majd ráadtam (ugye nem nevettek ki?) Laci régi vadászkabátját, aminek vastag vatelinos bélése szinte elnyelte a tüskéket.

Aztán felkaptam ezt a kaktuszpólyást, úgy cipeltem az új cserepéhez. Ott kiboncoltam, kesztyűt húztam. Egy régi bicsakkal óvatosak beszurkáltam a cserépbe a pereme mentén körben, így nemsokára lehúzhattam a régi cserepet. Itt megláthattam, miért nem nőtt már a kaktusz: az edényben szinte nem is volt föld, csak gyökerek, gyökerek, gyökerek, amik már elkezdték szétnyomni a cserepet. Kipucolgattam a közeikből az elhasznált földet, ki is lazítottam a gyökérszálakat, majd lemostam őket.

Az új cserepet negyedig raktam a földkeverékkel, beleállítottam a tüskés óriásbébit. Igen ám, de nem akart egyenesen megmaradni, ide-oda dűlt, ezért kikötöttem a szomszéd jezsámenbokorhoz. Most már nyugodtam - de óvatosan - megtömhettem a cserepet földdel. picit mélyebbre is ültettem, mint amennyire az előző cserepében volt, hogy jobb tartása legyen. Jól le is tömörítettem. A tő köré dísznek még zúzott követ és néhány vörösmészkő-darabot is raktam, és lepucolgattam az átültetés során rátapadt piszkokat.Nagyon boldog és büszke voltam: ilyen ügyes kislány vagyok, hogy pik-pakk átültetem a nagy tüskés szörnyeteget. Hát, korán ujjongtam, mert csak most jött a fejvakarás! Az új cserép a belepakolt sok kővel és földdel biztosan volt vagy negyven kiló. Alig bírtam megmozdítani. És még be kellett cipelni a telelőbe, közben lépcsők, küszöbök, segítségem nincs. Mit tegyek? Hát először is visszaadtam az egész maskarát a kaktuszra: a sok papírt és az avitt vadászkabátot. Kísérleteztem beforgatással, talicskába emeléssel, de nem ment. Végül megakadt a szemem a telelőbe behordott gyerekkramancokon. A huzikocsik, műanyag játéktalicska, homokozófelszerelés, hula-hopp karika, zöldparadicsom-főzős játéklábasok seregei közt ott lapult a megoldás: a kilencven kiló teherbírású tarkabarka homokozódömper. (Most ugye kikacagtok?) Odatettem a cserép mellé. Így tíz centi emeléssel kerekek kerültek a gigacserép alá. Az összképen anyucival negyedóráig fulladozva röhögtünk:

Amikor már fájt szinte az oldalam a sok nevetéstől, a lépcsőkre rámpát szerkesztettem egy régi szekrényajtólapból:Aztán a dömpert fél kézzel húzva, másik kezemmel pedig a kaktuszt a vadászkabát összefogott ujjaival kormányozva belibegtünk a kazánház hűvös-langyos sarkába: itt lesz az idei telelője. Itt már könnyűszerrek kikaptam őkelmét a dömperből. Gyerekjáték volt a sarokba beforgatni. most lehettem ám büszke magamra! A kaktusz még kapott egy kis vizet is. Remélem, jó darabig ellesz az új cserepében. Tavasszal újra a vadászkabát-dömper-ajtólap technológiával fog kimenni a szabadba, abban biztos vagyok. Addig: jó telelést, kedves tüskés óriásbébim!

Megjegyzés: utána annyira örültem, hogy ilyen jól sikerült a félelmetes kaktusz új cserépben való "beszelídítése" a telelőbe, hogy aznap még legalább ötször kimentem megnézni. Remélem, tavasszal szépen elkezd újra hajtani. Annak meg különösen örülök, hogy az egész, háromórás átültetési ceremónia alatt csak ennyi tüskét kaptam: