
Ő is a tavasz csalhatatlan hírnöke, kislányok öröme. De nem csak erre jó...
A múlt héten születésnapi akció volt az egyik menő győri étteremben, ahova cimboráinkkal együtt ellátogattunk. Ritka csemegék voltak féláron (vagyis hát inkább normál éttermi áron) elérhetőek. Csodás borjúszeletet faltam be a tetszetős salátaágyon, utána jött a desszert. Nem akármi: mákos krémmel töltött túrógombóc, epres-mangós öntetben. Igézően festett a mélytányérban kitálalt öt fehér gombócka a bőséges, piros szószban, a közepükből kikandikáló sötétkék töltelékkel. A vizuális élményt fokozta a gombócokon fehérlő igazi, nem flakonos, nem porból készült tejszínhab, és a nagy darab, egyben beletűzött csokis-mogyorós, ropogós grillázs.És az egész gyönyörűség tetjén dísznek: egy-egy szál rózsásfehér százszorszép! Ennek lánnán a kezembe gyökerezett a desszerteskanál. Hosszas tanakodásba kezdtünk: a virág ehető-e vagy sem? Finom-e, vagy sem? Végül úgy döntöttük, megesszük, hiszen biztos nem lehet rossz, ha ilyen csemegék tetejére tűzi a cukrász. Befaltam... Bár ne tettem volna... Az íz még elfogadható volt, de csak úgy csikorogtak a fogam alatt a homokszemek. Aztán bevillant, hogy a virág lehet, hogy a Rába-partról került a desszertembe, ahol a győriek a kutyáikat futtatják. Oda volt az esztétikai hatás. Azért "egy életem, egy halálom" rákanalaztam a százszorszépre a túrógombócot, ami azért megvigasztalt. Hiszen ettem már eddigi életemben mindenféle földi terménnyel egyetemben több kiló homokot, bár tejszínhab és eperszósz körítéssel még soha. Utána eltöprengtem. Kis korom óta ettem a vadon termő növények közül sombogyót, kökénybogyót, vackort, tyúkhúrt, akác-és bodzavirágot, bodzabogyót, pitypangszárat-és virágot, ibolyát, vadsóskát - mindezt mosatlanul, nyersen, ahogy a természet lágy ölén megnőtt. Ebbe a felsorolásba a százszorszép is vígan befér. Mi bajom lehetne tőle, nem igaz?





