Máris november harmadik vasárnapja van,

de tesóm még nem írt ma, így a szokásos heti naplóbejegyzést meg kell írnom, ahelyett, hogy húszpercenként lessem a netet, hogy méltóztatott-e már valami kommentet megereszteni a kis szöszije...

Nos, a négynapos eső nem kedvezett a kerti munkáknak, a nyakunkba zúduló víz és az erős szél miatt ki se dugtuk az orrunkat csütörtökig. Csak a brokkoli lett apránként felhúzogatva a tyúkoknak. Az eső azonban nem jött rosszul, mert az enyhe ősz meglehetősen kiszárította a kert talaját. A csapadék eléggé jól bemosta a földre kiszórt fahamut, remélem, ez nem ront a talajjavító képességén. Azért csöppnyi aggályaim vanak mégis: nem árt a talajnak ez a sok fahamu azzal, hogy még jobban ellúgosítja a földet? De közben megfigyeltem, hogy a szomszéd bácsi is kihordja a hamut a kertjébe, így talán nem csinálok hülyeséget.

Kerti kapálás helyett diótöréssel töltöttük el az időt.

Kedvescimbora írja, hogy az enyhe őszökön a késői vetésű saláta könnyedén felmagzik. Hát, ez teljesen beigazolódott, mert a várva-várt salátafejek helyett csak terjedelmes magszárak vannak. Alig ettünk egy-két levélkét.

Ja, és az eső miatt az elvileg száraz, valójában nyirkos és penészedő kórók is ugyanott hevernek, ahol múlt héten. Remélem, az elkövetkezendő napokban azért lesz annyi száraz napsütés és szél, ami kicsit megszikkasztja a szárakat, hogy eltakaríthassuk már végre a sok csúfságot.

A kertben egyes-egyedül a kipalántázott leveles kel az, ami érdekes. A meggyfáról hulló levelek lassan betakargatják, így talán a majdani fagyok se ártanak neki annyira.

A hét második felére kitörő jó idő nem a kertbe, hanem az építési telekre vezérelt ki, ott töltöttem el hosszabb időt, ezt tegnap le is írtam. Egy dolgot azonban kifelejtettem. Van kint a telek előtt diófánk. Ezt nem mi ültettük, hanem Margit néni, kedves szomszédunk, aki az erdőben ásatta fel unokájával a vad diócsemetét még akkor, amikor a fél telkét nem adta el nekünk. A telekkel együtt megkaptuk a fát is. Szép termetű, fiatal fa, dús lombbal, nem is akartuk kivágni. Igen ám, de a diói csak akkorák, mint egy szem zselés csokidrazsé, puskatöltényhüvely-szerű héjjal... A határban álló diófámon a szemek másfélszer akkorák. Ráadásul dédi is adott egy szatyor héjas diót, hogy pucoljuk és együk meg, azok közt kisebb almányi darabok is voltak! (Ezt a fajtát hívják az osztrákok ukrán diónak.) Szóval oda akarok kilyukadni, hogy a telken álló diófánk széptermetű, de a méretéhez képest a termés aránya a diók vadsága meg kicsisége miatt jelentéktelen. Ezért eldöntöttük, hogy kivágjuk, de nem olyan "elő a fejszét meg a stílt, osztán adj neki" - módon. Először is gondoskodni kell az utódcsemetékről. És nem egyről, hanem legalább háromról. Úgy gondoltam, nem veszek oltott csemetét, hanem magam nevelek diószemről. Igaz, hogy ez egy kicsit lassú módszer, de túlságosan nem izgat. A vetésre szánt diószemek a határbóli diófámról és dédi óriás diói közül kerültek ki. Határbéli diófám nagy szemű, tűhegyes termésű, de nem papírhéjú dió. Bő a termése, ízes, világos, a kemény héj miatt nem férges sose. Hátránya a nem éppen "papír" héj. Magyarul: kisbaltával lehet csak törni, és akkor is csak a kazánházban, nem a jó meleg konyhában, mert mindenfelé katapultálódnak a törés során szétrepülő éles héjdarabok. Az íze finom; a régiek tapasztalata is azt mutatja, hogy a kemény héjú dió zamatosabb, mint a papír.

Dédi óriásdiója nem olyan ízes, de könnyen törhető. Elég neki egy könnyed sújtás a gázkulccsal, nincsenek röpködő héjak... Azonban a vékonyabb héj miatt több közte a férges. A dióbélarány a héjhoz képest ennek ellenére is hatalmas, kár, hogy feketésbarna a dióbél.

Gyors eredményt nem várhatok a házi csemeteneveléstől, és egy picit lutri is: nem vad diók nőnek.e ki újra, mert valami hibriddiót vetettem? Azzal nyugtatom magam, hogy mindkét, a vetődiót szolgáltató fa régi, szintén magról nevelt, csak nem fajzódtak annyira félre nekem, hogy a végén Dunakavics-méretű dióim legyenek:

Ez a két fajta dió lett elültetve: a hatalmas papírhéjú és az apróbb kemény.

Mindegyikből hat-hat szem került kettesével egy jó puha magágyba.

Miközben megcsináltam a helyüket, valamilyen bogár-és csigatelelőt áshattam fel: a puha földből katicák, rózsabogarak, mindenféle tarka ízeltlábú, sáros, kisebb nagyobb, már ajtócsukta csiga-seregek jöttek elő. Szegények dideregve másztak. Sajnáltam őket, most kereshetnek másik telelőt maguknak. Talán a mostani enyhe napokon sikerül is, és nem hűtik magukat halálra. Remélem, sikerül a dióvetés, és a csemeték pár év múlva végleges helyükre kerülhetnek. Hiszen a varjak minden évben egy csomó diót kiszórnak a második szomszéd fájáról a kertünkbe, és ott tömegével kelnek ki. Csak sikerül eltalálnom a megfelelő időpontot!

A nyár folyamán szedtem egy sereg különféle barackmagot is, amit a kazáház ablakában tároltam. Anyuci azonban ablakpucoláskor elcsikkasztotta őket valahová. Talán megtalálom őket még valahol, és el tudom vetni...
Nyunyi szedett selyemakácmagokat, azokat is elültettük cserépbe. Kijelentette, hogy ő az anyukája az elültetett magoknak, én meg a pótmamájuk vagyok. Ezért ha elfelejti locsolni őket, az én feladatom is legyen, hogy megnézzem, nem száraz-e a földjük.
A héten a fagyasztókievés magas fokra hágott... Volt szalonnás zöldbab, chilis bab, franciasaláta, és most mutatkozott be először a leveles kel - főzelék formájában - , amivel kapcsolatban anyuci a legnagyobb megelégedését fejezte ki. Így jövőre dobogós helyet kap a másodvetésű zöldségek versenyében. Készítettem csipkeszörpöt is.
A jövő héten a kerti romeltakarításra kell hangolnunk. Be kell bugyolálni a téli takarást igénylő növényeket. Anyuci nagy tervet dédelget: törzsig le akarja botoltatni az udvarban álló mandulafüzet, hogy mgújuljon a koronája. A fa hatalmas, nem lesz egyszerű attrakció!

Erősen ingadozom, hogy elduggassak-e pár fokhagymát. Amikor a telken voltam, Margit néni pont ezzel pepecselt. Ősszel duggatva nagyobbak a fokhagymafejek, és korábban érnek. Csak a varjak mindig felhúzkodják a hagymákat. Volt, hogy lefedtük sűrű dróthálóval az ágyást, és még az alól is kibűvölték a gerezdeket. Margit néni azonban könnyen van a hatalmas, patkányevő macskájával. Az nem engedi oda a kertbe a varjakat. Bezzeg nálunk a második szomszéd diófáján már most valóságos varjúcsárda van, valami eszméletlen károgással. Megfordult a fejemben, hogy talán a virágágyásba duggassak hagymát? Még meggondolom...

Állatosdi

Tegnap nézegettem a blog születésétől eltelt időben készített számtalan képet. Sok felkerült a blogba, még több nem. De nem bírom megállni, hogy néhány mókás csontnélkülit feltegyek, mivel a kerti témák vészesen megfogytak így novemberre. A latin neveket, tudományos meghatározásokat teljességgel mellőztem, a képeket csak azért tettem fel, hogy mókázzak, nem azért, hogy okoskodjak azzal, ami nincs a fejemben.

Lehet szörnyülködni, irtózni, mulatni a férgecskéken, én a meztelencsiga kivételével egyre se vagyok mérges. Inkább mulattatóan murisak, kivéve, ha a veteményt rágják éppen le.

Bundásak :és csórék: Hátraszaltót dob a fűzfarontó lepke hernyója: Ekkis büdibogár:

Buzgó, mondhatni vérmes anyuka:Azok a csúúúnya, elvetemült, élveteg meztelencsigák: szex, drogok és csúsz & roll:

És később további fotók következnek!

Téli előkészületek

A négynapos eső utáni ragyogó napsütésben kirobogtam rendezkedni az építési telekre. A szokott rumli fogadott, de legalább a szomszéd macskája által a kapubejáróba dobott patkányhulla eltűnt... Gyorsan összegereblyéztem az avart a diófa alatt, összeszedtem a diómaradékot, aztán elkezdtem "téliesíteni": a vízóraaknában elzártam a vizet, megzsíroztam láncolajjal a kapubejárók és a szerszámoskamra lakatjait. Kipucoltam a csöpp virágoskertet, és benne - tudjátok: téli előkészület - egy sereg nyíló virágra bukkantam. A kokárdavirág teli van bimbóval: A meténg még most is virágzik:és amin a legjobban elcsodálkoztam: nemcsak virágot, de hellyel-közzel érett eperszemet is találtam! Gondolható, hogy nem júniusi zamata volt, de azért igen jólesett!

A nyírfa még csupa lomb, de ragyogó:

Nagyon-nagyon meglátszik, hogy déli fekvésű ez a telek. A huzat sokkal kisebb, mint Hédiéknél, a hó előbb olvad, a virágok előbb nyílnak, és tovább virágoznak.

A csipkefa teli van terméssel. Ebből jócskán szedtem, és feldolgoztam szörpnek. Bevallom, hogy ha az erdőbe kéne mennem csipkebogyóért, soha az életben nem csinálnék szörpöt, de mivel az orrom előtt van, nagy mennyiségben, hát persze, hogy leszedem és felhasználom. Azért esett a szörpre a választás, mert a tea a kutyának sem kell. Viszont május óta már vagy harminc üveg szörp lecsorgott a torkokon. Egy kis szegfűszeggel és naranccsal ízesítettem. És nemcsak azért pedáloztam a szörppel, hogy a férfim szívéhez elvezessem engem a gyomrán keresztül (Ő a legnagyobb szörpivó a sógoromon kívül). Aljasabb vagyok ennél, más célom is van ezzel az itókával. Amikor megvettük a telket, azonnal szívembe zártam a rajta álló nyírfát, a vérszilvafát és ezt a csipkefát. (Az ott növő fagyal, a vad diófa és mirabolán meg tuja nem hoztak lázba.) Persze Laci azonnal fente a stílfűrészt szegény csipkebokorra, mondván, hogy a majdani rakétatuja-sövénynek ez útjában lesz. Én meg közöltem, hogy egyszemélyes élőláncot fogok képezni a kedvenceim törzsei köré saját magamból, ha vagdosni merne. Vágja ki inkább a tüskés vad mirabolánt, ami úgyis kilóg az utcára. És hát - éppúgy, mint Thomas, a gőzmozdony, aki mindig bizonygatja a kövér ellenőrnek, hogy ő milyen hasznos mozdony, nehogy kimustrálják, és dízelmozdony húzza a vagonjait - akik mellesleg lány-vagonok: ez vajon bigámia?- nekem is bizonygatnom kellett, hogy ez egy hasznos bokor, ezért belevágtam a szörpgyártásba. Mivel ízes lett, ki tudtam csikarni az ígéretet, hogy nem vágja ki, hanem a legrosszabb esetben is csak visszavágja, kiássa, és máshová elültetjük. Ezzel az aljas női húzásommal megmenekült a bokor.

Össze akartam még szedni a száraz gyomszárakat, de nem találtam meg a vasvillát, így csak kisöpörtem az épületet: a szél levitte a födémgerendáról a két rozsdafarkú-fészket, és minden teli volt szeméttel. Az oldalsó utcafronton meg egy nagy, fekete nejlondarab volt betontömbökkel lefogatva. Csak lestem rá, mint Jenő a moziban, hogy ez vajon micsoda, aztán leesett, hogy ez Laci sajátos csalánirtási apparátja, amit a múlt héten csinálhatott, de én még nem láttam. Nem kaszált meg permetezett, hanem fekete fóliával letakarta a csalánbokrokat, hogy a fény híján pusztuljanak ki. Hát ez részben sikeres is volt, de a szél megbontotta a csalánkidöglesztő szerkezetet. És az utcán elég csúful néz ki a lobogó fekete nejlonfólia.

Közben meggyőződhettem újfent arról, hogy a szomszédság intelligenciahányadosa nem fejlődött számottevő mértékben azóta, hogy legutóbb kilátogattam...

Hazafelé érdekes dologra lettem figyelmes. A villanyoszlopban valami sárga pöttyöt láttam, közelebbről szemügyre véve érdekes dolgot fedeztem fel. Egy réti bakszakáll gyengécske virágja tört elő a betonlábazat és a faoszlop közti hézagból. Úgy tűnt, mintha valaki csak odatűzte volna, valójában azonban a növényke a hézagban összegyűlt poron, faleveleken és egyéb szélsodora szemeteken vert gyökeret. Csak a virágzat hegye látszott ki, az egész növény - halvány sárgászölden - bent lapul a mély hézagban.

Aztán matattam még egy kicsit otthon az udvarban. És találtam egy sereg bolondériás növényt.

Az az alap, hogy a krizantém még ezerrel nyomja, bár az eső és a viharos szél megdöntötte:

De a kankalinokon ilyenkor tört ki a virágozhatnék:

A kék kommelina meg bimbózik. Málnát is találtam, anyuci nagy örömére.És a körömvirág is nyílik még.

Még lesz mit téliesíteni, bár a kerti munkák befejeződtek. Most kell elvégeznünk az utolsó simításokat a nagy téli pihenő előtt, hogy a kert minden növényével és felszerelésével együtt hiba és fogyatkozás nélkül ébredjen 2010 tavaszában.

Búcsúzó

Múlt héten nagy esemény volt nálunk. Azért volt az a nagy Márton-napi izgalom, mert ilyenkor van Halászin a búcsú. Ez nagyrészt ugyanolyan, mint bárhol máshol, céllövölde, ringis, dodgem (hogy a bánatba kell ezt a szót normálisan leírni, az jut eszembe mindig, hogy nyasgem), kacatárusok, mézeskalácsos, satöbbi, de van egy igazi, közösségi része, ez a csingislovak. Így elsőre lehet, hogy furcsa ez ez a szó, de egy látványos lovas felvonulást takar.

Halászin ugyanis működik lovasbandérium, ami a 48-as önkéntesek emlékére szervezi meg a sokkal régebbre viszamutató szokást. Az óvodások fűzik a díszek jó részét. Vannak elsőlegények,
meg elsőleányok is:

És így ünneplünk mi nagy dicsőségesen: napközben majdnem mindenhol vendégjárás van, a menü elsőnek húsleves, másodiknak az eddig szokásos rántott hús/töltött hús duót lassan megint felváltja, divatba jön az eredeti kacsa/liba, és harmadiknak többféle házi sütemény, torta. Volt olyan év, hogy anyu akár tízfélét is sütött, no most már ez szerényebb.
Este minden kocsmában bál/buli van, ami jó szokott lenni, de tipikusan így zajlik: a teremtés koronái egész nap gondoskodván az italokról estére alaposan becsiccsentenek, az asszonyok meg a halál árnyékában járnak a többnapos megfeszített sütés-főzéstől, éjfélre a tisztességes házaspárok mind összevesznek, és általában az asszonyok dúltan hazarohannak, a férfiak meg maradnak, és folytatják az egész napos melót. Kevésbé tisztességes vagy rutinosan életrevaló családok meg nyugodtan és félrészegen táncolnak hajnalig.
Régebben rendszeres volt a bunyó, bizonyos családok ifjú tagjai önként vállalták fel ezt a felelősséget, hogy lerendezzék a másfalusiakat. Szóval szép és jó a búcsú, de nem nagyon vettem ki ebből a részből, mert hétfő hajnalban indulnom kellet vizsgázni, álltam a hajnali busznál, javában szólt még a zene, és lebegve szivárogtak haza a pógárok.

Napmátkának

Olvasóink közt köszönthetjük Napmátkát. Stílusosan egy napmátkavirággal (Helenium Hookerii) üdvözöljük minálunk. Tesómmal régóta követjük különleges receptjeit, különleges blogját. Reméljük, talál hasznos dolgokat (is) minálunk.

November második vasárnapja van,

de az ősz nem kínálgatott túl szuper időt a kerti munkákhoz.

Először is: lehullott az első hó. Kedd reggel azt hittem, nem jól látok, amikor megpillantottam a hópihéket. Ez a héten aztán megismétlődött, igaz, esővel elegyesen. Szinte minden nap esett. Az egy hétfő volt az, amikor sikerült felásni a zöldséget. Ekkor - vérszemet kapva - kipalnántáztam két sort a téli kelkáposztáből egy félreeső helyre. Hamarosan ugyanis szántva lesz a kert, és az ágyása a jelenlegi helyén a traktor útjában áll. Addigra az ágyásban maradtakat úgyis kiesszük. Az angol zellert teljesen felszedtük, a szárakat a levelektől megtisztogattuk. A tiszta leveleket - mivel a fagyasztó dugig van - az aszalógépben kiszárítottuk, majd porrá morzsoltuk fagyasztás helyett. Egy évig ez megy a levesekbe. A szárak aprítás és előfőzés után még bezsúfolódtak a fagyasztóba.

A brokkolinak leáldozott, tyúktakarmánnyá fokoztuk le. Így a kertben csak a bimbós kel van, meg az ehetetlen retkek. Sajnos ott rohadozik egy sereg égetésre váró gyomszár és kóró. Mivel folyton esik, vizes. És mivel vizes, nem lehet meggyújtani.

A fűtésből maradt fahamut az összeszedett avarral vegyesen most csak kiborogatjuk a kert földjére, hátha beszántás után tényleg javít valamit a talaj állagán.

Közben még néhány, rossz helyen levő évelőt átültettünk, és a lestyánbokornak is egy alkalmasabb helyet kerestem.

A hét feladata az avarszedés és égetés lesz, de ha esni fog, akkor ez se megy. helyette inkább durmolunk esténként a jó meleg szobában.

A főzögetés is fagyasztókievős jellegű lett: onnan készült a franciasaláta, a cukkinifőzelék, a rakott brokkoli. A lekvárokból is jócskán nyomattam sütibe. A kert helyett az annyira utált vasalásnak estem neki. Az a jó a tavaszban, hogy amikor elővennének a családtagjaim, hogy miért nincs X adag vasalt ruha, mindig arra tudok hivatkozni, hogy nem értem rá, mert a kertben dolgoztam; csinálja meg az, aki ráér. De ilyenkor? Nincs mire hivatkoznom... helyette csak vasalni tudok!

November aranya

A természet aranya nem csak júliusban ragyog! Persze ez már nem a nyár mézillatú, aranyló tombolása. Arra az érzésre emlékeztet, amikor este az ember ledobálja a gönceit, átbújik pizsamába, és álmos-kábultan robog a paplan alá egy átdolgozott nap után, mit sem törődve a jónak tűnő esti filmmel, a kedvenc könyvével, vagy éppen a másnapi koránkeléssel. A növények is kicsit ilyenek: a levelek, mint avitt rongyok mennek a süllyesztőbe, hiába piszkálgat még a nap langyos sugaraival, és hiába fagymentesek az éjjelek. A kutyának sincs kedve már ilyenkor ezerrel pörögni, fotoszintetizálni, virágozni, csakis a zavartalan pihenés az, ami ebben a pillanatban érdekes lehet.

Bár akadnak makacskodók, akik szigorúan ragaszkodnak félig-meddig még zöld lombjaikhoz,

a többség már csatlakozott a lombsárgítók népes táborához.

Jut itt sárga mindenkinek, mindenféle fajta!

Van zöldessárga készleten a mogyorónál:

ragyogó óaranyért a juharhoz kell látogatni:

aranybarnáért a tölgy leveleit és terméseit kell megkeresni.

És annak, aki mindezt egyszerre akarja:

De vannak fák, amik nem gatyáznak: a sárgítással egyidejűleg az összes lombjukat le is dobták, amit aztán az útpadkán felhalmozott a szél.

És vannak aranyba takaródzó őszszabotőrök is, fittyet hánynak őszre, hulló levelekre, hideg vízre!