... - bár az ember azt gondolná, ilyenkor a kertész már csak tévézget, olvasgat, nassol és pipázik - feszített tempójú kerti munkával teltek. Azért kellett sietni a feladatokkal, mert 1.) jó idő volt, 2.) a hét közepére beígérték a szántást. A kritikus pontokat a kert földjén heverő kórókupacok jelentették. Korábban szólt egy ismerősünk, hogy elvinné, de aztán mégis nyakunkon maradt mind a tizennyolc kéve. Jól megszívták magukat esővízzel, dög nehezek lettek, de mindenképpen el kellett tüntetni őket, mert nem tudott volna tőlük a traki szántani. Egy félreeső helyre hurcoltam őket a végső égetésig. Azt hittem, pikk-pakk végzek vele, de három napomba tellt a lehordás. Sajnos a korai sötétedés is igen nagy akadéka a tempós munkának...A kertben a földben volt még pár fej saláta, tömegnyi leveles kel és póréhagyma. Ezeket olyan kapott-hagyott módon felszedtük, a pórét sáros gyökérrel, pamatosan, a leveles kelt azzal, hogy majd előre, a virágágyba elültetjük, hogy anyucinak ne kelljen a kertbe mennie a ronda téli latyakban a fözeléknekvalóért. Persze a kertészkedés közben mindig talál váratlan, örömteli leleteket az ember... Így fedeztük fel a gombákat, és több nagy csokor friss zöldkaprot is, ami a kivénült, kiráncigált, júliusban félredobált kaporszárak elhullatott magjaiból származott. Késői, üde petrezselyemmel is meg tudtuk még utoljára tölteni a kerti szatyrot.
Aztán hirtelen ötlettől vezérelve visszaültettem még a hatalmas földkoonccal felszedett póréhagymákból vagy tíz pamatot. 
(A póré a kertben nem szálanként, hanem nagy pamatokban nő, mert nem kel ki helybevetve, csak palántáról él meg. Palántázni a gyenge kis pórénövényeket szálanként képtelenség, csak pamatokban megy. A kis palántapamacsokból pemzligyökerű pórébucik lesznek őszre, általában tíz-tizenöt nagy szál, végsőkigösszegabalyodott tövű hagymával.) Remélem, a hűvös kerti földben nem rothad meg. Nőni már biztos nem fog, de talán nem is fonnyad meg, mintha csak simán a hűtőbe vagy a kamrába raknám. Úgy tudom, bírja a hideget. Tavaszra úgyis kiesszük. Elszántam magam a fokhagymaduggatásra, de nem a varjúk orra elé ültettem, hanem a petrezselyemiskola mellé, az udvar elejébe. Oda már nem merészkednek ezek a nagy, fekete madarak. Bezzeg a kert minden délután mintha varjúparty színhelye lenne! Állandóan a földben guberálnak a kányák, de még sose láttam, hogy találtak volna bármit is. Gondolható, Nyunyika milyen élvezettel hajtja a varjúkat, amik egyáltalán nem félnek az embertől, ha már nagyon rájuk ugrat a kisded, akkor esetleg egy fél méterrel odébbszállnak, és nyugodtan böngésznek tovább.
A szántással legnagyobbrészt lezárult a kert művelésének idei munkája, bár a föld csak körülbelül két óra hosszat állt üresen: máris visszakerült bele a póré és a kel. Ha a fokhagymaültetvényt és a petrezselyemiskolát is hozzávesszük, kijelenthetjük: november 26-án a 2010-es kerti évad nyitánya megtörtént...
A jövő hét feladata lesz a dísznövények végső téliesítése, és a madáretetőnek is jó helyet kell találnunk. Hatalmas eltakarítandó avarkupacok állnak mindenütt, és van még egy csomó felhúzkodott, de leszedetlen bimbóskel-szár is, amit meg kell takarítani és fagyasztásra előkészíteni. Ez azonban már csak kisded pepecselés a kóróhordáshoz vagy a júniusi kerti dömpinghez képest.
A héten a gombaleleteket ettük: volt gombapöri és gombás-zöldséges-rizses hús. Csináltunk leveleskel-főzeléket és szalonnás kelbimbót, a befőttesdiből meg eperlekváros croissant-okat. Hatalmas tömegben esszük nyersen a pórét is.
Végül a hét képe, amit szeretettel ajánlok kistesómnak, aki imádja a kisállatokat: a képen János és egy süldő pocok, amit a takarmánnyal teli melléképületben csípett el a macska, és hozta bemutatni. Röviddel a kép készülte után a pocok és a macska valami furcsa módon 2 in 1 lett...
Ez nem a kertben, hanem az udvar zegzugaiban kiirthatatlanul fejlődik. Vadon a Duna partján fordul elő a legnagyobb tömegben. Még nagypapánk telepítette a töveket vagy ötven évvel ezelőtt, így talán nem is nevezhető igazán vadnak, bár a Duna-parti vad tormák leszármazói nőnek mindenfelé. Egy évben nem sok tormát eszünk meg, csak savanyúságba meg húsvétkor, a sonka mellé fogy, de ha nem lenne, hiányozna. Hihetetlenül életképes növény. Minden évben kétszer-háromszor ások fel a gyökereiből, mindig ugyanazokat a töveket. A gyökérdarabokat még sose sikerült egyben kiemelnem, a végük mindig beleszakadt. És ezekből a beleszakadt gyökérdarabokból képes évente kétszer-háromszor megújulni! Ápolása abból áll, hogy nem tolom rá a fűnyírót… Én vagyok a családban a legnagyobb tormaevő, de nem rajongok a puding, gyatra ecetes tormáért. A torma csak amúgy magában, frissen reszelve, könnyfakasztó kivitelben finom szerintem. Én, aki a legenyhébb csípős paprikától haldoklok, szemrebbenés nélkül, boldogan falom a meztelen, zokogtató tormát. Állítólag kidugítja a náthás orrot, és irtja a bacikat, már csak ezért is jó. Végh Antal szakácskönyve szerint pedig zsenge levele töltöttkáposztához hasonlóan elkészítve isteni. Ezt tavasszal kipróbáltam volna, csak Laci megmotoroskaszázta...
A következő a
Most pedig gyerekkori kedvencünk: a 
Ez nemigen eltéveszthető, rózsaszín virágai sokáig nyílnak, a szár alsó részén meg kis, zöld nyélen ücsörögnek a kerek, apró, zöld "sajtok". A levele gyógynövénynek számít, az apró sajtocskák meg ehető aprópénzként szolgáltak kisdedkori ganétúrós játékainkban. Nem valami extrafinomak, de szerintem alig volt régen olyan kisgyerek, aki ne evett volna belőlük. Különben meg makacs, fás szárú, kitéphetetlen gyom a kertivetemények közt, virág rokonai ennél sokkal hasznosabbak. A díszpapsajtnak jóval nagyobb "sajtja" van, azt már érdemesebb volna megenni, de az - sajnos élvezhetetlen .
Egyszer – a család nagy botránkozására : libának, tyúknak, baromfinak neveztek ki ennek okán minket – tesómmal kitaláltuk, hogy megkóstoljuk. Kerestünk pár szépen fejlett bokrocskát a kertben, jól megmostuk, és egy fokhagymás-joghurtos öntettel meglocsoltuk. Nagyon finom, zsenge ízű zöldség, jobb, mint a vastag levélerű, sokszor kesernyés, vegyszerrel locsolt fejes saláta. És enyhe teleken is virít, most is bőven van, bár ilyenkor novemberben már nem bontja ki apró, fehér virágait. Próbálja ki mindenki bátran, még akkor is érdemes, ha kinevezik háziszárnyasnak! Inkább háziszárnyas, mint házisárkány, nem?
Ezek a szép, fehér taplóformák a kert végében korhadozó kiásott, megmozdíthatatatlan diófatuskón nőttek ki. Nem tudom, mifélék, de nagyon szépen fehérlenek ebben a ronda, szürke őszben. 
A kerti út füvében ilyen kis csiperkeforma-gombák nőnek: csepp, elegáns fehér gallér, hófehér kalap és tönk, rózsálló, később barnuló lemezek. Jó sok van belőle, de fene tudja, én nem merem megenni. Furcsa, hogy felszedés után megsárgulnak. És valakitől azt hallottam, hogy az ilyen gombák valahogy „elfajzanak”, mérgezővé válhatnak, azért sárgulnak. Bár ezt kicsit hülyeségnek tartom, mégsem visz rá a lélek, hogy megkóstoljam. Jobb az óvatosság. 
Nem így a lilaszárú pereszkét.
Ezt szokták ilyenkor mifelénk a legnagyobb tömegben találni a gombaszedők. Tipikusan a füves rét lakója, nem is igen értem, hogy verhetett tanyát a mi kertünkben. Két éve találtunk először, nagy tömegben, egy meddő szilvafa tövén, a tyúkól kerítésénél. A gombákat tönköstől felrángattuk, és futottunk vele a tesómék utcájában lakó nyugdíjas gombaszakértőhöz: ehető-e? Ő mondta, hogy minden olyan gomba, amelynek ilyen „bélyegzőpárna-színe” van, finom. De ha már a kertünkben van, becsüljük meg, és ne legyünk olyan hülyék, hogy tönköstül szedjük, inkább késsel vágjuk el a tönköt a föld felett, különben kiveszik. Majdnem sikerült kiirtanunk, de úgy látszik, képes volt megújulni, és most ismét termett. Most már finoman bánunk a gombákkal, nincs tönköstől kitépés, teremjen jövőre is! (Nem tíz forint az erdei gomba kilója…) 
Mázlista mivoltunk nem merül ki ennyiben. Tavasszal anyuci egy esős hét után valami gyomszárat húzott ki a sziklakertből, akkor figyelt fel egy tányérnyi, szürkés színű valamire a kövek közt. Korábban írtam, hogy a sziklakertet egy régi, megromlott vizű kút földből kiszedhetetlen kőkávája köré építettem fel. A kút belső kávájában azonban régen élt egy bodzabokor, ami a kút feltöltése után is előtört újra meg újra, kiirthatatlanul. Persze a köré épített sziklakerttel se törődött, mindig kinőtt. Én meg mindig levagdostam. A tönkje korhadozott, de nem tudtam kiszedni, így inkább meténget ültettem köré: majd betakarja a sok hajtás a ronda tuskót. A tuskó tövén azonban tavasszal kinőtt a „tányér”. Anyuci is konyít valamit a gombákhoz, és megállapította, hogy ez szerinte vad laskagomba. Ezt megerősítendő, elvitte a már említett Iza nénihez meggombaszakérteni. Most is megkaptuk: gombaszakilag megfogtuk a Jóisten lábát az udvarunkkal: a bodzatuskó gyökerein a laska nő. Vigyázzunk rá, mert ha jól kezeljük, ellát minket a legfinomabb étkezési gombával. És lőn: idén dupla nagyságú, emeletes lett a „tányér”. A „főtányér” nyolcvan deka volt, alatta volt még egy „desszertes” nagyságú, valamivel kisebb darab.
A fél sziklakertet átszőtték a gombafonalak. Mindenre gondoltam, amikor a sziklakerttel pepecseltem, de arra nem, hogy benne fogok laskagombát termeszteni… Tulajdonképpen a gombazsák divatja előtt a kertekben sok helyen korhatag fatuskókat oltottak be laskacsírával, azon termesztették ezt a jó gombát. (Emléxel, tesó, keresztapánknál mennyit ugráltunk kiskorunkban mindenfajta tilalom ellenére a kerti út mellett ezeken a facsökökön, és hogy kikaptunk? Nem is lett laska egy fikarcnyi se, talán ezért?)
Ezek az apróságok meg a kukorica földben maradt törzsökjeit fogják körül. 
Úgyhogy szerencsés embereknek nevezhetjük magunkat: kisujjunk mozdítása nélkül jutottunk erdei gombákhoz!
