Újabb kis csapat

Ma ismét jött egy csipet csapat. Unokatestvérek, az ő dédnagymamájuktól gyűjtött dalokat Barsi Ernő bácsi 1978-ban. Mesélték, hogy egy társuk, a fehér kabátos lány barátnője hiányzik, mert táncórára ment, az ő helyére ugrott be a magas srác, és ma délután fél öt és hat közt tanulta be a szerepet. (Nem nagy ügy, úgyis én írtam a műsort nekik-mondta :-)

Itt a Betlehem, a Jézuskának ha jól látom, ledes bicajlámpa világít. Kész bolti figurák, de a gyerekek ragasztották be őket a helyükre és ők készítették a mohaborítást.

Betlehemezés

Tegnap este valaki váratlanul kopogtatott, ledobtam a keresztrejtvényt, futottam az ajtóhoz, hát ők voltak a vendégek:

Betlehemesek.Hetedikes fiúk az utcából.
Hosszú műsort tanultak, perfektül tudták, MÉG ÉNEKELTEK IS! A bal oldali srác volt a gazda, a jobb oldali a bojtár, a hátsó meg az a kissé habókos öreg, aki mindig elalszik. Így hozták hírét az ünnepeknek. Minden elismerést megérdemelnek, nemcsak a hibátlan előadás miatt, hanem hogy még mindig vannak gyerekek, akik elindulnak az adventi estéken. Bízom benne, hogy még nincsenek tudatában, mit is jelent, mit is számít ez, elég, ha rájönnek felnőttfejjel.

A téli szokások közül Halásziban a betlehemezést meg a szentestei mendikálást gyakorolták, Lucázás is szokásban volt. Szigetközből az igazi dunaszigeti betlehemest nyomtatásban drága jó Barsi Ernő bácsinak köszönhetjük, a Daloló Szigetközben is benne van.
Érdekes dolog a szokások élete-halála. A búcsúi csingislovakról már írtam, de azt hiszem, azt nem említettem, hogy volt egy év, amikor a szokás kimaradt. Egy család, akinek szamarai voltak, meg kordéja, indított csak búcsúkor egy csúfos csingisszamár-fogatot azt hiszem, 1999-ben, az rázta fel a falut, hogy valami nagyon gyorsan elveszik, ha hagyják. Így volt ez egy időben a betlehemezéssel is. Igazából azt hittem mikor tanultam, koleszes voltam vagy albérletben laktunk, hogy már vége, kihalt a szokás, senki sem fárad ilyesmivel, az emlékek polcára került és vége. Volt is pár év, amikor senki sem jött Karácsonyt köszönteni, aztán az utolsó 3-4 évben újrakezdték a nagyobb gyerekek. Ilyenkor esténként várom a kopogást, vajon kik jöhetnek, mivel készültek. Meg fogom örökíteni mindet, hátha megint elfogynak.
Amikor mi voltunk ugyanekkorák, mi is jártunk betlehemezni. Hárman csajok: a második unokatesóm, meg az ő szomszédja, a barátnőnk. Mama nem akart engedni, merthogy fiúknak való, de nem lehetett lebeszélni.
Az biztos, úgy emlékszem, hogy mi nem öltöztünk fel különösebben, piros dzseki-kék sapka vagy ilyesmi, de vittünk Betlehemet is, és akkori szemmel az a Betlehem volt a lehető legszebb, amit csak el tudtam képzelni. A barátnőm édesanyja nagyon fiatalon meghalt, az apukája meg a maga özvegyemberes módján igen szerette a kislányát, ő készítette nekünk ezt a csodálatos Betlehemet.
Másoké kartonpapírból készült, a szereplők pedig mesekönyvből meg szentképekből voltak kivágva. Amivel mi jártunk háztól házra, az plexilapokból készült, vízüveggel ragasztva. Az alja a fészer palatetejéről leszedett friss zöld mohával fedve a háztetőn kis lécdarabok. Villanyvilágítás is volt benne a Jézuskának, egy szétszedett zseblámpából, a tetőn volt a laposelem, a kis farostlemez jászol fölött meg ott függött a "batrikörte". A legjobbak a figurák voltak, mert azok mézeskalácsos sablonba töltött sűrű cukormasszából készültek még novemberben, búcsú körül,– teljes szentcsaládos sablonjuk volt, alja-teteje összekapcsozható, meg külön állatos sablon is a bárányokhoz, csacsikhoz - aztán a karácsony előtti időszakra szépen kiszáradtak az alakok. Ételfestékkel, iskolai ecsetekkel festették ki őket.
Egy ideig csinosak is voltak, de aztán a meleg lakásba be-hideg utcára ki légkörfizikai viszonyai annyira megviselték a cukorbábokat, hogy megértek a nyugdíjra. Amikor minden ismerőst meg rokont végigjártunk, a végén szétosztottuk a figurákat, a karácsonyfa alá még odatettük őket, aztán volt, amelyiket a karácsonyfadíszek közt eltettünk jövőre, de volt, amit nem. Először mindig a bárányok fogytak el, aztán az emberek. Ha szent is, csak cukorból van.
Mi annak idején Lukács evangéliumát osztottuk fel szerepekre, a barátnőnk nagyon szépen énekelt, ő volt Mária, az unokatesóm Szent József. Sötétben mondtuk a szöveget, a háziakkal lekapcsoltattuk a lámpát, „Szent József” odatartotta a drótot a laposelem sarujához - mégiscsak férfimunka - és mindjárt lőn világosság, a plexin keresztül. Az a semmi kis izzó beragyogta a szobát vagy a konyhát. Mi magunk is meghatódtunk a produkciónktól, aztán amíg eljutottunk a következő látogatni való házig, mindig jól összevesztünk, aztán a harmadiknál meg kibékültünk. Azt is játszottuk, hogy valamelyikünk terhes, babánk fog születni, ilyen lesz meg olyan lesz :-), ezt csak a sötétben, hárman lehetett játszani, szülői, mamai fülek nélkül, nagy prűdség volt nálunk a mama miatt az ilyen témát megemlíteni is botrányszámba ment.
Pénzt is kaptunk érte, és tudom, hogy sokan elítélik (mégis mindenki csinálja), de abból került karácsonyi ajándék, mert a szüleinket, tesónkat meg akartuk lepni. Otthon azt hiszem megvan még anyunak az a két opálos fagyikehely, amit betlehemes pénzből vettem. Nem is kérdeztem, maguk mondták az idei betlehemes fiúk, mi a tervük a pénzzel, hát ők is a szeretteikre költik , Simpson-családos könyv az öcsémnek, farmeröv az apunak.

Biztos, hogy öregszem, mert egyre több ilyen régi sztori jön elő, amit akkor csak úgy lazán megéltünk, a magunk közegében. Ezek a dolgok olyan természetesek voltak akkor, mint a levegő, természetesnek vettük, hogy a Bandi bá minden évben megcsinálja a Betlehemünket, aztán fordult a világ, változtunk, elhagytuk, mint a régi ruhát, meg sokan minket hagytak itt. Egyszer csak aztán visszajönnek, de úgy, hogy teljesen más jelentőséget kaptak, vagy a világ lett annyira-annyira más. Érdekességgé váltak, vagy olyan szívmelengetővé, ami erőt ad, elkezd világítani az a batrilámpa a kredences konyhában, de a szívünkön belül. Fontos lett az, nehogy elveszítsük ezeket a történeteket, muszáj mesélni, még ha másnak uncsi is, muszáj mesélni magunk miatt.
Én is szívesen hallgatnám a ti régi vagy új történeteiteket, írjatok. Ez is karácsonyi ajándék valahol.

Habcsók

Andi volt olyan kedves, és egy egész blogbejegyzést szánt rám és a kedvenc sütijeim egyikére. Meg is hozta a kedvemet mindjárt a kipróbálásra, és hozzásegített ahhoz, hogy egy kényszerűen semmittevős délután ne unalmasan teljen. Nagyon jólesett Andi figyelmessége, meg is hatódtam tőle. Köszönöm, Andi!


Távol álljon tőlem, hogy gasztrobloggerkedjek, átlagos kajákat szoktam főzni és kedvelni, kedvenc tésztám a darás tészta, levesem a gulyásleves (ruhám bőr és nem ballon, arcszesszem is csak Pitralon) satöbbi. Sütni pedig van pár alaprecept, kevert omlós, kelttészta, ez a plafon. Most mégis belevágtunk Janival a habcsók projektbe, s elmondhatom, hogy eredményesen.

Andi így sorolta fel a hozzávalókat:

- 4 tojásfehérje
- egy csipet só
- 1 csésze (250 ml) kristálycukor
- 25 g étcsokoládé, finomra vágva (szerintem én véletlenül 250 gramm nem olvadós csokicseppet használtam, de nem zavart senkit a túúúl sok csoki)
- 150 g mogyoró apró darabokra vágva (10 deka volt itthon)
- 1 evőkanál instant kávé
- 2 evőkanál kukoricakeményítő

A receptet a tehetőségekhez mérten követtem, a négy tojásfehérjét, a csipet sót, és a bögre cukrot, a kanál instant kávét legalábbis pontosan, csokiból aztán belecsusszant egy tábla sima étcsoki, meg 15 deka dió. Kukoricakeményítő helyett sima étkezési keményítőt tettem a tojásfehérjés keverékbe, mert csak az volt a kamrában. A recept így is tökéletesen működött, megsütöttük a sütit és elneveztük kapucsínó habcsóknak. A sütésnél meguntam a várakozást, 120 °C mellett kapott egy kis légkeverést,az sem ártott neki. Szóval ez egy nekem való. elronthatatlan süti. Melegen és hidegen is nagyon finom, Jani is rácuppant. Szerintem a ma éjfélt már nem éri meg a boldogtalan sütemény, pedig a reggeli tejeskávéhoz de jól is passzolna néhány darab. Szóval köszi, Andi.

Decemberi virágok

A télnek nem mindenki örül, de az advent azért sokunk számára még mindig a várakozás, megállás időszaka. A téli időjáráshoz a természet persze alkalmazkodik, de mindig van pár mégis meg mégse. Ennek szánok egy blogbejegyzést, talán az utolsót, ami még kerttel kapcsolatos, mielőtt a blog átvált a téli sztorizós-nosztalgiás üzemmódba. Az egész évben szerencsés témaválasztás ilyenkor azért okoz fejtörést, hogy jaj, kéne írni valamit, de most a kertbe legfeljebb csak petrezselyemzöldért megyek, de másfelől téma azért mindig akad, mert szájat jártatni jó:-)

Elsőnek két rokon, nem virág, hanem termés- és levélpompával. A bibircses kecskerágók, amelyek a szomszéd üres telken nőttek, elég betegesek voltak, alig hoztak termést. Egy bokor volt csak, amely az idei nyarat egészségben átvészelte, no az termett a többi helyett is. December elejére teljesen kinyílnak a kis bíborosi sapkák, kis kocsányon lógnak le a benne rejlő narancsszín szívecskék.

A japán kecskerágók viszont aprócska, tarka vagy élénkzöld levelekkel télen is díszítő cserjécskék. Nem mindenhol érzik jól magukat, elsősorban a védett, párás-árnyékos fekvést kedvelik. Nyáron kissé elveszettek a színözönben, a tél az ő dicső időszakuk. (Tavaly de. 30-án -7°C-ban gyönyörködtünk pompás fajtáiban a soproni egyetem kertjében, majd utána a Gyógygödörben fél liter forralt bor mentette meg a lefagyástól a lábamat.)

A kertben már tényleg csak egy-két virág harcol az egyre hidegebb éjszakákkal. Ilyen sokat tűrő közkatona az utolsó szamárkenyér.

Az egyik szegfűtövem is megkísérelt még egy bimbónevelést. Tényleg ritka látvány az ilyesmi, decemberben a járda szélén a lábunkhoz hajló szegfű.

A kokárdavirág még mindig bírja, 10-15 virágot tartogat. Érdekes, hogy ilyenkor a nyáron uralkodó pirosas-barnás színek visszahúzódnak a kinyíló virágokon és uralkodó színné válik a sárga.

Kitart még a nyári viola, ez olyan, mint egy retekvirág.
Az egyik rózsán is van még néhány bimbó, halványan bizakodom, hogy a karácsonyi asztal dísze lehet. Ez egy évente kiújuló dili nálam: élő, kerti rózsát az ünnepi asztalra...
A gyomok közt is van virágos: októberben még fűnyíróval visszanyírt seprence virága a fenyőfák alatt.

Elnyílásuk után a kert végleg nyugovóra tér. Mi ünneplünk, jön a karácsony, az év vége, az Ágnes-nap, és január végétől pedig újrakezdjük majd: zellert palántázunk, figyeljük a hóvirágok kibújását, no meg a virágcserepekben az amarilliszt, klíviát. Apró jelek, amelyek jelzik a közeledő tavaszt, meg azt, hogy kitartás emberek, rövidesen lehet ismét igazán élni...

Zölden telelők

A hét időjárását úgy jellemezhetném, hogy a tökéletes átmenet az őszből a télbe. Hajnalban nagy köd vagy nagy dér, minden másnap zúzmara, délutánonként meg egy kevés napsütés, este öttől pedig fekete éjszaka, amit ezen a héten a telihold tett világosabbá, no meg hidegebbé. A tista égen fantasztikusan ragyogtak a csillagok, érdemes volt néhány percet a szabadban tölteni.

A telet valahogy át kell vészelni. Szerintem ez nekünk, embereknek sem könnyű. A növények közül sok a föld mélyére húzódott vagy már jóval korábban megszabadult a lombjától. Az évelők, egy-és kétnyáriak egy része viszont szép, fejlett levélrózsával telel át. Jó kis kihívás azonosítani, melyik micsoda. Az segít, hogy figyelem, milyenek tavasszal, aztán nyáron, végül ősszel. A kép utolsó kockája a tél. A nálam sokkal gyakorlottabb kertészkedők már egy szikleveles kis csíráról is megmondják, nagyjából mi lehet, nekem még ehhez sok-sok elmélyült figyelemre lesz szükségem.

Elsőnek az évelők: Friss levélrózsával telel a margaréta, a búzavirág. Tavaszig ezek elfagynak, elszáradnak, de a száraz levelek védik a fagytól a föld alatti friss rügyeket.

Hasonlóképpen indul a a télnek a török pipacs is.

A cickafark gyatra, csak jelzésszerű levélkéiért nem nagy kár, ezek rövidesen a fagyokkal eltűnnek, de tavasszal amint lehet, újat hajtanak. Azok az új levelek ezerszer energikusabbak.

A mályvarózsát ha egyszer elvetettük, általában megmarad a kertben mert az igényei szerények. Sok magot hoz, amelyeket észrevétlen elhullat. A lapos, kerek magok egy kicsit vitorlázni is tudnak a szélben, így váratlan helyen bukkannak elő. Úgy tapasztaltam, máskülönben elég gyatrán kel ki, tehát a spontán kelt magoncok biztos életképesek lesznek. Az átültetgetést viszont nem kedvelik, sőt ritkán élik túl.

A len a virágzás után ilyenkorra megújul, a levélpompáját egész télen megőrzi, tehát akkor is ezüstös zölden díszíti az ágyást, amikor csak az örökzöldek adnak némi színt.

Az évelők közül a liliom nagyon érdekes életritmust követ: július-augusztusban elmegy szabira a föld alá, szeptembertől hat egy áttelelő levélrózsát, ami ilyenkor is még gyönyörű zöld, aztán a fagyokkal lassacskán tönkremegy, egyszerű fagyvédő burokká válik, majd kora tavasszal megújul, a kihajtó új levélrózsa a nyári szabiig él. A nyári levelek sokkal hosszabbra nőnek, mint az ősziek.

A fáklyaliliom viszont majdnem télizöld, tavasszal az új hajtások megjelnése után fokozatosan húzódnak vissza a telet átharcolt levelek.

Az évelő fűszernövényekről azt mondhatnám, hogy nagy áldás a létük, a friss zöldekkel való sütés-főzést, teázást még most is lehetővé teszik. Ilyen a zsálya és az oregánó.

A törökszegfű, lévén kétnyári (sőt időnként évelő) nagy levélpárnákat nevel ki ilyenkor, amelyeknek nem árt meg az átlagos fagy. Májustól aztán várhatjuk a gazdag virágzást, de utána nem szabad elfeledkezni a maggyűjtésről, nyári palántanevelésről.

Az egynyáriak közül is sok olyan van, ami néha kétnyáriként viselkedik, ősszel már kihajt és így telel. Ez azért jó, mert korábban virágoznak, mint tavasszal kelő vagy vetett társaik. Magától kelt magoncokat találtam az egynyári szarkalábból,

és a kaliforniai kakukkmákból.

Késő nyári palántázás eredményeképp nő ilyenkorra csinosra a díszkáposzta, ami érdekes színfolt a virágágyásban, s a mi kertünkben nagyon fontos, alternatív táplálék a leghidegebb hetekben az erőkből betévedő, gyümölcsfakérget, rügyeket rágcsáló őzeknek, nyulaknak.

Szóval, ha zöldre áhítozunk, csak az ajtót meg a szemünket kell kinyitni.

December első hetében....

.... az amatőr kertész bedobja a lustát: nincs mit tevékenykedni kint, minden el van égetve, le van hordva, le van szántva. Eleinte főzőcskézik, olvasgat, bőgeti a zenét, megy a nassolás meg a herevere, aztán - mivel hozzá van szokva, hogy mindig babrál a növényeivel - elkezd unatkozni. De hát nincs kedve kimenni a ködös 3 fokba, meg nincs is miért - elkezdi a cserepes virágokat piszkálni. Hát, én is ezekkel foglalkoztam a héten. Nincs valami állati sok belőlük, de amik vannak, azok túlélőbajnokok, és szépen fejlődnek.

Különösen tanulságos volt nekem az orchidea, amiből egy cseréppel van. Valami csoda folytán elkezdett újra hajtani. Korábban már volt egy cseréppel, és kipusztult. Pedig olyan gondosan nevelgettem, átültettem, szép, díszes kaspóba került, és nem kidöglött a hálátlanja? Aztán kaptunk még egyet - ezt - , vele valahogy semmit sem foglalkoztunk, és mégis elkezdett hajtani a napos, hűvös-párás folyosón. Eredendően ezt kellett volna csinálnom vele, mint kiderült. A helyes orchideanevelés szabályait áttanulmányozva rájöttem, hogya korábbi "virágápolás" nyílegyenesen szegény virág kidögléséhez vezetett.

Vannak új növénykék is. Ezek a tesómtól a szülinapomra kapott virágtálból származnak. Amikor jött az ősz, ezek a növénykék nemigen akaróztak rendes egynyári módjára elfonnyadni, így úgy döntöttem, hogy szedek hajtásdugványt, meggyökereztetem vízben és becserepezem: magyarul: megkísérlem az átteleltetést. Ez eddig egészen jól sikerült. Ebből a nemtudomhogyhívjákból (tesó, mondd meg a nevét, te a latint is tudod) a bordó és a tarka levelű is szépen begyökeresedett. A vízifukszia még bimbót is hozott.

Remélem, jól kitelelnek majd.

A jövő héten le kell fűrészporozni a rózsatöveket, és ámen, ennyi az összes feladat. Azért még hátrakukucskálok: kihajtott-e a fokhagyma? Nőtt-e esetleg gomba? Mit csinál a kertben a póré és a téli kel? Van-e még édeskömény-zöld? De ez már nem munka, csak kíváncsiskodás.

A héten a fagyasztókievés és a lekvárevés nagyban ment. Volt eperlekváros croissant, és túrós zsemlye eperszósszal, málnahabot is csinált anyuci mirelitből. Volt édesköményzölddel fűszerezett barnarizses rakott brokkoli, és hagyományos rakott bab, feketeribizli-dzsemmel és csokikrémmel töltött isler, meg diós sós ropogós (most jobban ráértem a sötét estéken sütögetni).

Végül a hét fotója! Ezt a hagymát a dédi kapta idén januárban irágzó fehér jácintként a szülinapjára. Valahova félretette, hogy kiülteti a kertbe... és most találta meg. Odaadta, hogy Nyunyi ültesse el cserépbe, hátha karácsonyig teljesen kinyílik.

Ha jól megnéztek a képet, megláthatjátok, hogy a hagyma "önerőből" nemcsak kis levélkéket hozott, hanem valamilyen virágkezdeményt is, ami isteni jácintillatot áraszt. Reméljük, hogy a földben sikerül majd gyökereket növesztenie és rendes virágokat hoznia. Ez is a jövő hét feladata lesz!

Kert-történet

Én is belefogok a saját kerttörténet-és kertkialakítás -írásba, bár ez nem annyira érdekes, mint amikor a tényleges munkákról írhatok. Azért remélem, lesz, aki elolvassa.
A kert kialakításának történetébe a kezdetekig nem akarok belemenni, mint Hédi, mert annak se vége, se hossza nem lenne. Maga a terület kb. 1200 négyzetméter (8x150 m-es szalagtelek, jobb szélén úttal.) Tartozik hozzá egy kb. 600 négyzetméteres udvar. A ház és a melléképületek kb. 200 négyzetmétert foglalnak el. Most elég annyi, hogy a kertet egy öt évvel ezelőtti, iszonyúan elgazosodott állapotból (mindent tarack, ördögcérna, acat borított), próbáljuk évről-évre kicsit jobban feljavítani. A talaj állagának javítása, tisztítása mind a mai napig tart. Először erről.
A korábbi gyomtenger állapotnak több oka is volt. Egyfelől örömteli: azon a nyáron Nyunyi már ezerrel rugdosta a bordáimat – belülről, így eltiltottak a családtagjaim a komolyabb kerti munkától. A házat pont átépítettük, és mindenre kellett időt szakítani, a kertre nem maradt. Abban az évben még a szomszéd bácsinak volt lova, amivel fuvarozott. A kerti utat nem tartotta azonban rendben, így a sok tarack átnőtt. Ráadásul a kertje végében létesített egy lucernást, hogy onnan táplálja a lovát. Persze – utánam az özönvíz – a lucernást nem gondozta, teli lett acattal. Végül már több volt az acat, mint a lucerna. A sok pelyhes mag szállt a környék kertjeibe. Persze hozzánk is. Azóta a lucerna már rég ki lett irtva, de az acatból még most is van, és nemcsak nálunk, hanem a környék több kertjében is. A bal oldali kertszomszéd meg pont akkor építkezett, a földkupacokon meg gyökeret vert az ördögcérna, ami szépen átterjedt hozzánk. Katasztrofális állapotok uralkodtak, mellig ért a gaz. Rendet kellett vágni!
Ráadásul azidőtájt pár évig lóval volt a föld művelve, ami csak fokozta a gyomtengert. A szántást egy helybeli öreg végezte, egy gyulainak való lóval, aki majdnem kipurcant a fogatban. Ősszel szántattunk, tavasszal pedig a tél folyamán megtömődött földet lefogasoltattuk. Az eke nem forgatta meg a földet rendesen, betonkemény maradt. Ahhoz azonban volt elég póver a lóban, hogy a tarack-és acatgyökereket széttépje, és elterjessze az egész kertben. Hiába akartuk a kert állagán javítani, a lovas földművelés csak rontott a helyzeten. (Azért nem traktorral szánttattunk, mert akkor csak nagy trakik voltak kerti bérszántásra igénybe vehetők, és azok a szalagtelkekkel nem boldogultak, a fordulásnál úgy összetaposták a földet, hogy utána nem lehetett semmivel sem feltörni.) A javulás azonban megkezdődött. Befejeztük a felújítást, Nyunyi meg babakocsis állapotban már engedte anyukáját kapálni, amíg a meggyfa alatt szendergett. Gondunk így is volt elég, mert a kert túlméretes volt. Nem tudtuk a leghátsó szögletig bevetni, mert egyszerűen nem volt annyi terményre szükség, idő, energia. Akkor pattant ki a fejemből: vessük be kukoricával a kert végét! A sűrű kukorica kifojtja az ördögcérnát. A termés meg hozzájárul a tyúkélelmezéshez. Amikor ezt kisütöttem három éve, már április vége volt. Nem lehetett hozzájutni sehol takarmánykukorica-maghoz. Pattogtatni való kukoricát kaptunk csak, de a célnak az is megfelelt. Rá egy évre már szépen, hibridkukoricával vetettünk, bab-tök köztessel. El is tűnt az ördögcérna. A kert zöldséges része így a megművelhetőség méretébe lépett át, szebb is lett. Abban az évben szerves trágyát is kapott a föld. És sikerült egy traktoros szántót találni, aki nem egy dög nagy „emtézével” nyomja, hanem egy kisebbfajta trakival. A helybeli szalagtelkes kertészek kézről-kézre adták ezt a kisebb traktoros bérszántót, úgy ajánlgatták egymás közt, mint egy jó szülészorvost… És fele annyit kért, mint a lóval szántó kisöreg! A masszív, traktoros eke kiforgatta a tarackgyökereket, amiket kézzel ki tudtunk szedni. Az acatgyökereket meg úgy feltrancsírozta, hogy nem voltak képesek virágzós hajtásokat kinevelni, és maggal tovább szaporodni. Ősszel masszívan szántott, tavasszal pedig nem fogassal, hanem kultivátorral ment rá a traki. A kultivátor kerek kései úgy felaprították a földet, mint a sógorom a krémest a tepsiben… A szántás hatalmas köveket hozott ki a mélyből. Ilyen mélyen még nem volt megművelve a talaj! Sokat használt a nyári mulcsozás is. Most pedig a fahamut hordjuk hátra a kertbe talajjavításként. Margit néni, a telekszomszédunk a lúgos fahamut kénsavalapú műtrágyával és fűnyesedékkel keverve hordja ki a kertbe, és gyönyörű nála minden, azt mondja, ezzel kiváltható a méregdrága és büdös szervestrágyázás.
És most? A kertben még mindig vannak nagy foltokban tarackos párnák, de a szántás kiforgatja a gyökereiket, tavasszal ki tudjuk szedni. A mélyebb művelés miatt a föld puha, könnyen tudjuk kapálni, gyommentesen tartani. Acat is van, de kicsi, nem tud virágzó állapotig eljutni, és ez a legfontosabb: nem tud újra elszaporodni. Ördögcérnából egy tövet találtam, amire nemes egyszerűséggel rátoltam a fűnyírót és viszontlátásra. Lesz még munka, de egy boldogító állapotban vagyunk: a föld feltörése helyett már zöldségfajtákkal kísérletezhetünk. Ha pedig felteszitek a kérdést: érdemes ezzel pepecselni? – csak azt tudom mondani, hogy igen. Sok érvet is fel tudnék sorolni, elég három. Először: a gyakorlatiasat: ugyebár az embernek az ingatlanjait karban kell tartania, mert különben ha elgazosodik, az önkormányzat küldi a csekket meg a felszólítást a rendben tartásra. Ez – ha nem kertként művelnénk: többezer négyzetméteren való gyomirtózással, kaszálással, fűnyírással tudnánk megoldani, egy évre kivetítve lényegesen nagyobb költséggel, mint amibe a kapálás kerül, de legalább ugyanennyit kéne vele pepecselni, hogy ne kapjuk azt a kis sárga papírt. Másodszor: az egészségeset: hogy a sok friss zöldség egészséges, azt nem kell magyarázni. A kerti meló sportnak se rossz, sokkal szimpatikusabb és hasznosabb, mint zenére ugrálni vagy súlyokat emelgetni, céltalanul dögledezve, ráadásul egy csomó pénzért. Nekem a kerti munka sokkal izgalmasabb, és több érdekességet tartogat, mint a „Jaózsi barát”… A harmadik érv az anyagias: a legszerényebb számítások szerint is legalább kétszázezer forintnyi zöldséget termeltünk ki körülbelül húszezer forintnyi ráfordításból. Ebben nincsenek benne a gyümölcsök, az aszalványok, befőttek, savanyúságok és a szinte ajándékként nőtt gombák árai. Szóval: kertészkedni jó!
Kora tavasz

Nyár

Ősz

Tél eleje