Decemberi virágok

A télnek nem mindenki örül, de az advent azért sokunk számára még mindig a várakozás, megállás időszaka. A téli időjáráshoz a természet persze alkalmazkodik, de mindig van pár mégis meg mégse. Ennek szánok egy blogbejegyzést, talán az utolsót, ami még kerttel kapcsolatos, mielőtt a blog átvált a téli sztorizós-nosztalgiás üzemmódba. Az egész évben szerencsés témaválasztás ilyenkor azért okoz fejtörést, hogy jaj, kéne írni valamit, de most a kertbe legfeljebb csak petrezselyemzöldért megyek, de másfelől téma azért mindig akad, mert szájat jártatni jó:-)

Elsőnek két rokon, nem virág, hanem termés- és levélpompával. A bibircses kecskerágók, amelyek a szomszéd üres telken nőttek, elég betegesek voltak, alig hoztak termést. Egy bokor volt csak, amely az idei nyarat egészségben átvészelte, no az termett a többi helyett is. December elejére teljesen kinyílnak a kis bíborosi sapkák, kis kocsányon lógnak le a benne rejlő narancsszín szívecskék.

A japán kecskerágók viszont aprócska, tarka vagy élénkzöld levelekkel télen is díszítő cserjécskék. Nem mindenhol érzik jól magukat, elsősorban a védett, párás-árnyékos fekvést kedvelik. Nyáron kissé elveszettek a színözönben, a tél az ő dicső időszakuk. (Tavaly de. 30-án -7°C-ban gyönyörködtünk pompás fajtáiban a soproni egyetem kertjében, majd utána a Gyógygödörben fél liter forralt bor mentette meg a lefagyástól a lábamat.)

A kertben már tényleg csak egy-két virág harcol az egyre hidegebb éjszakákkal. Ilyen sokat tűrő közkatona az utolsó szamárkenyér.

Az egyik szegfűtövem is megkísérelt még egy bimbónevelést. Tényleg ritka látvány az ilyesmi, decemberben a járda szélén a lábunkhoz hajló szegfű.

A kokárdavirág még mindig bírja, 10-15 virágot tartogat. Érdekes, hogy ilyenkor a nyáron uralkodó pirosas-barnás színek visszahúzódnak a kinyíló virágokon és uralkodó színné válik a sárga.

Kitart még a nyári viola, ez olyan, mint egy retekvirág.
Az egyik rózsán is van még néhány bimbó, halványan bizakodom, hogy a karácsonyi asztal dísze lehet. Ez egy évente kiújuló dili nálam: élő, kerti rózsát az ünnepi asztalra...
A gyomok közt is van virágos: októberben még fűnyíróval visszanyírt seprence virága a fenyőfák alatt.

Elnyílásuk után a kert végleg nyugovóra tér. Mi ünneplünk, jön a karácsony, az év vége, az Ágnes-nap, és január végétől pedig újrakezdjük majd: zellert palántázunk, figyeljük a hóvirágok kibújását, no meg a virágcserepekben az amarilliszt, klíviát. Apró jelek, amelyek jelzik a közeledő tavaszt, meg azt, hogy kitartás emberek, rövidesen lehet ismét igazán élni...

Zölden telelők

A hét időjárását úgy jellemezhetném, hogy a tökéletes átmenet az őszből a télbe. Hajnalban nagy köd vagy nagy dér, minden másnap zúzmara, délutánonként meg egy kevés napsütés, este öttől pedig fekete éjszaka, amit ezen a héten a telihold tett világosabbá, no meg hidegebbé. A tista égen fantasztikusan ragyogtak a csillagok, érdemes volt néhány percet a szabadban tölteni.

A telet valahogy át kell vészelni. Szerintem ez nekünk, embereknek sem könnyű. A növények közül sok a föld mélyére húzódott vagy már jóval korábban megszabadult a lombjától. Az évelők, egy-és kétnyáriak egy része viszont szép, fejlett levélrózsával telel át. Jó kis kihívás azonosítani, melyik micsoda. Az segít, hogy figyelem, milyenek tavasszal, aztán nyáron, végül ősszel. A kép utolsó kockája a tél. A nálam sokkal gyakorlottabb kertészkedők már egy szikleveles kis csíráról is megmondják, nagyjából mi lehet, nekem még ehhez sok-sok elmélyült figyelemre lesz szükségem.

Elsőnek az évelők: Friss levélrózsával telel a margaréta, a búzavirág. Tavaszig ezek elfagynak, elszáradnak, de a száraz levelek védik a fagytól a föld alatti friss rügyeket.

Hasonlóképpen indul a a télnek a török pipacs is.

A cickafark gyatra, csak jelzésszerű levélkéiért nem nagy kár, ezek rövidesen a fagyokkal eltűnnek, de tavasszal amint lehet, újat hajtanak. Azok az új levelek ezerszer energikusabbak.

A mályvarózsát ha egyszer elvetettük, általában megmarad a kertben mert az igényei szerények. Sok magot hoz, amelyeket észrevétlen elhullat. A lapos, kerek magok egy kicsit vitorlázni is tudnak a szélben, így váratlan helyen bukkannak elő. Úgy tapasztaltam, máskülönben elég gyatrán kel ki, tehát a spontán kelt magoncok biztos életképesek lesznek. Az átültetgetést viszont nem kedvelik, sőt ritkán élik túl.

A len a virágzás után ilyenkorra megújul, a levélpompáját egész télen megőrzi, tehát akkor is ezüstös zölden díszíti az ágyást, amikor csak az örökzöldek adnak némi színt.

Az évelők közül a liliom nagyon érdekes életritmust követ: július-augusztusban elmegy szabira a föld alá, szeptembertől hat egy áttelelő levélrózsát, ami ilyenkor is még gyönyörű zöld, aztán a fagyokkal lassacskán tönkremegy, egyszerű fagyvédő burokká válik, majd kora tavasszal megújul, a kihajtó új levélrózsa a nyári szabiig él. A nyári levelek sokkal hosszabbra nőnek, mint az ősziek.

A fáklyaliliom viszont majdnem télizöld, tavasszal az új hajtások megjelnése után fokozatosan húzódnak vissza a telet átharcolt levelek.

Az évelő fűszernövényekről azt mondhatnám, hogy nagy áldás a létük, a friss zöldekkel való sütés-főzést, teázást még most is lehetővé teszik. Ilyen a zsálya és az oregánó.

A törökszegfű, lévén kétnyári (sőt időnként évelő) nagy levélpárnákat nevel ki ilyenkor, amelyeknek nem árt meg az átlagos fagy. Májustól aztán várhatjuk a gazdag virágzást, de utána nem szabad elfeledkezni a maggyűjtésről, nyári palántanevelésről.

Az egynyáriak közül is sok olyan van, ami néha kétnyáriként viselkedik, ősszel már kihajt és így telel. Ez azért jó, mert korábban virágoznak, mint tavasszal kelő vagy vetett társaik. Magától kelt magoncokat találtam az egynyári szarkalábból,

és a kaliforniai kakukkmákból.

Késő nyári palántázás eredményeképp nő ilyenkorra csinosra a díszkáposzta, ami érdekes színfolt a virágágyásban, s a mi kertünkben nagyon fontos, alternatív táplálék a leghidegebb hetekben az erőkből betévedő, gyümölcsfakérget, rügyeket rágcsáló őzeknek, nyulaknak.

Szóval, ha zöldre áhítozunk, csak az ajtót meg a szemünket kell kinyitni.

December első hetében....

.... az amatőr kertész bedobja a lustát: nincs mit tevékenykedni kint, minden el van égetve, le van hordva, le van szántva. Eleinte főzőcskézik, olvasgat, bőgeti a zenét, megy a nassolás meg a herevere, aztán - mivel hozzá van szokva, hogy mindig babrál a növényeivel - elkezd unatkozni. De hát nincs kedve kimenni a ködös 3 fokba, meg nincs is miért - elkezdi a cserepes virágokat piszkálni. Hát, én is ezekkel foglalkoztam a héten. Nincs valami állati sok belőlük, de amik vannak, azok túlélőbajnokok, és szépen fejlődnek.

Különösen tanulságos volt nekem az orchidea, amiből egy cseréppel van. Valami csoda folytán elkezdett újra hajtani. Korábban már volt egy cseréppel, és kipusztult. Pedig olyan gondosan nevelgettem, átültettem, szép, díszes kaspóba került, és nem kidöglött a hálátlanja? Aztán kaptunk még egyet - ezt - , vele valahogy semmit sem foglalkoztunk, és mégis elkezdett hajtani a napos, hűvös-párás folyosón. Eredendően ezt kellett volna csinálnom vele, mint kiderült. A helyes orchideanevelés szabályait áttanulmányozva rájöttem, hogya korábbi "virágápolás" nyílegyenesen szegény virág kidögléséhez vezetett.

Vannak új növénykék is. Ezek a tesómtól a szülinapomra kapott virágtálból származnak. Amikor jött az ősz, ezek a növénykék nemigen akaróztak rendes egynyári módjára elfonnyadni, így úgy döntöttem, hogy szedek hajtásdugványt, meggyökereztetem vízben és becserepezem: magyarul: megkísérlem az átteleltetést. Ez eddig egészen jól sikerült. Ebből a nemtudomhogyhívjákból (tesó, mondd meg a nevét, te a latint is tudod) a bordó és a tarka levelű is szépen begyökeresedett. A vízifukszia még bimbót is hozott.

Remélem, jól kitelelnek majd.

A jövő héten le kell fűrészporozni a rózsatöveket, és ámen, ennyi az összes feladat. Azért még hátrakukucskálok: kihajtott-e a fokhagyma? Nőtt-e esetleg gomba? Mit csinál a kertben a póré és a téli kel? Van-e még édeskömény-zöld? De ez már nem munka, csak kíváncsiskodás.

A héten a fagyasztókievés és a lekvárevés nagyban ment. Volt eperlekváros croissant, és túrós zsemlye eperszósszal, málnahabot is csinált anyuci mirelitből. Volt édesköményzölddel fűszerezett barnarizses rakott brokkoli, és hagyományos rakott bab, feketeribizli-dzsemmel és csokikrémmel töltött isler, meg diós sós ropogós (most jobban ráértem a sötét estéken sütögetni).

Végül a hét fotója! Ezt a hagymát a dédi kapta idén januárban irágzó fehér jácintként a szülinapjára. Valahova félretette, hogy kiülteti a kertbe... és most találta meg. Odaadta, hogy Nyunyi ültesse el cserépbe, hátha karácsonyig teljesen kinyílik.

Ha jól megnéztek a képet, megláthatjátok, hogy a hagyma "önerőből" nemcsak kis levélkéket hozott, hanem valamilyen virágkezdeményt is, ami isteni jácintillatot áraszt. Reméljük, hogy a földben sikerül majd gyökereket növesztenie és rendes virágokat hoznia. Ez is a jövő hét feladata lesz!

Kert-történet

Én is belefogok a saját kerttörténet-és kertkialakítás -írásba, bár ez nem annyira érdekes, mint amikor a tényleges munkákról írhatok. Azért remélem, lesz, aki elolvassa.
A kert kialakításának történetébe a kezdetekig nem akarok belemenni, mint Hédi, mert annak se vége, se hossza nem lenne. Maga a terület kb. 1200 négyzetméter (8x150 m-es szalagtelek, jobb szélén úttal.) Tartozik hozzá egy kb. 600 négyzetméteres udvar. A ház és a melléképületek kb. 200 négyzetmétert foglalnak el. Most elég annyi, hogy a kertet egy öt évvel ezelőtti, iszonyúan elgazosodott állapotból (mindent tarack, ördögcérna, acat borított), próbáljuk évről-évre kicsit jobban feljavítani. A talaj állagának javítása, tisztítása mind a mai napig tart. Először erről.
A korábbi gyomtenger állapotnak több oka is volt. Egyfelől örömteli: azon a nyáron Nyunyi már ezerrel rugdosta a bordáimat – belülről, így eltiltottak a családtagjaim a komolyabb kerti munkától. A házat pont átépítettük, és mindenre kellett időt szakítani, a kertre nem maradt. Abban az évben még a szomszéd bácsinak volt lova, amivel fuvarozott. A kerti utat nem tartotta azonban rendben, így a sok tarack átnőtt. Ráadásul a kertje végében létesített egy lucernást, hogy onnan táplálja a lovát. Persze – utánam az özönvíz – a lucernást nem gondozta, teli lett acattal. Végül már több volt az acat, mint a lucerna. A sok pelyhes mag szállt a környék kertjeibe. Persze hozzánk is. Azóta a lucerna már rég ki lett irtva, de az acatból még most is van, és nemcsak nálunk, hanem a környék több kertjében is. A bal oldali kertszomszéd meg pont akkor építkezett, a földkupacokon meg gyökeret vert az ördögcérna, ami szépen átterjedt hozzánk. Katasztrofális állapotok uralkodtak, mellig ért a gaz. Rendet kellett vágni!
Ráadásul azidőtájt pár évig lóval volt a föld művelve, ami csak fokozta a gyomtengert. A szántást egy helybeli öreg végezte, egy gyulainak való lóval, aki majdnem kipurcant a fogatban. Ősszel szántattunk, tavasszal pedig a tél folyamán megtömődött földet lefogasoltattuk. Az eke nem forgatta meg a földet rendesen, betonkemény maradt. Ahhoz azonban volt elég póver a lóban, hogy a tarack-és acatgyökereket széttépje, és elterjessze az egész kertben. Hiába akartuk a kert állagán javítani, a lovas földművelés csak rontott a helyzeten. (Azért nem traktorral szánttattunk, mert akkor csak nagy trakik voltak kerti bérszántásra igénybe vehetők, és azok a szalagtelkekkel nem boldogultak, a fordulásnál úgy összetaposták a földet, hogy utána nem lehetett semmivel sem feltörni.) A javulás azonban megkezdődött. Befejeztük a felújítást, Nyunyi meg babakocsis állapotban már engedte anyukáját kapálni, amíg a meggyfa alatt szendergett. Gondunk így is volt elég, mert a kert túlméretes volt. Nem tudtuk a leghátsó szögletig bevetni, mert egyszerűen nem volt annyi terményre szükség, idő, energia. Akkor pattant ki a fejemből: vessük be kukoricával a kert végét! A sűrű kukorica kifojtja az ördögcérnát. A termés meg hozzájárul a tyúkélelmezéshez. Amikor ezt kisütöttem három éve, már április vége volt. Nem lehetett hozzájutni sehol takarmánykukorica-maghoz. Pattogtatni való kukoricát kaptunk csak, de a célnak az is megfelelt. Rá egy évre már szépen, hibridkukoricával vetettünk, bab-tök köztessel. El is tűnt az ördögcérna. A kert zöldséges része így a megművelhetőség méretébe lépett át, szebb is lett. Abban az évben szerves trágyát is kapott a föld. És sikerült egy traktoros szántót találni, aki nem egy dög nagy „emtézével” nyomja, hanem egy kisebbfajta trakival. A helybeli szalagtelkes kertészek kézről-kézre adták ezt a kisebb traktoros bérszántót, úgy ajánlgatták egymás közt, mint egy jó szülészorvost… És fele annyit kért, mint a lóval szántó kisöreg! A masszív, traktoros eke kiforgatta a tarackgyökereket, amiket kézzel ki tudtunk szedni. Az acatgyökereket meg úgy feltrancsírozta, hogy nem voltak képesek virágzós hajtásokat kinevelni, és maggal tovább szaporodni. Ősszel masszívan szántott, tavasszal pedig nem fogassal, hanem kultivátorral ment rá a traki. A kultivátor kerek kései úgy felaprították a földet, mint a sógorom a krémest a tepsiben… A szántás hatalmas köveket hozott ki a mélyből. Ilyen mélyen még nem volt megművelve a talaj! Sokat használt a nyári mulcsozás is. Most pedig a fahamut hordjuk hátra a kertbe talajjavításként. Margit néni, a telekszomszédunk a lúgos fahamut kénsavalapú műtrágyával és fűnyesedékkel keverve hordja ki a kertbe, és gyönyörű nála minden, azt mondja, ezzel kiváltható a méregdrága és büdös szervestrágyázás.
És most? A kertben még mindig vannak nagy foltokban tarackos párnák, de a szántás kiforgatja a gyökereiket, tavasszal ki tudjuk szedni. A mélyebb művelés miatt a föld puha, könnyen tudjuk kapálni, gyommentesen tartani. Acat is van, de kicsi, nem tud virágzó állapotig eljutni, és ez a legfontosabb: nem tud újra elszaporodni. Ördögcérnából egy tövet találtam, amire nemes egyszerűséggel rátoltam a fűnyírót és viszontlátásra. Lesz még munka, de egy boldogító állapotban vagyunk: a föld feltörése helyett már zöldségfajtákkal kísérletezhetünk. Ha pedig felteszitek a kérdést: érdemes ezzel pepecselni? – csak azt tudom mondani, hogy igen. Sok érvet is fel tudnék sorolni, elég három. Először: a gyakorlatiasat: ugyebár az embernek az ingatlanjait karban kell tartania, mert különben ha elgazosodik, az önkormányzat küldi a csekket meg a felszólítást a rendben tartásra. Ez – ha nem kertként művelnénk: többezer négyzetméteren való gyomirtózással, kaszálással, fűnyírással tudnánk megoldani, egy évre kivetítve lényegesen nagyobb költséggel, mint amibe a kapálás kerül, de legalább ugyanennyit kéne vele pepecselni, hogy ne kapjuk azt a kis sárga papírt. Másodszor: az egészségeset: hogy a sok friss zöldség egészséges, azt nem kell magyarázni. A kerti meló sportnak se rossz, sokkal szimpatikusabb és hasznosabb, mint zenére ugrálni vagy súlyokat emelgetni, céltalanul dögledezve, ráadásul egy csomó pénzért. Nekem a kerti munka sokkal izgalmasabb, és több érdekességet tartogat, mint a „Jaózsi barát”… A harmadik érv az anyagias: a legszerényebb számítások szerint is legalább kétszázezer forintnyi zöldséget termeltünk ki körülbelül húszezer forintnyi ráfordításból. Ebben nincsenek benne a gyümölcsök, az aszalványok, befőttek, savanyúságok és a szinte ajándékként nőtt gombák árai. Szóval: kertészkedni jó!
Kora tavasz

Nyár

Ősz

Tél eleje

A november utolsó napjai...

... - bár az ember azt gondolná, ilyenkor a kertész már csak tévézget, olvasgat, nassol és pipázik - feszített tempójú kerti munkával teltek. Azért kellett sietni a feladatokkal, mert 1.) jó idő volt, 2.) a hét közepére beígérték a szántást. A kritikus pontokat a kert földjén heverő kórókupacok jelentették. Korábban szólt egy ismerősünk, hogy elvinné, de aztán mégis nyakunkon maradt mind a tizennyolc kéve. Jól megszívták magukat esővízzel, dög nehezek lettek, de mindenképpen el kellett tüntetni őket, mert nem tudott volna tőlük a traki szántani. Egy félreeső helyre hurcoltam őket a végső égetésig. Azt hittem, pikk-pakk végzek vele, de három napomba tellt a lehordás. Sajnos a korai sötétedés is igen nagy akadéka a tempós munkának...
A kertben a földben volt még pár fej saláta, tömegnyi leveles kel és póréhagyma. Ezeket olyan kapott-hagyott módon felszedtük, a pórét sáros gyökérrel, pamatosan, a leveles kelt azzal, hogy majd előre, a virágágyba elültetjük, hogy anyucinak ne kelljen a kertbe mennie a ronda téli latyakban a fözeléknekvalóért. Persze a kertészkedés közben mindig talál váratlan, örömteli leleteket az ember... Így fedeztük fel a gombákat, és több nagy csokor friss zöldkaprot is, ami a kivénült, kiráncigált, júliusban félredobált kaporszárak elhullatott magjaiból származott. Késői, üde petrezselyemmel is meg tudtuk még utoljára tölteni a kerti szatyrot.

Aztán eltelt pár nap, s már azt hittük, letehetünk a szántásról. Csütörtökön anyuci délelőtt még "leletmentést végzett" a kertben: kiszedte az utolsó bimbóskeltöveket. Dolgavégezte után félórával kikukucskált: a trakis bácsi szellemcsendességgel jött, megszántott, és mire anyu észrevette, már el is ment. Örültünk: ez is le van tudva, ki se kell dugni idén már az orrunkat a kertbe... Mert azért novemberben már savanyúbb képpel roszog az ember hátra a kertkapig, mint májusban.

Még azt kellett kitalálni, hova ültessük a leveles kelt. Végül visszapalántáztam a kert frissen felszántott földjébe. Hát, ennyire nem voltam képes kidugni az orromat a kertbe.... Kibírtam pontosan két óra hosszáig, hogy ne ültessek oda semmit... :-) Aztán hirtelen ötlettől vezérelve visszaültettem még a hatalmas földkoonccal felszedett póréhagymákból vagy tíz pamatot. (A póré a kertben nem szálanként, hanem nagy pamatokban nő, mert nem kel ki helybevetve, csak palántáról él meg. Palántázni a gyenge kis pórénövényeket szálanként képtelenség, csak pamatokban megy. A kis palántapamacsokból pemzligyökerű pórébucik lesznek őszre, általában tíz-tizenöt nagy szál, végsőkigösszegabalyodott tövű hagymával.) Remélem, a hűvös kerti földben nem rothad meg. Nőni már biztos nem fog, de talán nem is fonnyad meg, mintha csak simán a hűtőbe vagy a kamrába raknám. Úgy tudom, bírja a hideget. Tavaszra úgyis kiesszük.

Elszántam magam a fokhagymaduggatásra, de nem a varjúk orra elé ültettem, hanem a petrezselyemiskola mellé, az udvar elejébe. Oda már nem merészkednek ezek a nagy, fekete madarak. Bezzeg a kert minden délután mintha varjúparty színhelye lenne! Állandóan a földben guberálnak a kányák, de még sose láttam, hogy találtak volna bármit is. Gondolható, Nyunyika milyen élvezettel hajtja a varjúkat, amik egyáltalán nem félnek az embertől, ha már nagyon rájuk ugrat a kisded, akkor esetleg egy fél méterrel odébbszállnak, és nyugodtan böngésznek tovább.

A szántással legnagyobbrészt lezárult a kert művelésének idei munkája, bár a föld csak körülbelül két óra hosszat állt üresen: máris visszakerült bele a póré és a kel. Ha a fokhagymaültetvényt és a petrezselyemiskolát is hozzávesszük, kijelenthetjük: november 26-án a 2010-es kerti évad nyitánya megtörtént...

A jövő hét feladata lesz a dísznövények végső téliesítése, és a madáretetőnek is jó helyet kell találnunk. Hatalmas eltakarítandó avarkupacok állnak mindenütt, és van még egy csomó felhúzkodott, de leszedetlen bimbóskel-szár is, amit meg kell takarítani és fagyasztásra előkészíteni. Ez azonban már csak kisded pepecselés a kóróhordáshoz vagy a júniusi kerti dömpinghez képest.

A héten a gombaleleteket ettük: volt gombapöri és gombás-zöldséges-rizses hús. Csináltunk leveleskel-főzeléket és szalonnás kelbimbót, a befőttesdiből meg eperlekváros croissant-okat. Hatalmas tömegben esszük nyersen a pórét is.

Végül a hét képe, amit szeretettel ajánlok kistesómnak, aki imádja a kisállatokat: a képen János és egy süldő pocok, amit a takarmánnyal teli melléképületben csípett el a macska, és hozta bemutatni. Röviddel a kép készülte után a pocok és a macska valami furcsa módon 2 in 1 lett...

Vadzöldségek – újra

A témába már korábban belecsipkedtem valamikor nyáron, de igazából a folytatást ködös, novemberi napokra tartogattam. Szentigaz, hogy ilyenkor nemigen tölthetjük már a kosarunkat púpig mindenféle vadzöldséggel, ettől azonban még írni lehet róluk…

A szedést meg a szakirodalmat az első bejegyzésben már megjelöltem, nem írnám le még egyszer. Csak azt, hogy hogyan ettem meg az adott növényt, mivelhogy most olyan vadnövényeket kotortam elő a virtuális tarsolyomból, amik egy részét már magam is kóstoltam!
Elsőként a tormát, viccesen-szigetköziesen az orrfacsaró gyökeret. Ez nem a kertben, hanem az udvar zegzugaiban kiirthatatlanul fejlődik. Vadon a Duna partján fordul elő a legnagyobb tömegben. Még nagypapánk telepítette a töveket vagy ötven évvel ezelőtt, így talán nem is nevezhető igazán vadnak, bár a Duna-parti vad tormák leszármazói nőnek mindenfelé. Egy évben nem sok tormát eszünk meg, csak savanyúságba meg húsvétkor, a sonka mellé fogy, de ha nem lenne, hiányozna. Hihetetlenül életképes növény. Minden évben kétszer-háromszor ások fel a gyökereiből, mindig ugyanazokat a töveket. A gyökérdarabokat még sose sikerült egyben kiemelnem, a végük mindig beleszakadt. És ezekből a beleszakadt gyökérdarabokból képes évente kétszer-háromszor megújulni! Ápolása abból áll, hogy nem tolom rá a fűnyírót… Én vagyok a családban a legnagyobb tormaevő, de nem rajongok a puding, gyatra ecetes tormáért. A torma csak amúgy magában, frissen reszelve, könnyfakasztó kivitelben finom szerintem. Én, aki a legenyhébb csípős paprikától haldoklok, szemrebbenés nélkül, boldogan falom a meztelen, zokogtató tormát. Állítólag kidugítja a náthás orrot, és irtja a bacikat, már csak ezért is jó. Végh Antal szakácskönyve szerint pedig zsenge levele töltöttkáposztához hasonlóan elkészítve isteni. Ezt tavasszal kipróbáltam volna, csak Laci megmotoroskaszázta...A következő a százszorszép, a csibevirág. Már áprilisban leírtam, milyen körülmények közt ettem meg (desszertben), még most is ráz a hideg, amikor a fogam alatt csikorgó homokszemcsékre gondolok. A kerti úton, a kocsibehajtón, az udvar gyepében mindenfajta telepítés nélkül, nagy számban él ez a kis, kedves virág. A szakirodalom szerint olajban-sóban-ecetben eltett bimbói igen ízesek, bár eléggé szaporátlannak tűnik ebből együvegnyit összehozni. Az uborkával ugyanez kicsit gyorsabban megy… Nem is próbáltam meg így megenni, a virág ízétől meg nem voltam elragadtatva. Vagy nem is kellett volna megkísérelnem befalni? Még most is a Radó-sziget kutyagumijai jelennek meg lelki szemeim előtt, amikor a százszorszépevésemre gondolok! Brrr!Most pedig gyerekkori kedvencünk: a papsajt, a szép, ragyogó színű mályvavirágok rokona. Ez nemigen eltéveszthető, rózsaszín virágai sokáig nyílnak, a szár alsó részén meg kis, zöld nyélen ücsörögnek a kerek, apró, zöld "sajtok". A levele gyógynövénynek számít, az apró sajtocskák meg ehető aprópénzként szolgáltak kisdedkori ganétúrós játékainkban. Nem valami extrafinomak, de szerintem alig volt régen olyan kisgyerek, aki ne evett volna belőlük. Különben meg makacs, fás szárú, kitéphetetlen gyom a kertivetemények közt, virág rokonai ennél sokkal hasznosabbak. A díszpapsajtnak jóval nagyobb "sajtja" van, azt már érdemesebb volna megenni, de az - sajnos élvezhetetlen .
A soron következő a tyúkhúr. Egyszer – a család nagy botránkozására : libának, tyúknak, baromfinak neveztek ki ennek okán minket – tesómmal kitaláltuk, hogy megkóstoljuk. Kerestünk pár szépen fejlett bokrocskát a kertben, jól megmostuk, és egy fokhagymás-joghurtos öntettel meglocsoltuk. Nagyon finom, zsenge ízű zöldség, jobb, mint a vastag levélerű, sokszor kesernyés, vegyszerrel locsolt fejes saláta. És enyhe teleken is virít, most is bőven van, bár ilyenkor novemberben már nem bontja ki apró, fehér virágait. Próbálja ki mindenki bátran, még akkor is érdemes, ha kinevezik háziszárnyasnak! Inkább háziszárnyas, mint házisárkány, nem?

Nem hajtanak, nem szaladnak

Százszor elmondható: a kert hálás egy jószág. Ha nem foglalkozunk vele, akkor is ad nekünk valamit. Ha törődünk vele, még ha hellyel – közzel is- akkor meg olyan dolgokat is elénk tálal, amiért meg se dolgoztunk! Ezek a gombák: az ősz meglepetései, szemet-szívet gyönyörködtető tányérkák és kalapok a fűben, fán.
Mivel akkora kertünk és udvarunk van, amekkorára a világ boldogtalanabbik felén (értsd: városok egyes családi házas övezeteiben)elvileg öt különálló családi ház is felhúzható, sok mindenfélének jut itt hely. Vannak száraz homokfoltok és kavicskupacok (hajdani építkezések és felújításokhoz hozatott homok-és kavics maradványok), ifjabb és öregebb fák és bokrok, avarhalmok, komposztföld, régi, korhatag fatuskók, és eleven, új fák, nyirkos szögletek és meleg falak, művelt föld, gaz és gyep. Ami csak bír, nő össze-vissza, ezt próbáljuk egy kicsit beszabályozgatni. Ilyenkor ősszel, a hűvös-nyirkosság azonban már csak a gombáknak kedvez. Sok ki is fejlődött – nagy örömünkre. Ez a gyapjas tintagomba Roxi kutya óljának oldalában nőtt ki. Ez a faj általában minden évben előbújik valahol. Tavaly a komposztrakás mellett nőtt közvetlenül, egy előző évben elégetett gyomkupac hamuján. Nagyon érdekes, ahogy pikk-pakk kifejlődik, aztán fekete nyálkakupaccá esik össze egypár nap alatt. Én úgy tudom, hogy fiatalkorában meg lehet enni, de anyu már megfenyített: meg ne kóstoljam! Ezek a szép, fehér taplóformák a kert végében korhadozó kiásott, megmozdíthatatatlan diófatuskón nőttek ki. Nem tudom, mifélék, de nagyon szépen fehérlenek ebben a ronda, szürke őszben. A kerti út füvében ilyen kis csiperkeforma-gombák nőnek: csepp, elegáns fehér gallér, hófehér kalap és tönk, rózsálló, később barnuló lemezek. Jó sok van belőle, de fene tudja, én nem merem megenni. Furcsa, hogy felszedés után megsárgulnak. És valakitől azt hallottam, hogy az ilyen gombák valahogy „elfajzanak”, mérgezővé válhatnak, azért sárgulnak. Bár ezt kicsit hülyeségnek tartom, mégsem visz rá a lélek, hogy megkóstoljam. Jobb az óvatosság. Nem így a lilaszárú pereszkét. Ezt szokták ilyenkor mifelénk a legnagyobb tömegben találni a gombaszedők. Tipikusan a füves rét lakója, nem is igen értem, hogy verhetett tanyát a mi kertünkben. Két éve találtunk először, nagy tömegben, egy meddő szilvafa tövén, a tyúkól kerítésénél. A gombákat tönköstől felrángattuk, és futottunk vele a tesómék utcájában lakó nyugdíjas gombaszakértőhöz: ehető-e? Ő mondta, hogy minden olyan gomba, amelynek ilyen „bélyegzőpárna-színe” van, finom. De ha már a kertünkben van, becsüljük meg, és ne legyünk olyan hülyék, hogy tönköstül szedjük, inkább késsel vágjuk el a tönköt a föld felett, különben kiveszik. Majdnem sikerült kiirtanunk, de úgy látszik, képes volt megújulni, és most ismét termett. Most már finoman bánunk a gombákkal, nincs tönköstől kitépés, teremjen jövőre is! (Nem tíz forint az erdei gomba kilója…) Mázlista mivoltunk nem merül ki ennyiben. Tavasszal anyuci egy esős hét után valami gyomszárat húzott ki a sziklakertből, akkor figyelt fel egy tányérnyi, szürkés színű valamire a kövek közt. Korábban írtam, hogy a sziklakertet egy régi, megromlott vizű kút földből kiszedhetetlen kőkávája köré építettem fel. A kút belső kávájában azonban régen élt egy bodzabokor, ami a kút feltöltése után is előtört újra meg újra, kiirthatatlanul. Persze a köré épített sziklakerttel se törődött, mindig kinőtt. Én meg mindig levagdostam. A tönkje korhadozott, de nem tudtam kiszedni, így inkább meténget ültettem köré: majd betakarja a sok hajtás a ronda tuskót. A tuskó tövén azonban tavasszal kinőtt a „tányér”. Anyuci is konyít valamit a gombákhoz, és megállapította, hogy ez szerinte vad laskagomba. Ezt megerősítendő, elvitte a már említett Iza nénihez meggombaszakérteni. Most is megkaptuk: gombaszakilag megfogtuk a Jóisten lábát az udvarunkkal: a bodzatuskó gyökerein a laska nő. Vigyázzunk rá, mert ha jól kezeljük, ellát minket a legfinomabb étkezési gombával. És lőn: idén dupla nagyságú, emeletes lett a „tányér”. A „főtányér” nyolcvan deka volt, alatta volt még egy „desszertes” nagyságú, valamivel kisebb darab. A fél sziklakertet átszőtték a gombafonalak. Mindenre gondoltam, amikor a sziklakerttel pepecseltem, de arra nem, hogy benne fogok laskagombát termeszteni… Tulajdonképpen a gombazsák divatja előtt a kertekben sok helyen korhatag fatuskókat oltottak be laskacsírával, azon termesztették ezt a jó gombát. (Emléxel, tesó, keresztapánknál mennyit ugráltunk kiskorunkban mindenfajta tilalom ellenére a kerti út mellett ezeken a facsökökön, és hogy kikaptunk? Nem is lett laska egy fikarcnyi se, talán ezért?)
A kertben is bujkál még egypár apró, számomra felismerhetetlen gomba. Ez a kifordított esernyő az eperlevelek közt bújt elő: Ezek az apróságok meg a kukorica földben maradt törzsökjeit fogják körül. Úgyhogy szerencsés embereknek nevezhetjük magunkat: kisujjunk mozdítása nélkül jutottunk erdei gombákhoz!
Végül egy gombamérgezéses sztori… Apósom nagy nem csak a szőlőjében szeret, nagy erdőllő is, szeret kijárni – unokákkal vagy anélkül. Egyszer – vagy harminc éve – kiment a haverokkal gombászni; az egyik cimbora értett is a gombákhoz. Jó sokat találtak, aztán az egyik borospincénél megfőzték bográcsban és cefetül belaktak belőle. Apósom utána hazaballagott, eldicsekedett anyósomnak a jó vacsorával, akinek kétségei támadtak: biztosan jó gombákat ettek ezek a férfiak? Mérgezett gombára vonatkozó sejtése beigazolódni látszott, amikor apósom pár óra múlva igen beteg lett, hányt, erős fájdalmai támadtak. Végül anyósom rábeszélésére bekerült a pápai kórházba, a gombamérgezését kezelendő. Meg is kapta az ilyenkor szokásos beavatkozást: gyomormosást, beöntést, egyebet. Igen ám, de egyre rosszabbul lett. Végül kiderült: nem is gombamérgezése volt, hanem veseköve… Azóta már számtalanszor elhallgathattunk a „miattadkellettEdit1970valamennyiben fölöslegesenkimosatniagyomromat” című lemez különféle változatait….