Hernyótámadás a lizinkán

Rovarügyben járatosak segítségét kell kérnem.
A közönséges lizinka a kerti csap mellett egyike volt eddig a legmegbízhatóbb évelőimnek. Idén azonban valamiféle hernyók teljesen tövig lerágták, sem a leveleket, sem a bimbókat nem kímélték. A növényből csak a puszta kóró maradt. Ezek a fenevadak támadták meg:

Amit megettek, el is potyogtatják:

 Néha felveszik a galaxisok karjainak konfigurációját, amúgy védekezésképp

 Esznek, esznek, nem beszélnek, esznek:

 Ennyi maradt a szép évelőből:

Szigliget

Pünkösdkor végre elszökhettünk otthonról kirándulás céljából, hosszas szervezés után. Nem tudom, máshol hogy van, de nálunk hosszú hétvégék szinte mindig katasztrofálisak, ilyenkor menetrend szerint támadnak a kórokozók, vagy változatosság kedvéért valamelyikünk a baleseti ügyeleten köt ki, esetleg félig levágja az ujját, illetve rozsdás szögbe lép. Szerencsére most csak a kirándulásra szánt pénz felét hagytuk itthon, illetve egy behányást produkáltunk, ez már sejtette, hogy biztosan jól fog sikerülni a hosszú hétvége. Nem tetanuszoltás után kellett kajtatnunk, mint a majáliskor…

Először úgy volt, hogy megint Kemenesaljáig jutunk el, aztán hirtelen ötlettől vezérelve Szigligeten kötöttünk ki.Nem ritka, különleges látnivalókat kerestünk, csak a nagyközönségnek nyitva álló, kedvelt látogatóhelyekre mentünk el, teljesen ötletszerűen. Így kaptattunk fel a várba.

Szigliget várát a Balaton várának is nevezik, állítólag a XIII. században épült a pannonhalmi bencés apátság várépítő munkájával.  Maga a vár a környező sík területről nem olyan meghökkentően kiugró és impozáns, mint például a sümegi. Viszont ha felmegyünk az emelkedőn, és végigjárjuk az építményt, nagyon-nagyon kellemes élményben lesz részünk. Egy régi, romos, de érdekesen és szemléletesen felújított erődítménybe léphetünk be.

A vár belső része érdekesen tagolt, az egyes épületek közt a szintkülönbség is elég  nagy, amiket meredek lépcsők kötnek össze egymással. A kőfalak méter vastagok, nem egykönnyen boldogulhatott itt az ellenség!

Viszont sok helyen romosak a falak, hajdani lőpor-robbanások emlékeként.

Nekem ezek a régi, de megtisztogatott romok sokkal beszédesebbek, mint a pazarul felújított várak, amelyeknek mai (pl. égetett tégla, dryvit, beton), de korhűnek álcázott anyagokkal javították fel a falait.

A bejárattól nem messze farkasverem felett áthaladó felvonóhíd vezet fel a várba.

Ahogy felfelé haladunk, a kilátás úgy válik egyre pazarabbá, gólyák, galambok, szarkák szállnak az alattunk levő erdő felett, most mi látjuk madártávlatból a madarakat.

Puskaporos tornyok itt is voltak, mindkettő felrobbant, az egyiket egyszerűen „Felrobbant” toronynak nevezik, a másik a Bencés torony: csak kihegyesedő romjaik maradtak meg, rájuk cakkos mintákat rajzolnak a fodorkapáfrányok.

A Király-torony is hasonlóan régi. A feljáróknál és a torony lábánál a kilátás egyszerűen pazar a Balatonra, a Balaton-felvidék hegyeire és a környező településekre.

A hajdani várkastélynak is csak az ablaknyílásai maradtak meg,

a torony falai, amelyben a rabok voltak, jobb állapotban fennmaradtak. Hát a mai dutyik összehasonlíthatatlanul komfortosabbak középkori társaiknál…

Amit viszont rendkívül izgalmasnak találtam, az az, hogy nem csak a várkastély, börtön és a falak maradtak meg. A régi mindennapi életet is megismerhetjük: fennmaradt a vár kútja és ciszternája. A kútba hajított kő csobbanását nem lehetett egyáltalán hallani, talán már ki is száradt. Azért a kútba behajolás és bebámulás nem maradhatott el most sem.

A vár víztartálya és a levezető vaslétra sokaknak nem mond semmit, pedig érdekes kérdés, hogyan tudták ellátni a vár védőit vízzel fent a magasban abból a kis kútból. Gondolom a lehulló csapadékot is ide vezették, hogy elegendő legyen a víz. Most már üres, a lenti nyirkos félhomályban pajzsikák vertek tanyát.

A konyha is fennmaradt. Igaz, hogy a berendezés minden bizonnyal újabb kori, mégis ízelítő arról, hogy milyen módon készítették azelőtt az ételeket. Az üstnek a kannibálok is örülnének: én is könnyűszerrel elfértem volna benne! El tudom képzelni, hogy ebben a félig föld alá süllyesztett helyiségben ha üzemben volt az üst és kenyeret is sütöttek, milyen hihetetlen hőség uralkodott!

A vár kápolnáját néhány évvel ezelőtt újították fel, a berendezése szerény, de a rendeltetésének megfelelő, falait régi címerek ékesítik.

Érdekes még a Martonfalvi rondella, itt fel lehet menni a hajdani bástyák mögé. Bár nem ez a legmagasabb pont, az elhelyezkedése olyan, hogy innen a legszebb a kilátás a környékre és a Badacsonyra.

A bástyán és alatta mindenhol ősrégi ágyúk állnak.

 Szerencsénk volt, mivel épp most zajlottak véletlenül a pünkösdi várjátékok, és ezért a magasból gyönyörködhettünk a fellépő néptáncosokban,

majd a Mazsola és Tádé című bábelőadásban.

Itt állva felfedeztünk egy érdekes dolgot:

Nyunyi megállapította, hogy ez nem lehet más, csak a vár pottyantós budija, közterületi kivitelben. Az „ülőkén” többen is álltak, figyelve a műsort. A „budi” azonban valószínűleg valamiféle csapadékelvezetést vagy hasonló célt szolgáltatott, mert az „ülőke” nem vezetett máshova, mint az alatta levő kavicsozott területre, amelytől nem messze a lejtős domboldalba vágott padok álltak a műsorszámok megtekintéséhez. Ezekre a padokra letelepedve - nagy mennyiségű pecsenyezsíros kenyér elfogyasztása mellett - valami hihetetlenül sikerült felégnem válltól felfelé. Azért érdekelne, hogy mi ennek a "budinak" a valódi funkciója egy várban.
A várjátékok programjait egy jó darabig néztük, volt íjászat, kovácsmester bemutatója, bábszínház, néptánc. Kisgyermekkel lévén kénytelenek voltunk megismerkedni a várban levő mosdóval is, amely egy középkori börtöncellára emlékeztetett, krómozott, űrkorszaki berendezéssel, meghökkentő, de szép tiszta összhatással.
Nagyon ötletesnek tartottam, hogy a vár területén van játszótér is, vagyis egy forgóka, egy emeletes mérleghinta és egy kétüléses hinta, kicsit csiricsáréra festett, lovagot formázó fafigurákkal. Csicsásság ide vagy oda, be kell vallanunk, hogy egy hétévesnek a várfalak megmászása, az ágyúk egy bizonyos idő után nem túl lebilincselőek. Egy kis hintázás, pörgés a csodás balatoni panoráma előtt azonban mindjárt izgalmasabbá tette a várlátogatást.

Hamarosan beborult és esni kezdett, így lementünk a vár lábához, ahol egy cukrászdában somlói galuska mellett pünkösdi rózsavizet ittunk. Ez valamiféle citromos-narancsos, rózsavízzel ízesített limonádéféle volt, piros rózsaszirmokkal, nagyon üdítő ízzel.

Utána már nem menünk vissza, hanem átmentünk Tapolcára a tavas barlangba. Egyszer már jártunk itt, és  sejtettük, hogy hatalmas tömeg lesz, de ennyi? Egy órát szobroztunk, hogy lemehessünk, de a kasszás néni megvigasztalt, hogy ma gyenge a forgalom, máskor a 100 méterre levő pizzériánál szokott állni a sor vége a jegyekért... Mindenesetre kivártuk, mert a barlang, és a tavon csónakázás nem mindennapi látvány, aki már járt itt, bizonyára tudja. A barlang afféle tömeges turistalátványosság, csónakkal lehet körbemenni, elvileg szakszerű vezetés mellett. A szakszerű vezetés abból áll, hogy két emberke kísérgeti fel-le a látogatókat a barlang mélyébe, illetve segíti beültetni a csónakba a terjedelmesebb ülepű látogatókat. Ezenkívül kap minden csónaknyi ember egy evezőt, és úgy közlekedik a barlangban, ahogy tud. Ezért mindenki legalább egyszer beszorul a szűk járatokba. Nekünk ez olyannyira sikerült, hogy kis híján a vízbe fordultunk... Szerencsére a csónak úgy van megszerkesztve, hogy nehezen billen. Egyébként a barlang gyönyörű és a megvilágítása is profi. A víz kristálytiszta, a színe meghökkentően türkizkék, mindenfelé szűk barlangjáratok nyílnak a szintje alól a mélybe.

Úgy emlékeztem korábbról, hogy a vízszint alacsonyabb, és a barlang körüli oldalsó, magasabban levő járatokban egyáltalán nincs víz. Jelenleg azonban a barlang száraz oldalágainak végében megcsillant a nedvesség, a szaladgáló gyerekek nagy örömére.

A levegő is hihetetlenül tiszta, párás, nincs kipufogógáz.
A barlang mennyezetén a hajdan bőségesen lecsorgó csapadékvíz meghökkentő formákat csiszolt ki:

Nagy bőgés azonban a billegő csónak és a föld alatti majdnem ruhástól fürdés miatt volt, és Nyunyi vadul fogadkozott, hogy ő életben sem fog többet barlangba menni, csak olyanba, ami a föld felett van. Így gyorsan a földfelszín felé tartottunk. :-)

A Kissomlyó volt a következő célunk, felkutatni azt az epermezőt, amelyről évekkel ezelőtt olyan jót lakmároztunk. Gyönyörű este volt, a dombtetőn a fű mellig ért,

benne számtalan üstökös gyöngyike, harangvirágok, mindenféle pillangósvirágú tarkaság,

és rengeteg szamóca, rengeteg terméssel.

Azonban csak egyetlen szem érettet találtunk az egész réten, túl korán jöttünk szüretelni. Két héttel később pukkadásig ehettük volna itt magunkat gyümölccsel. Vigaszként az elhagyott kertekben levő korai érésű cseresznyefák kínálták gyümölcsüket a kőbánya mellett.

Mielőtt a nap lement, még elgyönyörködhettünk a Somló látványában.

Másnapra azt terveztük, hogy felmászunk Somló várához. A délelőtt még heverészéssel telt, mondván, ráérünk délben bármerre elindulni. Tizenegy óra körül azonban már sötét felhők gomolyogtak a hegy felett, hamarosan özönlött az eső a nyakunkba. Inkább hazaindultunk. Egészen Csornáig szakadt az eső, csak itt ragyogott fel a nap. Szilsárkány határában érdekes dolgot láttunk. Egy frissen kaszált lucernás réten harmichét gólyát számoltunk meg.

 

 Hogy mi lehetett a gólyagyűlés oka, nem tudhatom, de gyanítom, hogy a föld teli lehetett egerekkel és pockokkal, ezekre vadásztak a piros lábú madarak. Nyunyit nem lehetett visszatartani, berohant a cappogóan sáros lucernásba gólyát hajkurászni. Szegény madarak majdnem szívbajt kaphattak, sorra felszálltak. A kisleány még begyűjtött egy egész sereg elhullajtott gólyatollat, amiket a hajába tűzött, utána hónaljig sárosan, de boldogan jött vissza. "Sokkal jobb ez a tavas barlangnál!" - kiabálta.Nyakig sárosan, felégve, kellemes fáradtsággal a tagjainkban tértünk haza, rég volt ilyen kellemes hosszú hétvégénk, amikor nem lázcsillapítással telt a nap, és egyikünk sem járt a baleseti ügyeleten...

Kenderikék

 Először a munkahelyem kerítésének dróthálóján  tűnt fel pár hete ez a jellegzetes rózsaszín-pirosas tollú apróság, aztán néha láttam itt-ott villanyvezetékeken, és a múlt hétvégén egész seregre valót a Kissomlyón.
Igazából nem is ismertem még ezt a madárkát. Kifigyeltem már korábban a madáretető teljes forgalmát, de vele most találkoztam először szemtől szembe egy vadcseresznyefa ágán a domboldalban, ahogy torokszakadásig fújta csilingelő dalát.
Magamnak is furcsa, hogy mindig lesek, mint egy kandi kamerás, és nem figyeltem fel erre a madárra. Pedig igazán jellegzetes külseje van, legalábbis a hímnek, s ez a jellegzetes színárnyalat nem túl gyakori. Barna kabát, rózsaszín kalap, bíbor ing - igazi világfi: ez a kenderike.
Ez csak a látszat. Valójában hogy él, mit csinál?
Olvassunk utána!
Először is Frieder Sauer Szárazföldi madarak című könyvében:
"A nászruhás hím fejtetője és begye kárminpiros, a tojó barnás, háta fahéjbarna. Kisebb, mint a veréb, teljes hossza 13,5cm. Nyáron párban, télen kisebb-nagyobb csapatokban jár. A repülő madarak állandó, halk >>tk-tk-tk<< hangokkal tartják a kapcsolatot egymással. Éneke hangos, változatos, csicsergő és trillázó részletekkel.
Élőhelye: bokrosokkal, sövényekkel, mezsgyékkel tarkálló kultúrtájak, borókások, gazos tarlók, öreg temetők, erdőszélek, ligetek. A zárt erdőbe és a teljesen fátlan tájakra nem megy.
Szaporodása: a párok márciusban foglalják el a költőhelyeket, és a hím egy ág hegyén ülve énekel. Ilyenkor látszanak igazán jól piros melltollai. Száraz növényi szálakból készített egyszerű fészkét növényi pihékkel puhára béleli. Az alacsony bokorban kotló tojót a hím körülbelül óránként eteti. A fiókákat félérett gyommagvakkal és kevés rovarral közösen táplálják.
A kalitkában tartott hím elveszti piros színét."

Schmidt Egon a Csodálatos madárvilág című könyvében az alábbiakat írja a kenderike téli életéről:
" Idehaza télen csapatokba verődve járják a határt, összetartó tömegük általában 80-100 példányból áll, de esetenként akár ezren is összeverődhetnek. Amikor hó borítja a földeket, az egymás mellett keresgélő madarak szinte gurulni látszanak a fehér felületen. A hóból kiálló gyomok apró magvait csipegetik, néha fel is ugranak, hogy a magasabbra nyúlt szárakat is elérjék. Csapataikhoz más pintyfélék, zöldikék, tengelicek, fenyőpintyek, ezenkívül citromsármányok, sordélyok is csatlakoznak.
A tél második felében a kenderikék gyakran szintén kórusban énekelnek. A szobi révnél, a Duna jobb partján az elmúlt télen is alkalmam volt egy ilyen, legalább száz madarat számláló kenderike csapat koncertjében gyönyörködni. Amikor reggel odaérkeztem, még a rév felé vezető bekötőút közelében, a földeken láttam őket. Ám délutánra úgy tűnik, jóllakhattak, mert az egész csapat egy nyárfa koronájában ült, és valamennyien félhangosan énekeltek. Ősszel és télen a tojók is dalolnak, így aztán az ilyen tél végi koncert még sokkal kifejezőbb. "

Megint azt hittem nagy vaksin, hogy a környezetemben élő madarak nagy részét ismerem, ehhez képest újdonságot láthattam. Természetesen ez is itt volt az orrom előtt, de nem vettem észre. Újra és újra levonhatom a tanulságot: ha érdekességre vágyom, elég, ha nyitott szemmel járok, és már jön is szembe az, amiből, amivel, amiről tanulhatok. Csak fel kell ismernem.

Kéregmulcs házilag és a lábatlan gyík

Vannak olyan kerti hulladékok, amelyeket nem szívesen dobnánk valamiért a komposztra, de azért ettől még házilag sokféleképpen hasznosíthatjuk ezeket az anyagokat. A mi kertünkben ilyenek a tűzifa feldolgozásakor keletkező kéregdarabok, a gyümölcsfák, cserjék metszéskor leeső ágai és az olasznád szárai. Tudom, a komposzt meg dombágyás is lehetne a megoldás, de ezek az anyagok túl lassan korhadnak, a kertünk pedig elég sok friss komposztra éhes. Mást kellett kitalálnunk. 

Ágak, nádak

A metszésből kikerülő ágak nyáron a bográcsban rotyogó pörkölt, paprikáskrumpli, stb.  alatt végzik, a hamujuk megy a hamukupacra. Begyújtósnak is használhatók szárazon, csak időt kell szánni a feldarabolásukra.

Az olasznádnak még nincs meg a végső helye a kertben. Kis tó mellett lenne igazán mutatós, de a kerti tó létesítése  még a jövő zenéje. Egyelőre a komposztot árnyékolja. 3-4 méteres szárait decemberben vágjuk le ágvágóval. Ez a nagy tömegű nyers, szilárd és nehezen korhadó növényi anyag már nehezebb dió: próbáltunk gyújtóst készíteni belőle - nem volt jó. Aztán egy  virágboltban megláttam, hogy "bambusz" néven, virágkaróként száz forintért adják darabját. Innen nem volt megállás, paradicsom- és babkaró, a teraszon pedig rafiával megkötve  növényfuttató létra készült belőle a golgotavirágok számára. Egy-két éves kinti használat után már megroggyan annyira, hogy a nyári szezon alatt elég jól lebomlik a komposztban. 

Kéregmulcs házilag
A fentieknél azonban összehasonlíthatatlanul több durva növényi anyag keletkezik a tűzifa kezelése során. Mi is azok közé a családok közé tartozunk, akik fával fűtünk. Nemrég hozattuk meg a jövő télre való tűzifát és Jani neki is állt felkuglizni, hasogatni, mint mindig (paraszt fitnesz). Dicséretes a szorgalom, hogy a fa a mi kezünk közt száradjon ki normálisan a következő fűtési szezon kezdetéig, hiszen a tüzépes faanyag általában nyers, rosszul ég, nehezen gyullad, füstöl. A házi fafeldolgozásnak azonban sok olyan mellékterméke van, amely ezidáig bizony kisebb-nagyobb halmokban ott hevert rendetlenül az udvaron, szóval nehezen találta meg a szerepét a kert-udvar rendjében. 

A fűrészporral viszonylag egyszerű a helyzet, hiszen az jó takaróanyaga a fagyérzékenyebb növényeknek, például a rózsának. Arra is volt példa, hogy házi füstöléshez elkérte valamelyik utcabelink. A fatörzsek felvágása, hasogatása közben azonban sok leeső kéregdarab keletkezik, ezeket eddig kupacba hordtuk és vártunk, hátha felszívódik. Nem tette. Most azonban kitaláltam valamit. 

Az előző bejegyzésben már írtam, mennyire beindultam a mulcsozástól. Amikor a neten anyagot kerestem, csőstül jöttek a kéregmulcsos oldalak, színezett, aprított és jó drága portékát kínálva. Nekünk az udvarunkon pedig ott áll kupacban a kissé durvább, de természetes, kezeletlen kéreg! Ezzel ugyanígy lehetne mulcsozni! A feladat nem bonyolultabb, mint bármely más kerti rendrakás, azonban nem gondolom, hogy ez a Barbie-lányok számára a leginkább testhezálló munka: gereblye, villa, lapát és talicska kell hozzá. Persze könnyebb, ha a lelkes segítők is közreműködnek.

A durvább kéregdarabokat kézzel és kisbaltával hasogattam össze és egy rusztikus, de száz százalékban természetes takaróréteg lett az eredmény.

A már teljesen kifejlődött évelők közt könnyű volt a terítés. Bízom benne, hogy az előkert agyagos talajának szerkezetén jócskán tud javítani.

Lábatlan gyík

A munka közben azonban rá kellett döbbennem, nem túl környezetbarát, ha csupa rend a kertünk. A kéregkupacok feltakarítása közben egyszer csak megláttam egy tekergőző óriási gilisztát, aminek gyíkfeje volt. A zavarásra halottnak tettette magát (addig tartott ez az állapot, amíg berobogtam a fényképezőgépért), majd amikor megnyugodott, villámgyorsan eltűnt a farakás alatt ez a rejtőzködő kis hüllő. 

Gyermekkorom egyik kedves olvasmányában, Schmidt Egon: Nemszeretem állatok c. könyvében mély döbbenettel olvastam, hogy vannak olyan mélysötét emberek, aki ezt az ártalmatlan állatkát kígyónak nézik és agyonverik. Akkor megfogadtam, hogy ha lábatlan gyíkot látok... az agyonverőjét verem agyon. Most végre megláttam a lábatlan gyíkot és senkit sem akarok agyonverni, csak leírom, hogy megeszi a meztelen csigákat, úgyhogy kincs a jelenléte a kertben. 

Szegényt jól megzavartuk ébredezése közben (ilyenkor van párzási idejük ;-), de bízom benne, hogy az élőhelyét nem forgattuk fel teljesen. Van még rendetlen fakupac elég a kertben...

Megint gaztenger

Rutinos blogolvasóink is tudják, mennyit töprengtem már azon, hogyan lehetne a kertet minél tökéletesebben megszabadítani a különféle gazoktól. Most, hogy az első komolyabb vetési periódus lezajlott, szépen jönnek elő a tavaly annyiszor elátkozott tarackok, kákicsok meg acatok.

Ráadásul most derült ki néhány csúf dolog, nevezetesen:

- tavaly pelyhedzően termő szárba sikerült mennie egyetlen (!) szál acatnak, és most a krumpliföld közepén sorra kelnek – elképesztően hosszú gyökerekkel – az acatmagoncok,

- az a bácsi, aki a kertünket szántja – a tárcsázáskor véletlenül beledolgozta a legváltozatosabb fűfajtákkal és kákicsokkal ékes kerti útszegélyt a kert teljes hosszába. Így mindenhol szép zöld perjeszálak tűntek elő. Évek óta küzdök a tarack eltávolításával, de most nagyjából megint ott vagyok, ahol elkezdtem.

 Korábban a gyomok irtását mindenféle előzetes átgondolás nélkül végeztem el, előkaptam a kapát és adj neki! – húztam a gazokat, kapáltam a földet. Voltak ágyások, amik egész jó karban voltak egész nyáron, de sok mindig csúful begazosodott, a lesújtó eredménytelenség képeit meg lehetett szemlélni itt a blogon…És itt is rá kellett jönnöm még tavaly ősszel, hogy ha „célirányosan” törekszek a gyomok kiritkítására, a következő évben is élvezhetem a munkám gyümölcsét: a gyomlálási idő lustálkodási idővé való átalakulását.  Ez a „célirányosság” elég ostobán és okoskodón hangzik, pedig aránylag egyszerű dolgok vannak mögötte, nemcsak kapálás, ásás, robizás, gyomhúzkodás, szitkozódás, felégés, derékfájás. 

Van néhány kertészeti szakkönyv, amely nem képvisel ennyire harcias álláspontot a gazokkal kapcsolatban, mint én,  mondván, hogy a kertben megjelenő gazok a környező természetes flóra hírnökeiként érkeznek a kertbe, és nekik is teret kell adni. Ez nagyon szépen hangzana, ha vadárvácskák, szarkalábak, réti margaréták nőnének, mint a szántóföldek szegélyében, de nálunk a maszlag, az ördögcérna, a kákics, a franciaperje és az acat tolong. Valahogy nekik a zöldségek rovására nem akarok nekik helyet adni, mert egy-két év alatt úgy elszaporodnak, hogy utána évtizedekig se tudnám megtisztítani a földet tőlük. Szóval félre velük! De hogyan?

 Először is: ne tudjanak előbújni sem! Ehhez már előző évben hozzá kell készülni. A gazok magszárba menetelét kell megakadályozni.  Ezt tavaly legalább részben sikerült kiviteleznem azzal, hogy az őszre magszárba ment disznóparéjokat Nyunyival két embermagas kazalba gyűjtöttük a krumpliszárakkal és egyéb kórókkal egyetemben, és a kert földjén egy sötét őszi estén hamuvá égettük. Most tavasszal meg csodálkoztam, hogy eddig nem is nagyon keltek ezek a paréj-meg libatop-féle gyomok, hát ezért. (Van helyettük tarack bőven…) Idén is követni kell ezt az eljárást, de nem csupán ősszel, hanem végig, az év folyamán. Igaz, tavaly is plusz munka volt az állandó gyomszárfélrehordás, talicskába-vödörbe gazolás, de eddig úgy tűnik megérte. A komposztba nem igazán jó ötlet az ilyen növényi részek belehordása, mert attól dudvafürdővé válik az egész komposztáló, utána meg a kész komposzt lesz gyomforrás. Legjobb ezeket a kert földjén elégetni, visszaforgatott hamujuk a talajt gazdagítja. A gazok előbújását kiválóan meg lehet akadályozni az annyiszor dicsért mulcsozással is, csak senki ne essen abba a hibába, hogy gyommagvakat tartalmazó anyaggal takarja a talajt. Én is így terjesztettem el ügyesen a kákicsot a kertben.... Itt fekete fóliát is lehet használni, alatta még a perjéknek sincs esélye, csak hosszú ideig fenn kell hagyni egy helyen. Szerintem ez ott megfelelő, ahol nem feltétlen veteményezni szeretnénk az adott földterületre, hanem meg akarjuk tisztítani teljesen a gaztól minimális munkával.

Másodszor: minden egyéb, a gazterjedést elősegítő növényi rész buzgó és állandó eltávolítása. Kedves ismerőseink: a tarackok, acatgyökerek, kákicscsutkák múlhatatlan kivagdosása lehetőleg tökéletesen és minél mélyebben. Itt nagy körültekintés kell, mert a rosszul fölszedett tarackcsomó földben maradt gyökérdarabkái újra hajtanak, még nagyobb növénypamatokat kinevelve. Gondolom, ez mindegyikünk számára ismerős… Szerencsére a tárcsázás, robizás után porhanyóssá vált földből elég könnyű kiszedni a gyökereket. A nagy gyökérdarabokat azonban össze kell gyűjteni és elégetni, mert aljas, alattomos módon egész meghökkentő visszagyökeresedésre képesek. Még a kerítés dróthálóján fennakadt, de a földig lelógó köteg is visszakapaszkodott nálunk a talajba. A ganédombra szórt, múmiává szikkadt növénydarabok is hasonló mutatványokra voltak képesek.A még kikeletlen vetemény ilyenkor szépen zöldellik a friss, zöld perjelevelektől. Minden nap egy kis időt csak tarackszedésre szánok. Ezeket a hosszú gyökereket szintén a legjobb elégetni, mert a komposztot is hamar tönkreteszik.
Az acat ritkításában nagy segítséget jelent a nagyszüleink körében még jól ismert, de elfelejtett, viszont most új reneszánszát élő, de még most sem közismert kerti eszköz, a gyamszurkáló avagy tüskeböködő. 

Régen a gabonatáblákból szedték ki ezzel a fecskefarkú vassal az acatot, a mai változatokban a fecskefarok már spirál alakban görbített, és egy csavaró mozdulattal igen mélyen a föld színe alatt képes kivágni a répaszerű gyökeret. Áldás ez a szerszám azoknak, akik nemrég telepítettek gyepet, mert a fű kikapálása nélkül ki lehet emelni a csorbókákat, acatot, kákicsokat. A zsendülő veteményben, gyökérzöldségeknél is nagyon jól használható, ahol fontos a gyommentesség oly módon, hogy a zöldségek gyökereit ne sértsük. Láttam ezt a szerszámot egészen dizájnos, csapágyas és teleszkópos változatban is, ahol az eszközt
 a kákics fölé helyezve egy madzag könnyed megrántásával működtethető, minimális fizikai erővel. Gondolom, ennek már az ára is húzósabb.

Harmadszor:lassú kidöglesztés és a gazok későbbi térnyerésének megakadályozása. Itt a fantáziánk szab határt a követendő eljárásnak. Leleményes dolgok tartoznak ide, így az első pontban említett fekete fólia és vastag mulcsréteg kiterítése: alatta – fény és fotoszintézis híján – elhal minden, a pinceászkákat és a gilisztákat kivéve.

Alkalmas eszköz a buzgóan forró vízzel való locsolgatás, a farakás elhelyezése a komlótövön. Jó még a gaz kifojtatása dús növésű, évelő kerti növényekkel. A rossz helyen nőtt csalántő jól kiirtható munka nélkül a mellé telepített citromfűvel, a kúszó borostyán elfoglalja a komló helyét, a meténg visszaszorítja a virágágyban a tarackot idővel, pláne ha éles kapával egy kicsit rásegítünk.

Egyik-másik gazt már egy alapos kaszálás is kellően megritkít. Múlt héten a fűnyírás mellett a kerítéslábazatnál és a gyümölcsfák aljánál méretesre nőtt galajok meg fecskefüvek tövig lettek kaszálva, így egy darabig ott sem kell takarítgatni a talajt.

Akadályt is állíthatunk a gyökerek útjába. Idén új eperágyást csináltam. A szegélye határos a kert gyepes-tarackos útjával. Ezt a szegélyt évek óta minden tavasszal szépen kitisztítom, de nyár elejére már olyan mindig, mintha egy kapavágást se tettem volna ott. A kúszó gazok gyökerei alattomban mindig megjelennek az ágyásban, aztán egycsapásra beveszik a területet. Idén egy teljes napot vett igénybe, hogy kipucoljam ezt a területet, és úgy gondoltam, hogy ha már ennyit dolgoztam vele, szeretném ilyennek tudni egész évben. Ezért az udvarban megtalálható mindenféle ramatyot átnéztem, és egy hosszú, de félig kilapult ereszcsatorna-darabból, meg facsökökből kellő akadályt képeztem a cső föld alá süllyesztésével. Úgy tűnik eddig, ezen nem tudnak átmenni a gyökerek. Hédi magasított virágágyásába se tudott eddig belenőni a gyep a masszív ágyásszegély miatt.

Negyedszer:  a zöldségek megfelelő telepítése. Majdnem minden ezen áll és bukik. Terbe József már korábban idézett megállapításait tenném ide erről:

„A jól szerkesztett vetésforgó a gyomirtó szer szerepét is majdnem betölti, ha nem is helyettesíti teljesen a vegyszereket, de jelentős mértékben fékezi az elgyomosodást. A zöldségféléket – hasonlóan a szántóföldi növényekhez – ilyen tekintetben négy csoportra osztjuk:

-gyomirtó növények, amelyek termesztésével a gyomokat is irtjuk (pl. paradicsom, burgonya, paprika, csemegekukorica)

-gyomfojtók, amelyek sűrű állásuk, vagy nagy levélzetük miatt nem engedik a gyomok kifejlődését (pl. fejes káposzta, tök)

-gyomnevelő fajok, amelyek lassú csírázásuk, csekély talajtakarásuk következtében nem képesek megakadályozni a gyomok kelését és elszaporodását (pl. sárgarépa, vöröshagyma, petrezselyem),

-a gyomosító növényekhez olyan fajokat sorolunk, amelyek elszórt és újra kelő magjuk, a talajban maradt gyökerük miatt még a következő évben is nagy számban kikelnek a táblán (pl. rebarbara, torma, napraforgó).”

Ez teljesen így van. Ahol tavaly kukorica és csemegekukorica volt, ott a talaj elképesztő módon tiszta lett. Gondolom, a kukorica sűrű gyökerei és a napfény hiánya tett oda a sok taracknak és a kert végét korábban belepő ördögcérnának. Ezért idén az a tervem, hogy a legtarackosabb részre csemegekukoricát vetek majd futóbabbal. A krumpli alatt is elég tiszta maradt a talaj. A Sarpo Mira fajta zöld lombjai derékmagasak és szétterülők, alatta nem sok gezemice élt meg. Ami előjött, azt könnyű volt még a kb. 200 négyzetméteres táblából is kigazolni kézzel. A paprikát nem nevezném gyomirtónak, nekem mindig ez a legramatyabbak közt van, a tökfélék viszont (a sárgadinnye kivételével) tényle elég jól visszafojtják legalább a lágyszárú gazokat. Igencsak gyomnevelő hatású szerintem a babfélék, a borsó, a mák, a retek. Utóbbi a magját is hajlamos elszórni, és kis mákokkal telik meg a talaj őszre. A saláta szintén csinál ilyen mutatványokat, de az abszolút rekorder az új-zélandi spenót és az endívia. A virágok közül a pillangóvirág és a körömvirág csinált nálunk a kertben ilyen mutatványokat. 


Ötödször: a meztelen, felporhanyított talaj szinte vonzza a gazokat. Ezért is kezdődik meg olyan gyorsan a kertek elgyomosodása júliustól. A nyár elején kiürülni kezdő ágyások, pl. a feltépett borsó helye, a megkezdett sárgarépa-és krumpliágyások szélei gyakran üresen tátonganak őszig, és már pár héten belül felveri őket a gaz.  Ha ezeket a parcellákat másodvetés céljából újraműveljük, esetleg lemulcsozzuk, gyomszárat égetünk rajta, vagy mustárral beültetjük, máris tettünk valamit azért, hogy a gyomok tengere visszaszoruljon.


Azt gondolom, hogy az ide-oda belekapkodó gyomlálás és kapálás helyett ennek az öt szempontnak a lehetséges figyelembe vételével ritkítom a gazokat, akkor a kert is rendezettebb képet mutat. 


Gyom, gyom... felesleges lakó a kertben, de nem szemét! A feltépett gazok hasznosak is lehetnek! A gazok a talajból ugyanúgy számos tápanyagot vesznek fel. Igen nagy hiba lenne  ha az apró, zsenge növényeket kikapálnánk, aztán vödörbe, talicskába szednénk, félrehordanánk valahova, aztán elégetnénk. Így lehet a kert földjét a leghamarabb tönkretenni: állandó, visszapótlás nélküli tápanyagkivonással.
A legértékesebbek a magszár nélküli, zsenge gazok. A parajfélék közül van, amelyik ehető, bár nem különösen finom az embernek. Sokan azonban- köztük mi is - a feltépett zsenge zöldet a háziállatok kisegítő takarmányának tekintik. Ezek a gazok azok, amelyek olyan igazán finommá teszik a házi tojást. Állítólag a zöld takarmánytól van az a bizonyos zöldes burka a házi tojásból készült főtt tojás sárgájának. Ugyanezek a gazok kis szikkasztás után mehetnek a komposztba, mert még nincs magjuk, amivel elszennyezzék az érő komposztot. Alkalmasak mulcsnak is, ha a földet gondosan lerázzuk a gyökereikről, és kicsit kiszikkasztjuk őket. Ilyenkor vissza is lehet kapálni őket a földbe. A magszáras, megfásodott gazok, acat-és tarackgyökerek már nem képviselnek akkora értéket önmagukban, ezeket legjobb a termőföld valamelyik sarkában elégetni, legalább a hamujuk visszakerüljön a földbe, esetleg a tyúkok még megeszik a zsengébb hajtásaikat.  Ezek komposztként, mulcsként hasznosítva csak a saját fajtájukat szaporítják.

Ennyit a gazokról. Remélem, sikerül idén a kertet nagyobb rendben tartanom majd. Három szem paréjtól meg egy-két szál perjétől azért nem kapok idegösszeomlást, de nem derékig érő gazt akarok kerülgetni őszre, hanem a szépen kifejlett növényeimet.

Öngyógyítósdi 1. Mulcsozás, avagy felületi komposztálás

Az Öngyógyító kiskert miatt még erősen habarodott állapotban vagyok. Tüsténkedésem első tárgya a zöldségeskerti mulcsozás. A világon a legegyszerűbb most megvalósítani, hiszen a komposztunk tetején jó vastag rétegben áll a félig megszáradt fűnyesedék. Bízom benne, hogy megúszhatom a gyomlálást (óh, az a recsegő derok és hexencsusszos nyávogás, amitől megkímélem a családot) és mellesleg spórolhatok az öntözővízzel. Közben pedig támogatom a talajéletet, táplálom a gilisztákat. Tiszta jó!

Lendületből telehordtam először a petrezselyem- és zellersorokat, mint legszomjasabbakat, s aztán meg is öntöztem a mulcsot izibe, merthogy még afféle természetes szűrőként is funkcionál. Előtte azonban jó alaposan kiszedtem az összes évelő gyomot. Volt már ugyanis pár éve egy próbálkozásom, amikor elsumákoltam ezt a lépést, gondolván, hogy a mulcs alatt a sötétben elnyamvadnak a gazok. Hát nem tették! Sikerült kinevelnem a világ legtermetesebb, bár alsó részein kissé elegánsan halványított tarackbúzáit és szulákjait. Ez a tapasztalat akkor pár évre el is tántorított a mulcsozástól, kétségtelen előnyei ellenére.  A kellően száraz alapanyagom egyelőre elfogyott, amint lesz még fűnyírás, lesz mulcsozás is a salátánál, sárgarépánál is. 

Az okoskönyvek szerint a mulcsozás hatásá tovább lehet spilázni gyógynövényekkel, úgymint bodzát keverni közé vakondriasztónak, csalánt turbótápnak, illatos fűszernövényeket rothadásgátlónak, a hagymák nyesedékét meg gombariasztónak. Ez azért tetszik, mert most már szedjük a szép fejlett főzőhagymákat, s így a leeső zöld, hosszúra nyúlt szárrészeket még ott a kertben rá lehet szórni a gombára kényesebb növények, például az érőfélben lévő szamóca ágyásaira. (Közben a jancsibogarak rémülten terelgetik kisóvodás fiaikat a föld alá.)

Levélparádé az évelőkertben

Az előkertünkben kialakított évelőágyásról most már elmondhatjuk, hogy kialakult a szerkezete és az évelők elérték felnőtt méretüket. Elkezdődött a növények egymás közti bonyolult viszonyainak ideje: flört, szimbiózis, tülekedés és élethalálharc és még sokféle egyéb, ki tudja milyen összefonódás. Mindezeket a növények zöldjük ezer formájával és árnyalatával beszélik el. 

A tavaszutó kezdetén a Nagy Virágáradatot csendben előzgető kis évelők virítanak nálam halványkékben, fehérben, bordósan és rózsaszínben. A virágok távolságtartóak és szerények a földből immár teljes szépségükben és gazdag változatosságukban kipattant lombokhoz képest.. Mindezt fátyolos fényfoltokkal szórják meg az előkertre könnyű árnyékot vető, bimbóban álló szomszéd akácfák lombjai közt befurakodó kora délutáni fénysugarak.   

A talajon szerényen kúszó, kissé lilásbordó levelű, talajtakaró gyepes szappanfű kis rózsaszín szegfű-csillagocskákkal telik meg.

Az ezüstöe nyuszifülek előtt szerényen azért, de csillog-villog az erdei szellőrózsa koronája.

A tarka levelű, rózsaszín virágú rózsalonc és a kék íriszek között haranglábak és évelő búzavirágok nyílnak, kissé hűvös pompában.

Az árnyliliomok megbújnak a hagymavirágok és sásliliomok között.

A margaréták körbekerítik a fonalas agávét.

Ugyanennek tarkalevelű párjával pedig snidlingek és harangvirágok és a borostyán szomszédolnak.

Szirmot bontott a tarkalevelű nagy meténg is.

S ez még csak a kezdet!